Ma már az álmaikkal együtt komolyan veszik őket – az erdélyi magyar vakiskola létrehozója mindig nagy léptékben gondolkodott

Bár több mint 200 érintettről beszélünk, Erdélyben a magyar látássérült gyerekek mégsem tudnak speciális oktatásban részesülni az anyanyelvükön. Román nyelven is csak Kolozsváron. Erre a hiányra válaszként kezdett az Erdélyi Magyar Látássérültekért Alapítvány egy speciális magyar tannyelvű iskola létrehozásába Székelyudvarhelyen. Amit a trianoni békeszerződés megszüntetett, az 102 év után megvalósulni látszik: az eddig elért eredmények roppant látványosak, de messze még a kitűzött cél. Buttu Arnold Csabával, az alapítvány kuratóriumának elnökével beszélgettünk múltról, álmokról, tervekről.

látássérült
Kép: Erdélyi Magyar Látássérültekért Alapítvány

Látó emberként születtél, időközben veszítetted el a látásodat. Hogyan történt?

A betegség neve retinitis pigmentosa, a lefolyására nincs konkrét séma. Ez egy genetikai mutáció, amit nyolcéves koromban diagnosztizáltak. Sötétben sosem láttam, emiatt vittek orvoshoz, gondolták, valami gond van a gyerekkel. Akkor mondta anyámnak az orvos, hogy 30 éves koromban már semmit sem fogok látni. Most 50 éves vagyok, és még mindig van látásmaradványom. Kezdetben alaposan utánanéztem a betegségnek, nagyon érdekelt, mindent tudni akartam róla, aztán tizenvalahány évig nem is foglalkoztam vele, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a fiamnál is ugyanez a helyzet. Most már érte teszem, amit teszek, nem magamért.

El sem tudom képzelni, mihez kezdenék, ha hirtelen látnék. Annyira megszoktam már így élni az életemet, akkora változás lenne, hogy félnék tőle.

Ha most felajánlanák, hogy menjek el egy műtétre, vagy van bármiféle gyógymód, amely révén garantált a siker, nem tudom, mennyi ideig kellene gondolkodnom, hogy merjem vagy ne merjem.

Miként került a teljesítménysport az életedbe, hiszen sokáig ez töltötte ki a napjaidat?

Teljesen véletlenszerűen. Mindig sportoltam, de nem ilyen szinten, aztán idővel beszűkült a határ, hogy mit mozoghatok. 2002-ben mondták ki rám az ítéletet, akkor nyugdíjaztak. Nagyon-nagyon rossz volt, csak ültem, semmit nem csináltam. Egy nap édesanyám felhívott, hogy látott egy vak gyereket egy tandembiciklivel, nem akarnám-e kipróbálni? Mondtam: dehogynem. Ráadásul 2003-ban volt a fogyatékosok európai éve, s én mindig nagy léptékben gondolkodtam azelőtt és azután is, ezért kitaláltam, hogy el akarok bringázni Lisszabonig. Persze nem volt se pénz, se bringa. Fél év alatt sikerült egy jó minőségű, a célnak megfelelő tandemet vásárolni, és eljutottunk vele Velencéig meg vissza, közben beiktattunk néhány nagyvárost is. Miután megcsináltuk, megkeresett Novák Károly Eduárd (Románia ifjúsági és sportminisztere, romániai magyar paralimpiai, világ- és Európa-bajnok kerékpározó – a szerk.), és elhívott versenyezni. 2005-ben vettem részt az első versenyen Hollandiában, kölcsönkért bringával, ami 50 kilós volt, miközben a nyugatiak 11-12 kilósokkal versenyeztek. Mély víz volt, de sikerült szépen fejlődni.

A paralimpiáig is eljutottál. Hogyan sikerült?

Ki akartam jutni, de miután teljesítettem, nem volt következő cél előttem. Szerintem itt szúrtam el. Az első paralimpián román színekben szerepeltünk, s nem volt esély a komolyabb helyezésre. A társam emellett dolgozott, csak napi egy-másfél órát tudott a sportra fordítani, márpedig nem lehet egy fenékkel két lovat megülni, ez nem az a szint. A második paralimpiát magyar színekben teljesen én építettem föl, megszereztem a kvótát, majd szétszedték a csapatot. Összeraktak valaki mással, aki korábban profi vagy félprofi volt, de több mint tíz évig nem bringázott, így esélytelenek voltunk.

Mikor fogalmazódott meg bennetek az iskola létrehozásának gondolata?

Megérintett egy székelyudvarhelyi vak kisfiú története, aki azóta kuratóriumi tagunk, és 2005-ben kezdte volna az iskolát.

A szülők keresték a megoldást, hogy a gyerekük speciális oktatásban részesüljön, ezért elmentek Kolozsvárra, ahol gyakorlatilag be sem engedték őket az iskolába, hogy megnézzék, hová járna a gyerek.

El akartak menni Magyarországra, én meg nem hittem a fülemnek, hogy egy gyerek nem tud a szülőföldjén speciális iskolába járni, s az anyanyelvén tanulni. Elkezdtem dolgozni az ügyön, bár akkor még bringáztam, de már aktív tag voltam a Romániai Vakok Szövetségénél. A megyei főtanfelügyelőségnél meg kellett határozni, hány gyereknek lenne szüksége erre az iskolára, majd azt mondták, nem kell ilyen, meg is tiltják, hogy felhasználjam az adatokat. Próbálkoztam aláírásokat gyűjteni, de abbamaradt az intézkedés, és magyarországi támogatást sem volt még lehetőség lehívni. 2017-ben befejeztem a kerékpársportot, ekkor ismét abban a helyzetben voltam, hogy valamit tennem kellene. Megtaláltam két pályázati kiírást, megírtam őket, de azt is láttam: egyedül nem fog menni. Feladtam hát egy álláshirdetést, így került 2018-ban az első kolléganő az alapítványhoz, aki azóta is nélkülözhetetlen alapember. Később gyarapodtunk még munkatársakkal.

Milyen fázisban van a projekt?

Megvannak már az épületek is. Az Erdélyi Református Egyházkerület a magyar kormány támogatásával megvásárolt 11 épületet, ebből egy kazánház, egy pedig üvegház. Az az épület, amelyet irodának is használunk, bentlakásos lesz, illetve az osztálytermeket is ki kell még alakítanunk benne.

Az egyházzal 25 éves bérleti szerződést kötöttünk, nem kell fizetnünk semmit, de nekünk kell működtetnünk, fenntartanunk. Igyekszünk bérbe adni a hasznos felületeket, hogy mérsékelhessük a fenntartási költségeket, amíg elindulhat az épületekben az oktatás.

Az első fázisban a tervezett bentlakásos épület energetikai felújítását, rehabilitációját, akadálymentesítését akarjuk megoldani. Egy másik épületben, amely speciális tornaterem lesz, a padlót szeretnénk felújítani, vizesblokkot és öltözőt létrehozni. Erre már benyújtottunk egy támogatási kérelmet.

Kép
Buttu Arnold Csaba
Buttu Arnold Csaba - Kép: Erdélyi Magyar Látássérültekért Alapítvány

Az oktatás beindítása milyen fokozatokban történne?

Mi nem vagyunk sem szegregáció-, sem integrációpártiak, az arany középutat szeretnénk. Nem az iskolai rendszerbe integrálnánk a gyerekeket, hanem az életbe. Amikor kijön a fiatal felnőtt az iskolából, akkor kell, hogy megtalálja a helyét a társadalomban. Úgy szeretnénk kialakítani az iskolát, hogy az elemi oktatás szegregált környezetben történjen, ahol a gyerek megtanul eszközöket használni, megismeri a Braille írás-olvasást, majd az 5–8. osztályt félig integráltan, tehát a meglévő oktatási intézményben, de külön osztályokban végeznék. Itt már meglenne a pufferzóna az iskolán kívüli tevékenységek által, ahol találkoznának más gyerekekkel. A középiskola pedig már teljesen integráltan zajlana a város református kollégiumában. Az már megint mélyvíz, de akinek megvannak a képességei, és bejut, az meg is tudja állni a helyét.

Szívesen látott titeket a befogadó intézmény?

Ki sem kellett mondanunk a kérésünket, ők kezdeményezték a befogadást. Ez volt a legjobb megoldás, hiszen rengeteg adminisztratív tennivalóval, költséggel jár egy iskola létrehozása, majd fenntartása.

Hány gyereket érint mindez Erdély-szinten?

2018-ban készítettük az eddigi egyetlen felmérésünket, akkor 193 iskolaköteles gyerekről volt tudomásunk a többségében magyarok lakta Hargita, Kovászna és Maros megyékben. Ebben még nincsenek benne a szórványmegyék.

Mennyire érzékeny erre az ügyre az erdélyi magyar társadalom? Kik és milyen szívvel állnak mögétek?

Az első másfél évben gyakorlatilag a helyi vállalkozók tartottak minket életben, amikor már volt három alkalmazottunk, azonban még nem volt semmiféle nagyobb támogatás az államtól.

Azután jött a képbe a magyar kormány, illetve az RMDSZ támogatása a Communitas Alapítványon keresztül, ez így teljes mértékben biztosítja a működésünket.

Sok vállalkozással jó a kapcsolatunk, ha bármi konkrét igényünk volt, például tábort szerveztünk és hiányzott egy bizonyos összeg, egyetlen telefonnal sikerült elintézni. Nemrég kilyukadt a puffertartályunk, és egy helyi vállalkozás azt is megfinanszírozta.

Hogyan tovább, mik a következő célkitűzések?

Remélem, hamarosan sikerül kinevelni azt a generációt, amelyik az iskolát viszi tovább. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát, ha nem adunk hangot magunkról, nem tudhatnak rólunk. Márpedig a látássérülteket ki tudná jobban képviselni, mint ők maguk? Korábban az összefogás hiányzott, minden szülő megpróbálta egyedül vívni a maga szélmalomharcát, kisebb-nagyobb sikerrel. Volt, akinek beletört a bicskája, belefásult, ezért valahogy fel kellett hívni a problémára a figyelmet. Eddig álmot kergettünk, de most, amikor már megvannak a szükséges épületek is, könnyebb, sokkal komolyabban vesznek minket az álmainkkal együtt. Főként az energetikai beruházás lenne fontos, hogy ne kapjunk olyan horribilis számlákat. Tekintve, hogy szociális intézmény vagyunk, nem követelhetjük teljes mértékben a szülőktől a költségeket, bár szeretnénk, hogy aki teheti, valamilyen szinten hozzájáruljon. Persze lesz olyan, aki nem fogja tudni kifizetni, de létrehoztuk erre a keresztszülő-programot, amire már jelentkezőnk is van. Mi nem a mában vagy a holnapban, hanem a holnaputánban, 2–5 éves tervben gondolkodunk.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti