Létezik olyan, hogy „kegyes halál”? – Aki eutanáziaellenes, nem empátiahiányos

Egészséges, életerős emberként írni az eutanáziáról olyan, mintha az otthon melegéből értékelnénk egy háborút, miközben más a lövészárokból tudósít. Ezzel magam is tisztában vagyok, ezért fontosnak tartom, hogy alázattal közelítsük meg a témát. Azonban nem szeretnék úgy tenni, mintha csakis az a meglátás lehetne megfontolásra érdemes, ami a szenvedés kohójában született. Az elmúlás mindannyiunkat érinti. Akkor is van beleszólásunk, ha egyelőre távolinak tűnik.

Hadd kezdjem azzal, hogy nem az empátia mértékét tartom a pro- és antieutanázia oldal közötti legnagyobb különbségnek. Ellenezhetjük a másik halálba segítését úgy is, hogy közben mi magunk is szenvedünk a leépülését látva; a kettő nem zárja ki egymást. Az álláspontunk tehát nem az együttérzés hiányából fakad.

 Sokkal inkább táplálkozik abból a meggyőződésből, hogy a halál nem egy eszköz, amit úgy használunk, ahogy jónak látjuk. 

Az életben nem minden szelídíthető. Illúzió azt gondolni, hogy képesek vagyunk betörni a halált. A következő szempontok ezt hivatottak szemléltetni.

Miért reagálunk másképp az állatok szenvedésére, mint az emberekére?

Az egyik leggyakoribb érv, ami az eutanázia mellett elhangzik, az, hogy az állatok irányába jelenleg nagyobb irgalmasságot tanúsítunk, mint embertársaink felé. Hiszen amíg egy beteg kutyát készek vagyunk elaltatni, a súlyos beteg emberekkel nem tesszük meg ugyanezt. Elsőre talán meggyőzőnek is hangozhat ez, ám valójában a gondolatmenet fordított logika alapján működik. Mert valóban könnyítünk egy állat szenvedésén, de nem azért, mert annyival többre tartanánk. Épp ellenkezőleg. A kutyát azért altatjuk el, mert kutya.

Bármennyire ragaszkodunk is hozzá, bármennyire kedves a szívünknek, nem ér annyit, mint egy ember. Egyébként kiderült, hogy még az állatok végső elaltatása is megterhelő súly az állatorvosok lelkén, mivel olyankor is nyújtaniuk kell ezt a szolgáltatást, amikor nem az állat állapota, hanem csak a gazda szegénysége vagy éppen felelősség alóli kibúvása indokolja. Mi sem bizonyítja jobban az ember és állat értéke közötti különbséget, mint azok a felmérések, amelyek szerint még az eutanáziát támogató orvosok többsége sem vállalná a halálos injekció beadását. Miért? 

Mert az valószínűleg olyan súllyal nehezedne a lelkiismeretükre, ahogy egy állat elaltatása soha nem lenne képes. 

Hiába a fehér köpeny és a sterilitás, amikor egy beteg az utolsókat lélegzi, az orvosa érezheti úgy, hogy minden jóindulat ellenére mégiscsak egy örök törvény ellen vétett. Tulajdonképp ez az etimológia próbája is egyben: valóban létezik „kegyes halál”, vagy ott, abban a pillanatban inkább támad az a benyomásunk, hogy kioltottunk egy életet? A felmérések eredményei beszédesek.

Tömegek halálvágyát képes felfokozni a kommunikáció, a média

Egy másik gyakori érv a pro-eutanázia oldalon, hogy aki úgy dönt, hogy igénybe veszi a szolgáltatást, az senki másnak nem árt vele. De mit jelent ártani? Egy ember halála talán nem direkt módon hat a környezetére, de attól még jelentősen befolyásolhatja egy másik ember gondolkodását. Köztudott, hogy a Werther-effektus miképpen lép működésbe: a nagy médiavisszhangot keltő öngyilkosságok valóságos öngyilkossági „járványt” képesek generálni. Úgy tűnik, nincs ez másként az eutanáziával sem. 

Egy svájci példa a kilencvenes évekből: amikor egy ismert pár közösen zárta le az életét az EXIT nevű szervezet segítségével, a halálukat követő években ugrásszerűen megnőtt az eutanáziát kérvényezők száma, főleg a 60 év feletti nők körében. De önmagában az, ahogyan az eutanázia elfogadását sürgetve a haldoklásról kommunikálunk, is megváltoztathatja egy betegnek a saját küzdelméhez való viszonyát. 
Amikor a halált rendre úgy emlegetjük, mint a családot és a társadalmi rendszert tehermentesítő opciót, az érintettek szemszögéből nézve önzésnek tűnhet az élni akarás. Különösen, ha annak mások fizetik meg az árát: időben, pénzben, fáradozásban. 

Nem tudjuk, hányan döntenének úgy, hogy lezárják az életüket, pusztán azért, mert úgy érzik, túl nagy terhet jelentenek a hozzátartozóik számára. 

Arról nem beszélve, hogy a nyomás nem csak belülről érkezhet. Egy sebezhető, kiszolgáltatott helyzetben lévő embert már egy manipulatív felvetés is az eutanázia felé terelheti.

Csúszós lejtő a törvényi engedélyezés

A belga származású Shanti De Corte egy terrortámadás túlélőjeként döntött úgy, hogy kérvényezi az eutanáziát, ugyanis nem tudta mentálisan feldolgozni a horrort, ami 2016-ban a brüsszeli repülőtéren lezajlott. A fiatal lány 23 éves korában távozott az élők sorából. Ugyanez a sors vár Zoraya ter Beekre, aki azért került a figyelem középpontjába, mert a mentális problémái olyan mértékű szenvedést okoznak számára, amivel elmondása szerint képtelen tovább létezni. A holland Aurelia Browers 29 évesen zárta le az életét, szintén hasonló okokra hivatkozva, de említhetnénk a kanadai M.V.-t is (a nevét nem hozták nyilvánosságra), akinek a szülei jelenleg is kétségbeesetten harcolnak azért, hogy visszavonja az eutanáziakérelmét. 

Folytathatnánk a sort, de talán ennyiből is látszik, hogy egy olyan lejtőről beszélünk, amelyen nagyon könnyű megindulni lefelé. Azokban az országokban, ahol legalizálták az eutanáziát, eredetileg nem a fenti esetek megoldásaként tekintettek rá. De ez itt a csavar: a szenvedés szubjektív. Gyötrelem a rák, az Alzheimer, de a depresszió és a PTSD is. 

A „ki vagy te, hogy megmondd nekem” korában pedig ember legyen a talpán, aki közölni meri bárkivel is, hogy a szenvedése nem „elegendő” ahhoz, hogy megszabadítsák tőle.

Az öngyilkossági hajlam már nem kóros tünet?

A pszichiátriai betegek eutanáziája esetén különösen látványos, hogy a szuicid késztetés gyakorlatilag nem betegségtünet többé. A pro-eutanázia oldal logikája alapján ugyanis, ha egy személy szeretné lezárni az életét, az többé nem egy probléma, ami kezelésre szorul, hanem jogos igény, amit ki kell elégíteni. Ám ha a halál választás kérdése, felvetődik a kérdés, hogy az öngyilkossági kísérletekre hogyan reagáljunk. Aki a hídról leugrást választja, ugyanúgy véget akar vetni az életének, mint aki orvosi segítséget kér. Miért akadályozzuk meg az egyiket, és támogassuk a másikat? És mit okoz mindez az emberek segítőszakmába fektetett bizalmával? Képesek leszünk ugyanúgy nézni egy orvosra vagy pszichológusra, és meg merünk nyílni előtte a legijesztőbb gondolatainkkal is, ha tudjuk, hogy a halálunkra is lehetséges megoldásként tekint?

Szakemberként nem hiszek abban, hogy bárki is meg szeretne halni. Aki szenved, az megkönnyebbülni szeretne, nem meghalni. Felelőtlen és érzéketlen az a gyakran elhangzó állítás, amely szerint az eutanázia könnyű kiút egy súlyosan beteg ember számára. Mi ebben a könnyű? Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy egy ekkora döntést meghozzunk. Viszont abban egészen biztos vagyok, hogy attól még a könnyebbik útról beszélünk, csak nem a beteg, hanem a társadalom számára. 

Mert közösségként melyik az egyszerűbb: kísérni, támogatni, segíteni valakit az utolsó pillanatig, vagy azt mondani, hogy itt egy gyorsabb megoldás? 

Dr. Atul Gawande Mert egyszer meghalunk című könyvében így fogalmaz: „Az életet támogatni sokkal nehezebb, mint a halált, de jóval nagyobb lehetőség is rejlik benne.” Dr. Gawande több száz oldalon keresztül bizonyítja, hogy valóban így van.

Az empátia elengedhetetlen, de korántsem elég. Az igazán jelentős döntések többről szólnak, mint együttérzésről. A kérdés tehát nem az, hogy a halált támogatjuk-e, hanem, hogy mi mást tehetnénk az életért.