Leszoktam a kedvenc mobiljátékomról! – egy volt függő vallomása

18 éves voltam, amikor az első mobiltelefonomat kaptam. A szalagavatós tánc próbáján a mobil kidomborodott a zsebemből, volt, akinek fel is tűnt: „Naaa, kinek lett bunkofonja?” – az osztály nagy részének már volt, ugyanígy, a tizennyolcadikra kapták. A Nokia 3310-es iszonyú okos volt, kiírta, hogy ki hívott (a vonalas telefon korszakában ez fantasztikus volt), tudott SMS-t küldeni (a maximum 160 karakteres SMS szerelmes-versek műfaját magas szintre fejlesztettük), volt rajta ébresztő (erre a pittyegésre a szomszéd is felébredt), csengőhang-szerkesztő (Édesanyám telefonszámához Darth Vader dallamát illesztettem…) és természetesen játékok. A Snake sose jött be, de a Space Impact és a későbbi Bantumi mindent vitt (a mellékhelységekben eltöltött idő exponenciális növekedésével a WC sorok is láthatóan megnőttek).

Egészen öt évvel ezelőttig (!) ragaszkodtam a régi típusú telefonhoz, nem tetszett az okoseszközök világa. Féltem tőle. Kiderült: joggal.

A harmincadik (lám, fontos évforduló ez is) születésnapomra kapott tabletre az első játékokat a diákjaim tanácsára töltöttem le, hiszen ki tudná náluk jobban, mi a trend. Az Angry Birds ekkorra már nem volt divat, a Szókereső és a Candy Crush pedig nem mozgatott meg igazán. Nem úgy, mint a Warcraft világ készítőinek stratégiai kártyajátéka, a Hearthstone. Döbbenetesen jól kitalált és felépített játék, amelyben a stratégiai érzék, az intelligencia, a számolási tudás és persze a szerencse egyaránt fontos. Az ingyenes alkalmazás egy nap alatt beszippantott, és utána egy évig nem is eresztett el.

Döbbenten vettem észre magamon az elvonási tüneteket, az ingerlékenységet, a türelmetlenséget és az éjszakába nyúló meccsek utáni kialvatlanságot. Megértettem, hogy mi történik a diákjaimmal, amikor percenként előveszik az okostelefont.

Kép

Kép: Freepik

Dopamin öntötte el az agyamat, akárhányszor elindítottam a programot vagy megnyertem egy meccset, és percekig tudtam megállás nélkül beszélgetni más játékosokkal (többnyire a diákjaimmal és az unokaöcsémmel) egy olyan nyelven, amit a körülöttünk lévők nem is értettek. Hiszen mit tudtak volna a hozzá nem értők hozzátenni ahhoz, hogy egy négy tizenötös lap lecseréli a heromat, felhúzza az életemet és lekaszálja a pályáról az összes miniont, vagy ahhoz, hogy disenchantoltam egy olyan legendary lapot, amely a kör elején paklim összes minionjának plusz egyet ad, ha csak páratlan manás lapjaim vannak?!

Az intő jelek (nehézségek az elalvással, zaklatott álmok, fáradtan ébredés, fontos feladatok halogatása és ingerlékenység) megjelenése egyértelmű volt. Biológiatanárként észrevettem ugyan magamon, de csak nagysokára döntöttem úgy, hogy komolyan is veszem őket.

Eleinte azzal próbálkoztam, hogy limitáltam magam számára a játékkal tölthető időt. Szép terv volt, hogy naponta csak 20 percet tabletezem, de az újabb és újabb meccsek miatt valójában ez az idő nem csökkent egy óra alá. (Minden tiszteletem azoké a gyerekeké, akik szülői, esetleg saját döntés alapján képesek letenni a kezükből bármilyen okoseszközt egy meghatározott időtartam után. Nekem nem ment.) Így drasztikus megoldáshoz folyamodtam: letöröltem a játékot. Több mint egy hétig tartott, míg új, egészséges szokásokat építettem be az életembe (például olvasás), és teljesen el tudtam engedni a függőséget. Utána is nagyon szívesen beszélgettem a játékról, de kezdett végre enyhülni a szorítás. A feszültség oldódott, és nagyon meglepett, amit éreztem: eltűnt a folyamatos önostorozás és lelkifurdalás, hogy „annyi fontosabb dolog van ennél”. 
Azóta egészen másképp nézek a diákokra, akiknek az ujjukhoz nőtt az okoseszköz.

Ez egy valós függőség, a saját bőrömön tapasztaltam. Harmincas fejjel és biológiai, élettani és pszichológiai tudással is egy évbe telt, míg megszabadultam tőle.

Hogyan várhatnám el egy tízévestől, hogy magától letegye a játékot? Honnan tudná egy tizenkét éves, hogy az ingerlékenységének és a szorongásának mi a kiváltója? Hogyan is nyújthatnék segítő kezet, ha nem tapasztaltam volna a saját bőrömön, min mennek keresztül? Hálás vagyok ezért a tapasztalatért, és mindent megteszek azért, hogy értő segítséget tudjak adni a gyerekeknek. Megértem, és elfogadom őket, hiszen én sem tudom kezelni ezt a világot. Sokat kell még tanulnom erről (is).

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>