Lemegyünk a térképről

Lemegyünk a térképről
Lemegyünk a térképről

Kép: Profimedia - Red dot

Egy tanfolyamon az előadó különböző típus-elméleteket tanított nekünk, azt próbálván érzékeltetni, milyen fontos szerepet játszanak az alapvető személyiségvonások az emberi reakciókban. Férfi előadónk például élete egyik nagy kalandjaként emlékszik vissza az esetre, mikor valahol Dél-Spanyolországban letértek a térképről és egy nem létező úton próbáltak átvágni a pusztaságon, miközben a felesége kis híján pánikrohamot kapott mellette a kocsiban.

 

Vannak emberek, akik bírják a kiszámíthatatlanságot, és vannak, akik szeretnek előre megtervezni mindent. Azt nem tudom, mi mérnökömmel valójában melyik kategóriába esünk, mert úgy tűnik mindkettőnkben jelen van a spontaneitás és a tervezés készsége is, csak épp sohasem ugyanakkor. Emberem például már-már mániás vonzalmat érez a térképek iránt, és egy-egy kiruccanás előtt képes napokat tölteni annak böngészésével, olykor még akkor is, ha csak a szomszéd kerületbe készülünk. Én bízom az ösztöneimben, és a nagy, zöld útjelző táblákban, illetve abbéli képességemben, hogy ha az első kettő kudarcot vallana, még mindig útbaigazítást tudok kérni valakitől. Az én uram azonban kizárólag magában bízik, és a térkép tanulmányozásában.

A GPS még egyikünket sem csábított el, én utálnám, ha egy géppel kéne beszélgetnem, emberem pedig – sejtésem szerint – büszkeségből sem használja, egyébként pedig, ellentétben sok férfi társával, nincsen oda a kütyükért. A mobiljával is csak telefonálni lehet, és szerinte a működő régi mobilt okostelefonra cserélők konzumidióták (itt jegyzem meg, nekem is okostelefonom van). Nekem nincs bajom a hagyományos térképekkel, más kérdés, hogy ezek hangos értelmezését, az uram szerint, sokszor nem sikerül egyértelműen, logikusan vagy időben végeznem, ezért gyakran kötünk ki az eredeti úticélunktól eltérő helyen. Spontaneitás ide, kalandvágy oda, ilyenkor mindketten idegesek leszünk. Szerinte én nem tudok térképet olvasni, szerintem meg ő nem érti, vagy nem akarja érteni az adott utasításokat, és különben is, mi a fenét nézeget rajta két hete, ha most mégsem tudja, hol vagyunk.

Így történt, hogy egy izgalmas balkáni kiruccanásnak szánt alkalommal kis híján ott rekedtünk egy olyan albán városban, ahol utcai, eligazító tábláknak nyoma sem volt, senki nem beszélt egy kukkot sem angolul, vagy bármilyen más nyelven a sajátján kívül, és akármerre próbáltunk elindulni, előbb-utóbb mindig ugyanazon a járhatatlan murva úton kötöttünk ki. Térképünk szerint ezen a kátyús, poros és kietlen „főútvonalon” kellett volna további száz kilométert megtennünk a célpontig, ami óránkénti húsz kilométeres sebesség mellett kicsit aggályosnak bizonyult. Így aztán visszafordultunk.

Útközben akadt volna még egy látványosság, egy nagy hegy tetején lévő vár-rom, ahová a férjem szeretett volna felmászni, de én addigra olyan idegállapotba kerültem, hogy sehol máshol nem voltam hajlandó kiszállni, mint a már biztonságosnak és civilizáltnak bizonyult montenegrói szállásunkon, és különben is egy pár flip-flop papucsban indultam el, hiszen nem hegyet mászni készültünk, hanem várost nézni. A férjem mérges volt és csalódott, én kimerült és stresszes, de visszafelé jövet az öt órás várakozás a határátkelésnél elég volt ahhoz, hogy lenyugodjanak a kedélyek, és látván a több kilométeres autósort, kénytelenek voltunk békét kötni, máskülönben nem nagyon lehetett volna elviselni a kocsiban felgyülemlő feszültséget. Este a tengerparti falucskában, már nevetgélve dolgoztuk fel az eseményeket egy üveg bor mellett. Meg is maradt a jókedvünk, egészen a másnapi jet ski bérlésig, de ez már legyen egy következő epizód témája.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti