Legnagyobb korlátunk a saját agyunk? – Pozitív pszichológia a szülőségben
Átírhatók a fejünkben futó automatikus értékelések és a családban szokásos rossz érzelmi minták? És ha igen, hogyan, milyen eszközökkel? Miért fontos a hiedelmeket elválasztani a tényektől? Hogyan érjük el, hogy a tényekre alapozva, optimistán gondolkozzunk – szülőként mi is és gyermekünk is? Hogyan folytassunk konstruktív, valóban támogató beszélgetést kamaszgyermekünkkel? Miért érdemes elkerülni a „mindig” és a „soha” kifejezéseket, és miért fontos teret adni büszkeségeink, örömeink megosztásának? Ehhez hasonló „örökzöld” szülői kérdésekre kerestünk és kaptunk választ és eszközöket a dr. Kovács Eszter (StillToGo) és a Szent László Gimnázium tanárai által kidolgozott ún. szülői MQ®-tréningen.
A szülői tréning egy férjemmel közös, páros coaching formájában valósult meg, a lakásunkban. Picit izgultam, milyen lesz az egyszer látott idegennel és a férjemmel hármasban eltölteni egy egész napot a nappalinkban, de leginkább az foglalkoztatott: vállalati tréningeken edződött férjem vajon ki fogja-e bírni az egynapos „kiképzést” család témában is? Nagyon jól bírta, köszönhetően elsősorban Tóth Viktor tréner közvetlen stílusának. No meg annak, hogy én is nagyon igyekeztem: mindig átadtam neki az első válaszadás lehetőségét, és nem igyekeztem lépten-nyomon bebizonyítani, hogy e témában bizony én jártasabb vagyok… Férjem pedig nagyon igyekezett félretenni munkaügyeit – csak egyszer kért szünetet emiatt –, sőt, még a mobiltelefonját is. Vagyis működött a dolog. És hogy mit tanultunk?
Tehetetlenség helyett cselekvőképességet
Elméleti alapozásként röviden szóba került a 2000-es évek óta létező pozitív pszichológia, amely azt kutatja: mitől jó a jó, és hogyan tudjuk magunkból kihozni, amit csak lehet.
Megismertük Martin Seligman „törvényeit”: ébrenlétünk minden percében értelmezzük mindazt, ami velünk történik; mindenkinek egyéni a stílusa abban, ahogy élete eseményeit értelmezi; helyzetértelmező gondolkodásunk szokássá alakul neveltetésünk és környezetünk hatására, szokásaink viszont tudatosíthatóak és az előnytelenek átalakíthatók.
Hallottunk a tanult tehetetlenségről, vagyis arról a mentális állapotról, amely során az egyén az egymást követő kiszámíthatatlan, negatív helyzetekben azt tanulja meg, hogy nincsen semmilyen ráhatással az élete körülményeire („tök mindegy, mit csinálok”), és ezért azokat meg sem próbálja elhárítani, még akkor sem, ha azok elkerülhetők lennének – aminek köszönhetően passzívvá válik. Ezzel szemben az MQ® program azt erősíti bennünk: „nem tök mindegy, mit csinálok”; cselekvőképességet ad, egy olyan világképet, amely a bennünk lévő erősségekre alapoz. Információt szolgáltat a helyzetértelmező gondolkodásunkról, és eszköztárat nyújt annak tudatos menedzseléséhez.
A szülői (pedagógusi) fókuszváltás lényege: hibaazonosítás helyett koncentrálj a jól működésre, s mindezt tényekre alapozva, reális optimizmussal.
A gondolat az, ami számít
A tréning legfontosabb része: a látható tények és viselkedések közötti összefüggéseket a felszín alatti hiedelmek és az abból fakadó érzéseink határozzák meg. Amilyen egyszerűnek tűnik ez az összefüggés, annyira nem könnyű a mindennapokban elkülöníteni az egyes elemeket egymástól, de a jéghegyes kép, mint gumiszabály jól megjegyezhető, és ennek tudatában a szokássá vált értékelésünk és érzelmi mintáink átalakíthatók. A legfontosabb lépés: a tények („volt olyan, hogy nem értettem szót gyermekemmel”) és a hiedelmek („soha nem értek szót a gyermekemmel”) szétválasztása.
A hiedelmeket (és a helyzetértékelést) illetően három tényezőt érdemes szem előtt tartani: időbeli elhúzódás (soha / mindig), generalizálás (az élet semmilyen / minden területén) és az okkeresés (miattam van / más a hibás). Például egy pesszimistán gondolkodó felnőtt vagy gyermek így beszél egy pozitív helyzetben: „csak most, soha máskor”; „csak ebben, semmi másban”; „sokan, de én nem”, míg az optimistán gondolkodó így: „mindig”, „mindenben”, „miattam”. (Martin Seligman: Az optimista gyermek című könyve részletesen leírja, hogyan ismerhető fel magunk és gyermekünk pesszimizmusa – tesztet is ad hozzá –, és hogyan alakítható át optimista gondolkodássá.)
LÉPJ, vagyis Lassíts, Értékelj, Pontosíts és Jutalmazz
A tréning utolsó része gondolkodásmódunk négy lépésben történő megváltoztatásáról szólt.
Az első lépés a lassítás, annak elhatározása: nem akarunk tehetetlenek lenni. Ehhez észre kell vennünk a tipikus mondatokat, reakciókat, majd kizökkenteni ebből magunkat (gyermekünket), például figyelemeltereléssel, hanghatással, egy tárgyra való koncentrálással vagy a téma/vita elhalasztásával.
A második az értékelés: a hiedelmek és a tények szétválasztása. Ennek számos konkrét eszközét megtanultuk, például feltenni ezt a négy kérdést: „Mi a bizonyíték?”, „Mi mást lehetne gondolni?”, „Mi a legrosszabb, ami történhet”, „Mire jó ez nekem?”. Amikor ezt gyakoroltuk, elhangzott egy mondat, ami azóta is kísért: „Legnagyobb korlátunk a saját agyunk.”
A harmadik a pontosítás: a sablonos kijelentéseket részletezni, fókuszálva a megváltoztathatóra. Például: „Nem vagyok szervezetlen, csak a papírjaimat nem szoktam rendben tartani olyankor, amikor nagyon sok a dolgom”.
A negyedik lépés a jutalmazás: megállni, észrevenni és örülni annak, ha egy helyzetben másképpen, sikeresen reagáltunk. Ide tartozik, hogy meg kell teremtenünk az energiafeltöltés lehetőségeit (természet, mozgás, zene által), valamint az a napi rítus, amikor minden este felsorolunk három olyan dolgot, ami aznap örömet, elégedettséget, hálaérzetet okozott nekünk.
A tréning utolsó fontos tétele volt a tényekre alapozott pozitív visszajelzés és az építő kritika: a másik fél által jól használt készségeket el kell ismernünk; a szánkra könnyen jövő „de…” helyett az „és ha még…” szófordulatot kell beépítenünk a beszélgetéseinkbe; érdemes a fejlesztendő elemet megneveznünk és a kívánt végállapotot kijelölnünk.
S hogy mindez miért fontos?
Barbara Fredrickson „bővíts és építs” elmélete szerint a pozitív érzelmek kiszélesítik az egyéni gondolat és cselekvés repertoárját, és e kitágult gondolkodás a pozitív érzelmekkel együtt olyan kreatív gondolatok és cselekvések, illetve társas kötődések megjelenését segítik elő, amelyek hozzájárulnak az egyén – fizikai, szellemi, szociális és pszichés – erőforrásainak építéséhez.
Vagyis: ha pozitívan érzünk és gondolkodunk, attól minden szempontból erősebben leszünk.
Barbara Fredrickson alapérzéseket nevezett meg, amelyek jelenléte ezt az állapotot támogatja: érdeklődés, vidámság, öröm, büszkeség, lelkesedés, hála, tisztelet, remény. Szülőként azon kell gondolkodnunk, milyen tevékenységekkel lehet ezeket az érzéseket létrehozni. Például a hálát személyes példamutatással, helyzetbe hozással, köszönetnyilvánítással, a visszajelzés szokássá alakításával, hálanaplóval vagy hálagyakorlatokkal.
Összességében nagyon jól sikerült a hármasban töltött nap. Megtanultuk: érdemes jobban bízni magunkban és gyermekünkben, kritikusan figyelni az automatikusan jövő negatív és általánosító kijelentéseinkre, és teret adni büszkeségeinknek, örömeinknek. Rájöttünk arra is, kis és kamaszodó gyermekeink nevelése lehet izgalmas kaland is, nemcsak rémálom, ahogy sokszor halljuk és néha megtapasztaljuk. Viszont rájöttünk arra is, hogy csak most jön a neheze: a gyakorlatban is alkalmazni a tanultakat, a fókuszváltást, az eszközöket, és legfőképp: a türelmet és az önuralmat. Ebben segítségünkre vannak a házi feladatok és elhatározásunk, hogy kéthetente egy estét erre szánunk: felülvizsgáljuk az elmúlt időszakot, megbeszéljük, miben léptünk előre, és mit kellene jobban csinálni.
Kapcsolódó cikk:
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>