Lackfi János: Letartóztathatatlanul – #Jóéjtpuszi

A korabeli zsinagógákba még a római hatalom  
sem törhetett be fegyveres erővel, történészek  
elmondása szerint ott csak a karddal felszerelkezett  
templomi őrség tartóztathatott le bárkit,  
ha erre parancsot kapott. Na most, mikor Jézus  
már kihúzta a gyufát, és az egyházi hatalom  
kezdte őt rossz szemmel nézni, kiküldtek pár  
ilyen hatósági embert, hogy fogják el őt  
a zsinagóga kellős közepén, fényes nappal.  

Ők meg szépen szóltak neki: gyerünk, öcsém,  
le vagy tartóztatva, semmi feltűnés, menni kell.  
Ja, nem.  

Meg van írva, hogy az őrök visszatértek  
dolguk végezetlen, és indoklásként annyit bírtak  
mondani, hogy nem tudták az illetőt letartóztatni,  
mert ember még soha nem beszélt úgy, ahogy ő.  
Mi van?  
Képzeljük el Kovács II. József törzsőrmestert  
és beosztottját, amint visszatérnek az őrsre,  
és jelentik, sajnos a jelzett személyt nem fogták el,  
mert úgy beszélt, hogy nem lehetett letartóztatni.  
Igen.  
Hogyan lehet letartóztathatatlanul beszélni?  
Egy mohamedán embernek megjelent Krisztus,  
mire ő elment a helyi keresztény lelkipásztorhoz,  
mondván, szeretne megkeresztelkedni.  
Az illető óvatosságra intette, gondolja át még egyszer,  
hiszen muszlim országban ilyesmiért halálbüntetés jár,  
mire az illető figyelmesen ránézett, és megállapította:  
„Aha, akkor te még nem találkoztál vele, ugye?”  
Ugye, van élményünk erről a letartóztathatatlan erőről,  
erről a szó szoros értelmében lefegyverző jelenlétről?  
Szemlélődő imákból ismerem ezt az elsöprő  
személyes intenzitást, egyes igék meg annyira  
jelenvalóvá teszik, hogy sokadik hallásra is  
ritkán állom meg könnyek nélkül. Ha például  
oda érünk: „nem vagyok méltó, hogy hajlékomba  
jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul  
a szolgám”, vagy hogy „Péter, János fia, szeretsz  
te engem?”.  
Honnan jön ez a hatalom igazából?  
A sűrűsödési pont az odaadottságban lehet.  

Ott, ahol Jézus, a látható, és az Atya, a láthatatlan,  
eggyé válnak, már nem külön létezők.  

És abban, ahogy ez az odaadottság  
egyre mélyebbé és teljesebbé válik az életidőben.  
Miközben Jézus párhuzamosan megnyitja a másik  
„átjárót” is, és maradéktalanul odaadja magát  
egy-egy pillanatban tanítványainak, a szamáriai  
asszonynak, a vérfolyósnak vagy a századosnak,  
Zakeusnak vagy Simon farizeusnak vagy egy vaknak.  
Hát, ezt a kétfelé odaadottságot élni,  
hogy tudjunk letartóztathatatlanul  
vagy feltartóztathatatlanul beszélni…  

Lackfi János további, #Jóéjtpuszi jelölésű versei itt érhetőek el.

Ez az írás a Képmás magazin 2023. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>