Küzdelem a gyermekért és egymásért

Botond és Tünde élettörténete igazi hullámvasút, felemelő pillanatokkal és szívszorongató mélypontokkal: meddőség, természetes foganás, korai gyermekhalál, lombik, ikrek, újabb gyermekáldás, anyaságban kiteljesedő nő és ebből kimaradó, sokat dolgozó férj, elhidegülő párkapcsolat. A NOE meddőségről szóló szépirodalmi pályázatának díjazott történetei mind meghatók, én mégis Botondét választottam. A szerző sokszor említi feleségét („ezt a történetet ő írta, én csak papírra vetettem”), így mindkettőjüket kérdeztem.

– A közvélekedéssel ellentétben a termékenységi zavarok fele-fele arányban erednek a nőtől és a férfitól. Te hogy élted meg és miért vállaltad fel írásban is, hogy az orvosok azt állították: gyakorlatilag meddő vagy?

Botond: Amikor megtudtam, nagyon lesújtott, önbizalmam megrendült. Ugyanakkor, egész életemben asztmás lévén, soha nem tekintettem magamat teljesen egészségesnek, így tulajdonképpen beleillett a magamról kialakított képbe. Utólag már kijelenthetem, miután két gyermekem is megfogant természetes úton: a tudományon túl működik valami más is a természetben – Isten vagy a Sors keze, véletlen vagy szerencse, kinek mi –, így ez csak egy vizsgálati eredmény maradt. Az orvosok bizonyára azzal érvelnek: ők „csak” azt mondták, semmi jóra ne számítsak, teljesen nem zárták ki a lehetőséget. Mindenesetre én igyekeztem végiggondolni a lehetőségeinket: mesterséges megtermékenyítés, lombik, spermadonor, örökbefogadás. Tünde viszont arra biztatott, hogy lépésről lépésre haladjunk ebben a számunkra teljesen új, ismeretlen világban; nézzük meg közelebbről az orvosok által javasolt lehetőséget, ne szaladjunk előre.

Tünde: Emlékszem, amikor Botond bejött a munkahelyemre és elsápadva elmondta a hírt. Azt válaszoltam: ez van, innen megyünk tovább. Természetesnek tűnt, hogy mindezt ketten együtt csináljuk végig, és akkor sem lesz vége a világnak, ha nem sikerül, hisz akkor is itt vagyunk egymásnak.

A legfontosabb, hogy együttműködjünk, a gyermeket pedig ajándéknak tekintsük, ne tőle várjuk, hogy összetartson minket.

Botond: Az első padlóra kerülés után felálltam és azt mondtam: legyen, próbáljuk meg, ha kicsi is az esélye és gyötrelmes is lesz.

– A gyötrelmek végül máshogy jelentkeztek. A lombikprogram közben Tünde spontán módon állapotos lett, azonban az újszülött váratlanul meghalt. Hogy éltétek túl, milyen problémakezelési mód működött ekkor?

Botond: Áron megfoganását csodának éltem meg, Tünde viszont természetesnek vette: ha erre matematikailag volt esély, bármilyen kicsi is, miért ne következhetett volna be. De nem is ez volt a megdöbbentő, hanem az, hogy születése után négy órával akut fertőzés miatt meghalt. Nagyon sokáig nem tudtam felfogni: ha minden „rossz mutatóm” ellenére megadatott nekem a gyermek, miért kellett elveszítenem őt?! Tünde viszonylag gyorsan elfogadta, szakmai segítséggel feldolgozta, én azonban ezt másképp éltem meg. Még Tünde szerint sem látszott rajtam, mi zajlik bennem. Intézményvezetőként és magánemberként is problémamegoldó vagyok, de nem kibeszélős típus, így magamban rágódtam sokat. Neveltetésemből adódóan is azt tartottam helyesnek: a férfi legyen erős; ha elesik, ne sírjon, álljon fel és menjen tovább; legyen a nő támasza, hiszen ez elsősorban annak a vesztesége, aki kilenc hónapig hordta a méhében. Persze én is elvesztettem őt, de másképp.

A gyermekemhez írt búcsúlevél sokat segített nekem, de csak tizenkét évvel később, a teljes családi történetünk leírása után éreztem először: kezd helyrebillenni bennem, ami történt.

Tünde: Nekem a fájdalom megélése mellett a lehetőségek észrevétele segített Áron halálakor is. Sokan jöttek azzal: „nem baj, majd lesz másik”. Ilyenkor magamban így válaszoltam: „honnan tudja, és különben is: az egy másik gyermek lesz, most ezt kell elgyászolni”. Felkerestem egy pszichoterapeutát, ő javasolta a levél írását mindkettőnknek, és ő kísért engem végig az egyéves gyászfolyamaton is. Ami azért sem volt könnyű, mert a családban három kisgyermek is született akkoriban. De nagyon meg akartam gyógyulni, sokat dolgoztam rajta, így lassan helyére kerültek a dolgok bennem, és egy év után újra készen álltam a lombikra.

Botond: Nekem az írás mellett Orvos-Tóth Noémi transzgenerációs terhekről szóló, Örökölt sorsok című könyve segített. Akkor jöttem rá: ha nem akarom tovább vinni felmenőim sorsát, szembe kell néznem velük. A családban nyílt titok volt, hogy nővérem hatévesen, születésem előtt torokrákban meghalt. Szüleimet nagyon lesújtotta, de a tragédia feldolgozásáról nekünk nem sokat beszéltek. Ezzel a pszichés teherrel én sem foglalkoztam, még Áron halálakor sem. Akkor csak azt éreztem: egy újabb történet, amivel másolom édesapám életét. Ő már nem él, de tervezem, hogy édesanyámmal beszélek a nővéremről.

Tünde: Áron halála után anyósommal sorstársak lettünk. Amikor rákérdeztem, mesélt minden gyermekének babakoráról, a kislányéról is. Úgy tűnik, kellett egy másik női sors, hogy beszélni tudjon róla.

– A gyászév utáni lombik első próbálkozásra sikeres volt, ráadásul ikerterhességgel. De ez is tartogatott meglepetést, hiszen pár év múlva kiderült: a fiúk egypetéjűek, a két beültetett petesejt egyikéből lettek.

Botond: Ez egy újabb csoda, csavar az életünkben, amin el kell gondolkodnunk. Azt tudjuk: a két beültetett petesejtből három embrió lett, és az egyik, akit sajnos nem ismerhetünk, elment. De ott van az életünkben, ötödik gyermekünkként.

Tünde:

Én úgy éltem meg, hogy a harmadik baba lehetőséget adott a testvéreinek, feláldozta magát értük, hiszen egy hármas iker túl veszélyes lett volna mindannyiunk számára.

Botond: Sőt, nemcsak ikertestvéreinek adott helyet, hanem a később, természetes úton fogant és született Csanádnak is. Mert ha esetleg hármas ikreink születnek, nem valószínű, hogy vállaltunk volna még egy gyermeket. Csodálatos, ahogy összefüggnek a dolgok, ahogy összeállnak a családi életünk puzzle-darabjai.

Kép

– Gyerekeitek mit tudnak minderről?

Botond: Még semmit, de előbb-utóbb beszélnünk kell velük, a pályázat kapcsán is előjöhet a téma. Amikor írtam, sokszor elgondolkodtam azon, megírhatom-e egyáltalán, hisz nem az enyém, hanem az ő történetük.

Tünde: A pszichológus szerint identitásuknak ez még nem része, elég lesz majd a „hamuban sült pogácsa” mellé tenni útravalónak. Készenlétben állunk, hogy ha kérdezik, elmondhassuk: „a doktorbácsik segítettek, hogy megszülessetek”. Áron viszont sokszor szóba kerül, a vele egyidős unokatesók kapcsán is. Megindítóan nyitott szívvel kérdezgetnek, fényképeket is láttak már róla, és ha kimegyünk a temetőbe, neki is készítenek kis ajándékokat. Része az életünknek, és ezt ők is érzik. Nekem pedig nagyon jó érzés velük róla beszélgetni.

– Mégsem heppiend következett, hanem újabb csavar, amiről Botond így ír: „A történtek bennem is akkora hullámokat vetettek, amelyek évekkel később csapódtak le, és tették majdnem tönkre a házasságunkat.”

Botond: Az ikrek születése után Tündét teljesen beszippantotta az anyaság. Én politikai pályára léptem és nagyon keveset voltam otthon. Tündének volt ugyan segítsége, és én is igyekeztem, de a nap nagy részét egyedül töltötte a gyerekekkel, és én ebből kiszorultam. Az elhidegülésen Csanád fiunk születése sem segített, sőt.

Tünde: Szerintem ennek is megvolt a helye és tanulsága. Ha Botond nem vállalja el a közéleti pályát, akkor talán most hiányérzettel küzdene.

A magánélet és karrier összeegyeztetésébe nagyon sok házasság belebukik, nem olyan különleges, hogy majdnem mi is odajutottunk.

Majdnem abba buktunk bele, amiért annyit szenvedtünk előtte. De időben felismertük: nem ilyen volt korábban az életünk, szeretnénk azt visszahozni.

Kép

Botond: Sokat segített Gary Chapman szeretetnyelvekről szóló könyve arról, hogyan kommunikáljunk. A házasságunk előtt és elején mindez spontán ment, de a sok nehézség kioltotta bennünk ezt az igyekezetet. Az újabb zátonyközeli állapot után vettünk egy nagy levegőt, és elkezdtünk jobban odafigyelni egymásra, több időt töltöttünk együtt és sokat beszélgettünk.

Tünde: Amikor rájöttünk, hogy a házasságunk így nem jó irányba tart és változtatni kell, erőt adott a közösen átélt sok-sok nehézség. Ha ennyi küzdelmet végigéltünk együtt és annyi mindent megtettünk magunkért, egymásért és a gyermekeinkért, akkor nem hagyhatjuk a házasságunkat elveszni, annak helye kell hogy legyen az életünkben.

Az összes gyermekünk és az összes történetünk miatt együtt kell ezt végigcsinálnunk.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti