„Kölcsey volt a kerítőnk” – Gábor Júlia és Szigethy Gábor mesélnek 47 éve tartó kapcsolatukról

– Júlia színészóriások mellett nőtt fel; nemcsak szüleit, édesanyja későbbi szerelmét, Latinovits Zoltánt is elsősorban mint magánembert ismerhette. Milyen értékeket, illetve inspirációt kapott ebben a nem mindennapi családban? 
Júlia: A legfontosabb, amit kaptam a szüleimtől, hogy az életben a munka nem feladat, amit kínkeservesen végre kell hajtani, hanem örömforrás. A szüleim rengeteget, éjt nappallá téve dolgoztak, így magánéletükben és szerepeiken keresztül is sokféle emberrel, különféle élethelyzettel találkoztak, amelyek gazdagították életüket. Gyerekként öntudatlanul hatott rám a példájuk. Ma is úgy gondolom: minden munka, amelyet az ember örömmel végez, többé, jobbá, értékesebbé teszi őt. Kisgyerekkorom óta a könyvek bűvöletében élek. Hasonló környezetben nőttem fel, mint a mai otthonunk: körben, a padlótól a plafonig könyvespolcok sorakoztak két szobában. A rengeteg könyv között szabadon garázdálkodhattam, de hamar elkezdtem saját könyvtárat is gyűjteni. Apukámat szinte mindig könyvvel a kezében láttam, így észrevétlenül számomra is napi szükséglet lett az olvasás. A szüleim nagyon különböző módon olvastak. Édesapám érdeklődése szerteágazó volt, nem kizárólag az irodalommal, a színházzal vagy a filmmel kapcsolatos könyveket halmozta fel, de a krimitől a matematikáig, a sci-fitől az útleírásokon át a képzőművészetig sokféle kötet megtalálható volt a könyvtárában. Amit olvasott, értelmiségiként dolgozta fel: gondolkodott róla, beépítette az egyéniségébe, tudását, műveltségét, világlátását gyarapította; rendszeres naplóíró volt, azok lapjai is őrzik az olvasmányokkal kapcsolatos benyomásait. Anyukám számára az olvasmányok inspirációs forrást jelentettek. Ha ő elmesélte egy könyvnek – vagy akár egy filmnek – a történetét, az már nem a könyvről vagy a filmről szólt. Mindig színészként látta a világot, a történeteket drámai helyzetként élte át, amelyek benne folytatódtak, és ezt az élményt mesélte el, amely sokszor többet árult el róla, mint az eredeti műről, viszont nagyon izgalmas volt. 

– Gábor, önt milyen meghatározó hatások érték gyermek-, illetve fiatalkorában? 
Gábor: Nekem kicsit másképp alakult a gyerekkorom. Ötéves koromban halt meg édesapám, édesanyám belerokkant, haláláig betegeskedett. Voltam rokonoknál, egy évig árvaházban, sokfelé jártam iskolába. Tizenhárom éves koromtól kezdve a nagymamámmal, édesanyám édesanyjával éltünk kettesben. Ő hallatlanul okos ember volt. Tizennégy éves korában kezdett dolgozni, tizennyolc évesen ment férjhez: a kétszoba-konyhából és hat testvére mellől emelte magához nála tizenkét évvel idősebb, székesfővárosi számtanácsos nagyapám. A kislányból nagyságos asszony lett.

Fiatalon megözvegyült, nagyapám barátai segítették: a családi legenda szerint az első levelezőn érettségizett magyar nő volt, és levelezőn a számviteli főiskolát is elvégezte. Kiváló pénzügyi szakember volt. Sokat olvasott ő is.

A családi könyvtárunk azonban 1945-ben elégett. „A gyereknek enni kell” – mondta édesapám, és könyvekkel fűtötték a kályhát, mert tüzelőnk az nem volt. Édesanyám hordta haza kiskamasz koromban az üzemi könyvtárból az olvasnivalót, beleszerettem az olvasásba, a könyvekbe. Az elmúlt hatvanöt évben gyűlt össze a körülbelül tízezer kötetes könyvtáram. Művészember nem volt a családban, a színházat kamaszkoromban magamnak találtam ki. Julit a Vígszínházban láttam meg először, hétéves volt, én 18 éves díszítőmunkás – nem jutott eszünkbe a szerelem. 

– A hetvenes évek első felében ért aztán valóban össze az életük, Júlia Gábor tanítványa volt az ELTE bölcsészkarán. Mesélnének a találkozásuk körülményeiről? 
Gábor: Juli angol–magyar szakos hallgató volt a bölcsészkaron. Szemináriumi társainak be nem állt a szája, Juli egész órán némán figyelt. A félév végén megkérdeztem: „Júlia, magának hány dioptriás a szemüvege?” Rám nézett: „Miért kérdezi, tanár úr?” „Szerettem volna egyszer hallani a hangját.” Nem tudtunk egymásról semmit. Juli ott akarta hagyni az egyetemet, körülöttem csapkodtak a szakmai és politikai hullámok, a családi életemben is gondok voltak. Juli nem írta meg a félévi dolgozatot, kértem, jöjjön a Múzeum kávéházba péntek délután három órára a dolgozatával. Engem éppen aznap rúgtak ki a rádióból, hónom alatt egy könyvcsomaggal fordultam vissza a találkozóra, amit majdnem elfelejtettem. Feldúlt voltam, indulatosan kérdeztem: „Elhozta a dolgozatát?” Ijedten válaszolt: „Nem”. Megijedtem én is: keserűségemet, dühömet nem önthetem egy egyetemi hallgatóra. Hirtelen nem jutott más az eszembe, megkérdeztem, mit iszik. „Cseresznyét” – felelte. Beszélgetni kezdtünk, és azóta is beszélgetünk. 
Júlia: A történet másik fele: Gyűlöltem a gyerekként ezerszer hallott mondatot, hogy „ugye te is színész leszel?”. Amikor fiatalon a jövőmet terveztem, egy dolgot tudtam biztosan: színházzal semmilyen körülmények között nem akarok foglalkozni. A bölcsészkart választottam, és annak ellenére, hogy nem szerettem oda járni, ma már tudom: azért kellett odamennem, hogy Gábort megismerjem. Másodévben tanított, szigorúan tanár-diák viszony volt közöttünk. Egyetlen magánemberi megjegyzése számomra kimondottan bántó volt. Egy alkalommal összetalálkoztunk a színházban apukám egyik premierjén.

Utána én beteg lettem, és amikor újra találkoztunk az egyetemen, a tanár úr azt kérdezte: „Ugye attól a szörnyű előadástól betegedett meg?”

Akkor azt hittem, gonoszkodik, nem tudhattam, hogy talán ő az egyetlen, aki nem tudja, hogy kik a szüleim. A Gábor által említett kávéházi találkozás után aztán komolyan beteg lettem, egy hónapig kórházban feküdtem, Gábor ott látogatott. Akkor már éreztük, tudtuk, hogy összetartozunk. Ezután sem voltak titkos találkáink, Gábor, aki nős ember volt, otthon is tisztázta a helyzetet. 
Gábor: Nem emlékszünk arra, hogy miről beszélgettünk negyvenhét évvel ezelőtt a Múzeum kávéházban, azt viszont, hogy miért vagyunk együtt azóta is, azt nagyon pontosan tudjuk.

Kép

Kép: Éder Vera

– Figyelek. 
Gábor: Nagyon sok minden tarthat egymás mellett két embert. Mi mind a ketten munkamániások vagyunk, és nagyon hasonló az érdeklődési körünk. Kapcsolatunk kezdetén reggeltől estig együtt ültünk a könyvtárban. Azokban az években szerkesztettem a Gondolkodó magyarok-sorozatot, Juli még egyetemre járt, a szakdolgozatát írta. 1989-ben együtt álmodtuk és teremtettük meg a Ruttkai Éva-emlékszobát, ami tizenöt évig volt közös örömünk, közös munkánk. Az utóbbi tizenöt évben pedig már mozdulni sem tudok Juli nélkül: íróasztalom alatt felejtettem az írógépemet, csak kézzel írok, még könyvet is. Csodálatos „titkárságom” van, a számítógépes ügyintézés Juli birodalma.

És remek szerkesztő: kiadói szerkesztőimnek nem sok dolga akad gondosan előkészített kézirataimon. Igaz, szorongva várom, milyen javításokat fog javasolni. Boldog-szomorú öröm: Julinak szinte mindig igaza van. Változatlanul a közös munkánk a közös örömünk.

Amúgy pedig nagyon különbözőek vagyunk: én gyors vagyok, Juli lassú; én felületes, ő alapos; én szangvinikus, ő melankolikus. Én átlátom az egészet, ő nagyon pontosan látja a részleteket. 
Júlia: Ha arról beszélünk, mi a legfontosabb, számomra a kezdet kezdete: a halálos szerelem. Magyarázat nincs rá, csak azt érzed, nem tudsz levegőt venni a másik nélkül. „Az ember először beleszeret valakibe, és aztán nézi meg” – ahogy egyszer egy barátunk mondta. Hihetetlenül hálás vagyok, hogy a rózsaszín ködben megtaláltam az igazit. Van, akinél egyszer csak felszáll a köd, és azután nézi: „Jé, ki ez?”. Annyi közös örömteli élményt éltünk át! A színház. Mert végül csak beszippantott a színház, 16 éven keresztül voltam a Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központjának ügyvezető titkára. Akkor hetente három-négy előadást néztünk meg. Gábor közben otthagyta a bölcsészkart, rendezett – szinte mindenkit ismertünk a magyar színházi életben. 
Gábor: Amikor a Duna Televíziónál dokumentumfilmeket forgattam, Juli mindig jött velem. 
Júlia: Máig tartó barátságok születtek ezeken a forgatásokon. 
Gábor: A Ruttkai Éva-emlékszobában is tökéletes volt közöttünk az összhang. Belépett a látogató, és pontosan tudtuk, melyikünk fogja kísérni. Sajnálom azokat az embereket, akik állandóan váltogatják társaikat, szerelmüket, feleségüket. Mi negyvenhét éve élünk együtt, elmondhatatlanul sok közös élményünk van. Egymásnak ajándékoztuk az életünket. Ami azt jelenti: fenntartás nélkül, folyamatosan egymásra figyelve élünk. Ez nem elhatározás kérdése, hanem közös hullámhossz. 

– A szeretet harmadik iránya, az istenhit, a vallás milyen szerepet játszik a közös életükben? Ha jól tudom, Gábor evangélikus, Júlia pedig katolikus. 
Júlia: A családomban egyedül anyai nagymamám járt templomba, a másik nagymamámmal együtt, titokban vittek el megkeresztelni háromévesen, 1956-ban. Talán ez az első emlékem, hogy a pap leönti a fejemet szenteltvízzel, én pedig tiltakozom. Aztán ’89-től Gábor gyakran járt Pannonhalmára, előadásokat, órákat tartott. Egyszer elvitt magával, ahol összetalálkoztam Godofréd atyával, nagymamám egykori gyóntatójával, aki akkor térhetett vissza a bencés közösségbe. Mise, zsolozsma, vesperás – a lenyűgöző pannonhalmi bazilika falai között felébresztette lelkemben a gyerekkori emlékeket, amikor nagymamámmal mentünk misére.

Sok időt töltöttünk a szerzetesekkel: beszélgettünk, ebédeltünk, sétáltunk együtt – de soha senki nem akart megtéríteni. Valószínűleg ez hatott rám.

Így ma már Gábornak „kell” velem járnia a katolikus misére. 
Gábor: Juli felnőttkorában lett hívő ember, én első elemista koromban még kötelezően hittant tanultam az iskolában, nyolcévesen az evangélikus árvaházban minden este olvastuk a Szentírást. Juli számára fontos a vasárnapi szentmise, nekem pedig fontos, hogy minden reggel együtt olvassuk a Bibliát. Néha a Károli-fordítást, néha a Káldi-félét. Vasárnap reggel zsoltárokat olvasunk, este együtt megyünk szentmisére. Az égiek is összekötik mindennapi életünket. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. februári számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.