„Az oltárnál vakságot is fogadunk” – Interjú Szikora Józseffel és Kertész Erzsébettel

– Honnan indult az életetek? 
Erzsi: Egyszerű szüleim voltak, akik fontosnak tartották, hogy tanuljak és vegyem komolyan a zenét, a sportot, a nyelveket. A Trefort Gimnáziumban érettségiztem, majd külkereskedelmi diplomát szereztem német-francia szakon. De éreztem, hogy nem a külkereskedelem lesz a hivatásom. Később már a család mellett végeztem el a francia nyelvtanári szakot. Úgy érzem, hű tudtam maradni a szüleimhez, sikerült az elvárásukat teljesítenem. Hálás vagyok nekik, hogy terelgettek. Egy fájdalmam volt csak, hogy egykeként nőttem fel. Mindig vágyakoztam testvérek után. Szép példa volt előttem az apai nagyanyám, aki tíz gyermeket nevelt fel. Az iskolában két barátnőmnek is (egyikük később a sógornőm lett) több testvére volt. Ez nagyon tetszett. 
Józsi: Az apám alföldi parasztcsaládba született. Saját akaratából, a plébános segítségével lett mérnök. Édesanyám budai polgárcsalád leánya volt, de korán árvaságra jutott, állami gondozásban nőtt fel.

A szüleim nehezen találták a helyüket a társadalomban, hiszen mindketten kiszakadtak onnan, ahová a születésük szerint tartoztak.

Apám negyvenéves elmúlt már, anyám negyven körül járt, amikor egymásba szerettek. Így születtem meg én és az öcsém. Főképpen édesanyám szorgalmazta a vallásgyakorlást, a zenét, a templomi énekkart, a hittanórákat. A Csaba Utcai Általános Iskolában, ahová jártam, négy-öt hittanos volt csak, az egyikük én voltam. Pannonhalmán érettségiztem. Húsz évig mérnökként dolgoztam, majd a kilencvenes években váltottam, és lettem újságíró a katolikus sajtóban. 

– Hol és hogyan ért össze ez a két szál? 
Józsi: Érettségi után bekerültem a felső-krisztinavárosi templom énekkarába, gitároztam is. Amikor az öcsém is végzett Pannonhalmán, hívtam ide. Ő jött, és hozta a menyasszonyát, a menyasszony pedig a barátnőjét, Erzsit. A történethez hozzátartozik, hogy amikor Erzsi először közénk jött, akkor rögtön kiszúrt ott valakit. De az nem én voltam. (Nevet.) 
Erzsi: Ma már áldom az eszemet, hogy másképp alakult. (Nevet.) Egyébként érdekes, hogy min múlik, kin akad meg a szemünk. Amikor Józsit először észrevettem, a nagyon szép, ma úgy mondanánk, menő kardigánja tetszett meg, ami persze jól is állt rajta. (Nevet.) 
Józsi: Nagyon félszeg voltam. Édesanyám óvott és féltett bennünket. A lányokra alig mertem ránézni. Miközben rettenetesen szerelmes voltam magába a szerelembe. Ma már tudom, ebbe a vágyakozásba küldi az Isten az ajándékát, a valóságos személyt. És amikor ez megtörténik, akkor válik a szerelem szentséggé. 

– Gyorsan össze is házasodtatok? 
Józsi: Erzsi néha ma is a szememre veti, hogy hét évig jártunk együtt. Ennyi időn át húztam a döntést – de tudom, miért vacakoltam ilyen sokáig: tisztában voltam azzal, hogy ha kimondom az igent, akkor az tényleg egy életre szól. Éreztem a felelősség súlyát. 
Erzsi: Ez nekem nehéz volt. Én már gyerekeket akartam, családot. Viszont e hét év alatt össze is csiszolódtunk. 

– Mindig nagyon erős keresztény közösség vett körül benneteket. Mit jelentett ez nektek azon túl, hogy a hiteteket megélhettétek benne? 
Erzsi: Segítséget, erőt, kontrollt, jó példát, ajándékot. De volt idő, amikor áldozatot is kívánt. Amikor picik voltak a gyerekek, nem tudtam tevékenyen részt venni benne, Józsi viszont továbbra is lelkes tag maradt. Ez okozott némi feszültséget, néha szóvá is tettem. Ugyanakkor mindig el tudtuk rendezni a nézeteltéréseket, sohasem maradt bennem tüske. A közösség pedig valóban sokat adott nekünk. 
Józsi: A sok külső elfoglaltság nem azt jelentette, hogy ne lettem volna teljes lényemmel benne a családomban. Nekem nem kellett ilyen értelemben szabadság. Nem menekültem otthonról. Ha össze is zördültünk, akkor is mindig éreztem, hogy jogos Erzsi szemrehányása. Viszont a legtöbb barátunk a mai napig ebből a társaságból való. Kölcsönösen segítettük egymást. Tetőtéri lakásunkat is az ő komoly segítségükkel építettük. Pénzünk sem lett volna rá másképp. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– A pénzhiány gyakran megkeseríti a családok életét. Ti hogyan éltétek ezt meg? 

Erzsi: Úgy érzem, könnyebb szegényebb körülmények között gyereket nevelni. Nem jó, ha egy gyereknek mindig minden kívánsága teljesül, és soha nem tanulja meg azt a szót, hogy nem, vagy azt, hogy elég.

Józsi: A barátaink gyerekei síelni jártak. Mi ezt nem engedhettük meg magunknak. Akkoriban Erzsi édesanyja már gondoskodásra szorult, őt sem hagyhattuk magára. A gyerekeink sokat segítettek a nagymamának. Később pedig a síelés sem maradt ki az életünkből. Ugyanakkor az, hogy a gyerekek megtapasztalták, milyen szeretetben gondoskodni egy idős emberről, többet ér minden sítudománynál. 

– A hivatásaitok nem rokonszakmák. Tudtátok egymást ösztönözni, támogatni? Kellett egyáltalán? 
Józsi: Én a mérnöki pályát hagytam hátra a kilencvenes években azért, hogy újságíró lehessek. Negyvenöt évesen lettem pályakezdő az Új Embernél. Közben játszottam egy amatőr rockzenekarban. Korábban pénzügyi menedzserkurzusokra is jártam. Ehhez bizony kellett a hátország, amit Erzsi biztosított. 

Erzsi: Én pedig Józsi támogatása nélkül valószínűleg nem végzem el a francia nyelvtanári szakot. Az első vizsgaidőszak idején ki is jelentettem, hogy én ezt nem csinálom.

Ő biztatott, tartotta bennem a lelket. És ugyanúgy meglettek a karácsonyok, a húsvétok, viszonylagos rend is volt. Pedig szűkösen éltünk. Minden gyerek zenét tanult. Az egyik a szobában gyakorolt, a másik a fürdőszobában. Csoda, hogy nem mentünk egymás agyára. (Nevet.) 

– Te feleségként kiléptél olykor a családi hétköznapokból? 
Erzsi: Igen, de ezek a kilépések ma már a családi legendárium részét képezik. Egyszer csak Józsival nyaraltak a gyerekek, mert én maradtam itthon a mesteremberekkel, amikor zajlott a tetőtér bővítése. Akkor ment bele az egyik gyerek lábába a fenekező horog a Balatonban, a másik meg elsodródott a szörffel. 
Józsi: Amikor a negyedik kistestvérrel vártuk haza Erzsit a kórházból, én voltam otthon a gyerekekkel. Ma is „rémtörténeteket” mesélnek arról, hogy mikkel akartam megetetni őket. Találtam kelt tésztát a hűtőben, és juhtúróként tálaltam. Ők meg mondogatták, hogy de papa, ez nem az. Egy ilyen időszakban mostam össze a nagylányunk lambadaszoknyáját is valami mással. Azt mondták a gyerekek, még teát főzni sem tudok. (Nevet.) 
Erzsi: Ezeken ma már jókat derülünk. Ugyanakkor az a biztonság, amit a férjem negyvenkét éven át nyújtott és nyújt ma is, az túl van mindezen. Soha egy pillanatra nem kellett elbizonytalanodnom semmiben, még akkor sem, ha volt nehézség a családban. 

– Ezeken hogyan jutottatok át? 

Erzsi: Nagyon sokat imádkoztam. Sokáig csak a csöndet éreztem, semmi választ. Aztán megérkezett az imáimra a felelet, és elsimult a családi gond. Valódi csodákként éltem meg ezeket. 

Józsi: Megesett, hogy haragudtam a fiatal felnőtt gyerekemre. Miközben azt is tudtam, segítenem és szeretnem kell őt. Tudatosítani benne, hogy bármi is történt, számíthat rám. Az is fontos, hogy az ember ne felejtse el, hogy ő maga is volt lázadó fiatal. Én is vitáztam az anyámmal. De a szüleim életideáljait mégis vittem tovább. Most pedig ugyanezt látom a gyerekeinken. 
Erzsi: Boldogság látni a helytállásukat, és azt, hogy olyan értékrendhez igazodnak, amely az előző nemzedékek számára is az értelmes és jóra törekvő élet záloga volt. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Vajon mitől mennek ma olyan hamar tönkre a házasságok? Mit javasoltok a fiataloknak? 
Erzsi: Egyfelől a házaspárok túl gyorsan eldöntik, hogy nem megy tovább. Másfelől a családok ma nagyon egyedül vannak, szinte szigetként élnek. Az a keresztény közösség, ami bennünket körülvett, nagy segítség volt. A barátaink tanácsot adtak, és a kritikát sem hallgatták el.
Józsi: Sőt, megesett, hogy jól le is szidtak, ha hülyeséget csináltam. Akkor nem esett jól, de ma már hálás vagyok érte. Emellett fontos tudatosítani azt, hogy a házasság szentség, amelyben mindenekelőtt magához a hűséghez kell hűnek lennünk. A házasság be van kapcsolva a Szentháromságba, bár a Jóisten nem láncol minket magához. Rajtunk múlik, hogy bele tudunk-e kapaszkodni ebbe a szentségi erőtérbe. Sokszor mondják, hogy a szerelem szeretetté alakul. Én ezt nem javaslom senkinek. Nyilván nem egyformák a napok, mi sem vagyunk mindig ugyanolyanok. Mégis azt mondom: Tessenek szerelmesnek lenni a házastársukba, amíg csak élnek! Lehetséges. 
Erzsi: Gyökössy Bandi bácsi mondta egyszer, hogy annyi év után is, ha meghallja a felesége lépteit, még mindig megdobban a szíve. 
Józsi: A másik csalóka mondat ez: „Hűséget fogadtam, nem vakságot.” Egyszer egy ifjú, frissen nősült ismerősöm nagyon nézegette mellettem a csinos lányokat. Szóvá is tettem neki. Ő is a fenti mondattal válaszolt. Szeretjük a humort, én mégis azt vallom, és értsük ezt most jól, az oltárnál vakságot is fogadunk. Miközben a nő nyilván nő, a férfi pedig férfi marad a házasságban is.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. áprilisi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.