„Kikönyöklök a szeles csillagokra” – Pilinszky János száz éve

Megkísérlem felvillantani Pilinszky János emberi és mitikus alakját, hiszen szétválasztani e kettőt ma már lehetetlen. Ráadásul nem folyamodhatok más módszerhez, mint kortársai emlékeinek és tapasztalatainak felidézéséhez, amelyek a verseivel együtt talán valamiféle plaszticitást adhatnak alakjának, sőt, talán a versei megértéséhez is közelebb vezetnek. Végül persze nem teszek mást, mint én is megformálom saját Pilinszky-emlékművemet, azt a mitikus figurát, akit a versek mögött én sejtek.

Értékes prózái is vannak persze, jóval több, mint amennyit a mindössze 220 vers kitesz. Prózai hagyatékába tartoznak például verses meséi, az Új Emberbe és a Vigiliába írt sok-sok karcolata, elmélkedése, kritikája, valamint filmnovellája, színpadi kereteket szétfeszítő színművei… Mégis, Pilinszky mindörökké költő marad, elsősorban versei sugároznak ki a 20. század második felének gazdag, de kevés zseniálisat alkotó költészetéből. Pilinszky versei időtállóak. Az ’50-es évek megtűrt, ritkán publikáló, kortársai által csak Jancsinak nevezett, „furcsa és reakciós” költőjének versei fokozatosan meghódították a pályatársakat, az irodalomkedvelő művelt réteghez tartozókat, a keresztény és a posztmodern ízlésű olvasókat egyaránt. Egyetemisták megkerülhetetlen olvasmányaivá váltak, majd lekörözve a szocializmus fél évszázadának elismert és emblematikus költőit, az ő versei elhúztak ideológiai táborok felett, átrepülték a rendszerváltást, alapismereti művekké váltak az értelmiség valamennyi szekértáborában, elhatoltak a citátumok szintjéig, ahol már divatos idézetekként is adják-veszik a kiragadott gondolatait, és már-már a popkultúra részévé váltak a megzenésítések révén.

Közben pedig a kulturális élet minden szegmensében úgy emlegetik a „Pilinszky” nevet, mint egy márkát, egy brandet, vagy mint valaki olyat, akit ha nem is szeretni, nem is érteni, de kissé ismerni illik.

„Születtem 1921. november 27-én, a Nyilas jegyében. Bal tenyeremről azt mondják, hogy kusza, erőtlen vonalaival egy tehetségtelen elmebeteg és egy alvajáró bűnöző tenyere lehetne. A jobb tenyerem vonalai viszont rendezettek, és a tehetség bizonyos ábráit mutatják” – írta magáról 1973-ban, 52 évesen, költői túlzással és saját mítoszteremtő szándékkal egy önéletrajzi jegyzetében.

Én a rendszerváltást megelőző évek bölcsész egyetemistájaként találkoztam a nevével és verseivel, abban az időszakban, amikor divat volt az ő verseskötetével a hóna alatt járkálnia egy bölcsésznek: a nagymamás mamuszok, vastag harisnyák, bokát verdeső fekete szoknyák és alakot takaró bő kabátok mellé dukált egy Pilinszky-kötet, mert a bölcsész viselet és habitus része volt.

Nem új dolog ez, Pilinszky is így tett, „hóna alatt mindig könyvvel járt, de mindig ugyanazzal a könyvvel. Simone Weil egy kötetével például évekig” – emlékezett vissza Lengyel Balázs író. Idősebb éveiben Weilen, Dosztojevszkijen és a Biblián kívül alig érdekelte mélyen más könyv, írótársai művei meg különösképpen nem – de nem volt ez mindig így. Ifjúkori nagy megrázkódtatása idején, amikor be kellett vonulnia katonának 1944 novemberében, induláskor a hátizsákját még teletömte könyvekkel. Aztán Budapest ostroma közben, majd amikor sietve marhavagonokba tették és nyugatra küldték alakulatával együtt, rájött, hogy a sok könyv csak nehezék. „Sorra dobtam el őket a vagonból; emlékszem, Rolland Danton-drámája volt az első, amit kihajítottam, mert nem lehetett vele mit kezdeni. Nem volt érvényes. Végül is egy maradt, az Evangélium maradt velem, de az viszont úgy maradt velem, mint egy kutya.”

Sokan állítják, hogy Pilinszky puritán, magát kevés szóval kifejező stílusa a háború költőket elhallgattató poklára vezethető vissza. Pedig mélyebben gyökeredzik, gyerekkorából fakad.

„Kivetettség, ugyanakkor azonban kivételezettség jellemezte már első eszméléseimet. Nagynéném apácafőnöknő volt, mi több, rendalapító. Apácái egy állami javítóintézet felügyeletét látták el. Fiatal prostituáltak és egyszerű apácák voltak első barátaim és játszótársaim. Szenvedélyes ölelésüket mai napig hiába keresem a világban. Gyerekkorom és életem másik nagy és perdöntő emberi élménye anyám szegény nővére volt. Bébi – egy szerencsétlenség folytán – örökre megrekedt a gyerekkorban, írni-olvasni sose tanult meg, s beszélni is alig. Én az ő nyelvét beszélem, valójában az ő félig artikulált dadogása az én anyanyelvem, költészetem forrása.”

Egyetemistaként alig értettem verseinek a jelentését, mondanivalóját, ahogy alig akadt olyan huszonéves, aki érthette volna, mégis lenyűgözött, mert adott nekünk valami többletet a világunkhoz: talán megéreztük, hogy mindaz, ami körülvesz minket, nem ér véget a tárgyak és a házak határainál, hanem van még egy mögöttes, fölöttes transzcendens világ, amellyel Pilinszky János állandóan vívódó, de megbonthatatlan kapcsolatban állt. Az én életemet és a barátaim életét is átszőtték költeményei, tudatunkban megtapadtak a verssorai, képei: „s a remény – mint szalma közt kidöntött pléhedény”; „plakátmagányban ázó éjjelek”; „látja Isten, hogy állok a napon”;„mint tagolatlan kosárember, csak ül az idő szótalan, nincs karja-lába már a vágynak, csupán ziháló törzse van”; „s a tapéták vérezni kezdenek”.

Vonzódott a különc, társadalom peremére szorult emberekhez, akik vagy zsenialitásuk, vagy bűnösségük és esendőségük miatt éltek szélsőséges életet.

Kocsis Zoltán, a csodagyerek-zongoraművész lénye és tehetsége például elbűvölte, szinte az ifjú Mozart megtestesülésének látta. Ugyanakkor együttérzéssel szemlélte a „kitaszítottak”, a prostituáltak, az eltitkolt homoszexuálisok, a szenvedélyek rabjainak világát. Egyszerre volt szemlélődő, távolságtartó, ugyanakkor öntörvényűen ösztönös. „Hirtelen megszeretett embereket, többnyire olyanokat, akikben megérzett valami defektust, akik szenvedtek valami körülménytől, de leginkább saját természetük adottságaitól, aztán éppoly váratlanul otthagyta őket. Mintha a szenvedésben való közösség létesítette volna az egészet” – állapította meg kritikus szemmel Lengyel Balázs. „Nagyon tudott rajongani és szeretni, szerelmesnek lenni – mesélte róla Kipke Tamás, egykori újságíró kollégája az Új Embernél. – De ezek az érzelmek más szférában zajlottak nála, kívülről nem nagyon lehetett ezt érteni. Jánosnál minden másképp működött. […] Nagyon összetett ember volt, nem könnyen viselhető, de nagyon szerethető.”

Voltak azért életkorszakainak „állócsillagai” a barátság terén, akikért rajongott, akiknek az életét gazdagította, ugyanakkor próbára is tette türelmüket és adakozó lelkületüket. Ilyen volt például Törőcsik Mari, akinek velemi házában sokszor pihente ki a nagyváros idegfeszítő hatásait, fiatal költőként pedig nagy vonzerejű, lelki társat kereső kapcsolat fűzte Nemes Nagy Ágneshez. Az ’50-es évek elején, leghíresebb verse, az Apokrif keletkezése idején két-háromnaponta felugrott hozzá, olyankor átbeszélték a készülő költeményt, és Pilinszky három-négy sorral bővítette a verset. Így jött létre végül barátságuk fényében a 83 soros, létösszegző költemény. Nemes Nagy Ágnes írta Pilinszkyről az egyik legkülönlegesebb hasonlatot:

„Fehér keze, fehér arca úgy világított az ötvenes évek alagútjaiban, mint a bányalámpa.”

Az 1960-as és ’70-es években már megkapta azt a tiszteletet, olvasói és szakmai elismerést, amit irodalmi munkássága megérdemelt. Utazhatott is, nyugat-európai körutakat tett, verseiből néhányat angolra fordítottak, két bakelitlemeze is megjelent, egyiken saját verseit, a másikon kedves költőinek verseit mondta fel, többnyire fejből. A hangfelvételek megőrizték furcsa, kamaszosan mutáló hangját, amellyel mégis meg tudta babonázni a hallgatóságát.

Utolsó évét kisebb megszakításokkal unokaöccse családja közelében, Székesfehérváron töltötte. Egy lakótelepi bérelt lakás besötétített szobájában, lámpafény mellett órákon át csak zenét hallgatott, leginkább Bach zenéjét. Egyik pesti látogatása során rosszul lett, és a Kútvölgyi úti kórházban halt meg szívrohamban, hatvanévesen.

„Végül mindig Isten útját követtem, / bár színem fekete. / Ezért, ha egyszer elfogadtatom, / úgy leszek az üdvözültek sorában, / mint leeresztett sötét zászló, / becsavart lobogó, / szótalanul és jelentés nélkűl, / és mindeneknél boldogabban.”

Felhasznált válogatott irodalom:
A címben idézett vers: Apokrif
Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Pilinszky János emlékezete. Szerk.: Asztalos Emese, Horváth Panna, Juhász Anna. POKET Publishing, 2021.
Pilinszky János: Önéletrajzaim. Vál. és szerk. Bende József. Magvető Kiadó, 2021.
Tüskés Tibor: Pilinszky János alkotásai és vallomásai tükrében. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986.
Befejező vers: Bár színem fekete