Pilinszky János, a vívódó és derűs lélek – „Nagy érzéke volt ahhoz, hogy megérintse az embereket”
Pilinszky János a XX. század egyik legjelentősebb költője volt, akinek nemcsak versei, hanem esszéi is irodalmunk ékkövei. Évtizedeken át volt az Új Ember katolikus hetilap munkatársa, ahol jómagam is dolgoztam, igaz sok évvel az ő halála után. Ugyanakkor munkatársaimnak mondhattam azokat az újságírókat, akik számára Pilinszky János kolléga is volt. Beszélgetőtársam, Kipke Tamás író egyike volt azoknak, akiknek megadatott, hogy e vívódó és derűs lelket közelebbről ismerjék.
– Mi jut eszedbe elsőként, ha Pilinszkyre gondolsz?
– Nagyon tudott rajongani és szeretni, szerelmesnek lenni. De ezek az érzelmek más szférában zajlottak nála, kívülről nem nagyon lehetett ezt érteni. Jánosnál minden másképp működött. Rendkívül öntörvényű ember volt, de ennek az öntörvényűségnek nem mindig ő maga volt a törvényhozója. Sajátos, különös világ volt az övé és volt valami angyali is a lényében. Az „is” szó fontos itt, mivel erős a gyanúm, hogy Rilke mondata igaz volt rá: „Iszonyu minden angyal.”
Nagyon összetett ember volt, nem könnyen viselhető, de nagyon szerethető.
– Tudtad ki ő, amikor az Új Emberhez kerültél?
– Kiváló gimnáziumi magyartanáromnak köszönhetően már a hatvanas évek második felében olvastam és szerettem a verseit. Amikor 1973-ban, huszonegy évesen a lap munkatársa lettem, akkor ő már évtizedek óta ott dolgozott, és országosan elismert költő volt. A személyes ismeretség sok, bennem lévő illúziót kikezdett vele kapcsolatban, de sok mindent hitelesített is. Egyébként ebben az időben már nem járt be napi szinten, havonta egyszer-kétszer jelent meg a szerkesztőségben. Elbeszélgetett a főszerkesztővel, a munkatársakkal. Örömmel mesélt, mi pedig örömmel hallgattuk. Teljesen természetes módon ajánlotta fel nekünk, a nála jóval fiatalabbaknak is, hogy tegezzük.
– Ezek szerint nem játszotta a nagy költőt. Gondolom, mindenki szerette.
– Sokan szerettük, és sokan nem szerették. Én könnyen szerethettem, nem voltunk vetélytársak, nekem ő inkább valamiféle példakép volt. Akik viszont vele egyidősek vagy idősebbek voltak, érezhették, hogy sohasem érnek a nyomába. Nehéz egy zseni árnyékában dolgozni. Ráadásul újságírónak tényleg nem volt jó. Néhány régi kéziratát én is olvastam, és láttam, ez nem az ő szakmája volt. Tudta is magáról. Az újságírást felszínes tevékenységnek tekintette, felszínes életvitellel. Ráadásul bármikor képes volt lapzárta után három nappal leadni egy cikket. Ilyenkor ártatlanul visszakérdezett azon a vékony, kisfiús hangján: „Pedig egész jól sikerült, nem?” Az volt a szerencséje neki és a lapnak is, hogy egy idő után nemcsak azt írhatta, amit követeltek tőle, és azok lettek a remekművek, amiket mindnyájan ismerünk. Bölcs volt az akkori lapvezetés, hiszen rájött, nem az lesz a jó, amit várnak tőle, hanem az, amit magától hoz. Egy idő után békén hagyták.
Gyönyörű kézírással hozta be az írásait, mi pedig versengtünk, hogy melyikünk tudja majd azokat a saját fiókjába elsüllyeszteni. Pontosan tudtuk, hogy minden sora kincs.
– Ki volt ekkor a főszerkesztő?
– Magyar Ferenc, aki igen jó újságíró és igen nagy realista volt. Nagy felelősséggel vitte a lapot. Tudta, hogy János mekkora érték. Nem mondom, hogy nem ment néha neki is az idegeire. Megesett például, hogy nem lehetett vele beszélgetni arról, amit kérdeztél tőle, mert akkor épp csak Dosztojevszkijről, Aljosa Karamazovról volt hajlandó társalogni.
– Az olvasók értették? Hiszen a művei ma sem a legkönnyebb olvasmányok.
– Erre van egy történetem. A halála előtt fél évvel író–olvasó-találkozót szerveztünk Szombathelyre. Jól sikerült minden, az emberek ott nevettek, ahol poén volt, ott tapsoltak, ahol kellett. Értő, befogadó közönség volt. Pilinszky, a nagyágyú maradt a végére. Míg élek, nem felejtem el. Azon a kamaszhangján elkezdte mondani a verseit. Tényleg nagyon furcsán hangzottak a zengzetes mondatok ezen a félénk, szinte mutáló fiúhangon. Éreztük, hogy a közönség soraiban történik valami, de nem jó értelemben. Attól féltünk, kitör a röhögés. És egyszer csak átfordult az egész. Nagy csend lett, és az emberek döbbenten hallgatták. A végén alig akarták elengedni. Nagy érzéke volt ahhoz, hogy megérintse az embereket.
– Hogyan került át a rendszer „tűrt” kategóriájából a „támogatottba”? Hiszen a hitét, katolicizmusát sohasem tagadta meg.
– Ez a kádári konszolidáció része volt. Mutatni kellett – elsősorban kifelé –, hogy sajtó- és vallásszabadság van Magyarországon. Aczél György, a kultúrpolitika vezetője, aki elég művelt és elég sznob volt ahhoz, hogy Pilinszkyt értékelje, még kedvelte is őt. János pedig, bár nagy hévvel nem építette a szocializmust, de nem is mondott soha olyat, ami kiverte volna a biztosítékot.
– A verseiben sincs nyoma konkrét rendszerkritikának…
– Annál ő feljebb és beljebb nézett. Ugyanakkor az emberi elnyomatásról sokat írt. Felismerte, hogy nem a szocialista-kommunista diktatúra a lényeg, hanem az ember ember általi elnyomása. Ez pedig sajnos örök téma.
– Úgy tudom, jókat tudott nevetni, bár ezt kevesen gondolják róla. Te is egy ilyen vidám Pilinszkyre emlékszel?
– „A vidám Pilinszky” kissé túlzás. De tény, hogy valóban imádott nevetni.
Nagyon szerette a burleszket, a némafilmek csetlő-botló figuráit, a szomorú bohócokat, szerette nézni a fennhéjázók megszégyenülését, a megszégyenítettek felemelkedését. Lejárt a szigligeti alkotóházba. Itt jó barátja lett Galsai Pongrác, noha ők ketten, mint a tűz és a víz, olyanok voltak. Galsainak lételeme volt mások ugratása, és ebben János a partnere lett. Egyszer én is a tanúja voltam egy ilyen délutánnak. Pilinszkyben ráadásul ilyen értelemben is volt valami kiskamaszos: mint amikor egy jólnevelt kisfiúnak tetszik egy csúnya szó, úgy nevetett. Egyszer azt mondta nekem: „Nagyon szeretek nevetni, és a tragikus dolgok is gyakran egy idő után komédiába fordulnak át.” Ugyanannak az éremnek a két oldala ez. Saját magán is tudott nevetni. És persze sírni is. Nem lehetett tudni nála, hogy miből mi fog következni.
– Ez azért a környezete számára nem lehetett könnyű.
– Nem, és saját magának sem. Pillanatról pillanatra tudott váltani. Állandóan hullámzott benne valami, és ő ebben a hullámzásban élt. Emlékszem, egy este néhányan fölmentünk hozzá a Hajós utcai lakásába. Akkoriban Bach és Mozart volt a legfontosabb számára. Bachot hallgattunk, ő néha szólt egy-egy mondatot, mintha egy külön kontratenor szólam lett volna a műben. Ihletetten ültünk. És egyszer csak az történt, hogy a magnó elkezdte megenni a szalagot. Időbe telt, mire reagált, de akkor olyan dührohamot kapott, hogy egy mozdulattal kitépte az egészet és miszlikbe szaggatta. Behúzott nyakkal ültünk, nem tudtuk, hogy mi lesz. Aztán valahogy visszazökkent. Végtelen hosszú csend következett, folytak a könnyek az arcán. Olyan lett, mint egy megvert, megszégyenült kisfiú. Majd elővett egy nejlonzacskót, és elkezdte a szalagdarabkákat belerakosgatni. Fölnézett, látta a döbbenetünket, majd azt mondta: „Holnap majd összeragasztom…” Hozzáteszem, mindezt később úgy mesélte el, hogy közben hatalmasakat nevetett saját magán. Komédia lett ebből az estéből. De nagy indulatok voltak benne.
– A közelmúltban elhunyt Törőcsik Marival legendás volt a viszonyuk. Mi volt ez köztük? Barátság? Szerelem?
– Ezt csak ők tudták. Inkább nevezném kölcsönös rajongásnak. Azt tudom, hogy Pilinszky sokat volt nála Velemben. Néha, nehezebb időszakaiban elutazott hozzá, hogy pihentesse az idegeit nála. Ilyenkor aggódva figyeltük a fejleményeket, mert megesett, hogy aztán ketten zuhantak bele egy még mélyebb depresszióba. Két érzékeny művészzseni – nem biztos, hogy mindig jót tettek egymásnak, de szükségük volt egymásra, és nagyon szerették egymást.
– Úgy tudom, meglepően sokféle ember állt hozzá közel.
– Megdöbbentő volt, hogy mennyi és mennyiféle ember volt ott a temetésén! Egyetemi csoporttársammal, Krasznahorkai Lászlóval mentünk a gyászmenetben, és néztük, hogy ki mindenki van ott. János létezésében az volt igazán rendkívüli, hogy valóban a legkülönbözőbb barátai voltak, nemcsak hívő emberek, nemcsak olyanok, akikkel nagy vagy kevésbé nagy kérdésekben egyetértett. Ő ezt meg is indokolta. Azt mondta: „Nekünk, embereknek a válaszaink lehetnek különbözőek, de a kérdéseink ugyanazok.” Az ő szemében a közös probléma nagyobb összetartó erő volt, mint az arra adott válasz.
Nem egyetérteni akart másokkal, hanem szót érteni velük. Érteni és érezni akarta azt, ami a másikban van. Nem nagyon hitt a megoldásokban. Együttérezni, ez fontosabb volt neki.
– Van kedves mondatot, versed tőle?
– Egyszer az egyik, másszor a másik tűnik a legfontosabbnak. Ha ajánlanom kellene, mások mit olvassanak el tőle, azt mondanám: az életművét. Igazán nem terjedelmes: tapintatos író volt, aki nem a saját lelkét szellőztette azzal, hogy írt. A konkrét kérdésre az Intelem című verset idézném:
„Ne a lélekzetvételt. A zihálást. / Ne a nászasztalt. A lehulló / maradékot, hideget, árnyakat. / Ne a mozdulatot. A kapkodást. / A kampó csöndjét, azt jegyezd. // Arra figyelj, amire városod, / az örök város máig is figyel: / tornyaival, tetőivel, / élő és halott polgáraival. // Akkor talán még napjaidban / hírül adhatod azt, miről / hírt adnod itt egyedül érdemes. // Írnok, / akkor talán nem jártál itt hiába.”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>