Kerülőút egy „slow” misére

Krisztivel azonnal négyesbe kapcsolunk, magunkra kapjuk a ruhát, és futva indulunk abba az irányba, amerre a helység temploma rémlik az eddigi autózásokból. Mindketten biztosan emlékszünk, hogy nincs messze. Sürgetem magunkat, ugyanis tapasztalataim szerint ezeken a kis falvakon csak végigszáguld a pap, hogy mindenhova időben odaérjen, de talán fizikai igyekezetem látványos kompenzálás is, hogy bizony, a Művészetek Völgye időszámítását élve majdnem kiment a fejemből a vasárnap.

Ekkor újra megszólal a harang – nyilvánvalóvá válik, hogy a futásnak köszönhetően most már kezd messze lenni az a templom. Szerencsére ilyen távolról már a tornya is látszik, ezért csak meg kell fejtenünk Vászoly hangulatos, csobogó patakokkal, összehajló bokrokkal, vízimalommal dekorált útvesztőfeladványát, amelynek elágazásai úticélunkat tekintve akár szimbolikus kérdéssé is emelhetnék a „jobbra vagy balra” dilemmát. Persze mindez most időre megy, nincs lehetőség a lelkiismeretvizsgálatra. Sprint! Fel is ér egy villogó „You are winner” felirattal, amikor megjelenik előttünk a templomkert patakkal körbevéve, kőfallal kerítve. Hívogat, mint egy titokzatos várkastély, világháborús halottak fejfáival szegélyezett árnyas út végén. Tovább léphetünk a következő szintre.

A kapuban kedvesen értetlenkedő pillantással fogadnak a ráérősen beszélgető helyiek (a várt szemrehányó tekintetek helyett, amelyet pestiként gyakran megkapunk, ha késünk vagy a „bérelt” padsorokban foglalunk helyet). „Jó napot! Nem kell sietni, még nem ért ide a pap!” – mondja kedélyesen valaki. Mi azért beülünk, hogy körülnézzünk a 18. század közepén épült, Szent Jakabról elnevezett templomban.

Pulzusunk rendeződik, megcsodáljuk a látványt, várjuk a csengettyűt. Tíz perc múlva lekiabál a kántor: „Valaki nyomja föl a dugaljakat!” Nem érezzük megszólítva magunkat, egy ideig nem is történik semmi, de öt perc múlva újra elhangzik a felszólítás, mire valaki bemegy a sekrestyébe. Az idő ismét arrébb cammog kicsit, kijön egy férfi és meggyújt pár gyertyát az oltáron. Ember el, pár perc dramaturgiai késleltetés, majd folytatja a jobboldali gyertyákkal, és így tovább… Lassan, komótosan lépkednek be a hívek, mintha már ez is a szertartás része lenne, nagy bajszú, ősz férfi, fiatal család csemetékkel, már-már telik a templom, kezd olyan lenni, mint a „Templom mise előtt” című zsánerkép. Még egy ismerős Képmás-olvasó is odajön hozzánk kicsit beszélgetni. Alig több mint félórája ülhetünk itt, előzetesen kb. ennyire saccoltam magát a misét (tekintve egy ingázó egyházfi általában szűkre szabott idejét). És akkor megérkezik a fiatal atya, mindenkivel kezet ráz, ahogy előre jön a széksorok között, már csak pár perc, és kezdődhet a szertartás. Érezzük, hogy az idő mint fogalom kezd erodálni, mígnem teljesen felolvad a jelenben.

Ebben a kitágított pillanatban a prédikáció sem sietős, lassan felszívódó elmélkednivalóval indít útnak, nem afféle fast food táplálék, de még aznap hasznát is vesszük.

És hazafelé kiderül: 50 méterre sem voltunk a templomtól.