Képeslap Jókai Annától
Író és tanár volt – csak így, férfiasan. Nem hitt abban, hogy jelentősége van a nőiségnek az irodalomban, „csak az emberség a fontos”, mondta nekem egy telefonbeszélgetésünkben. Nem értek vele teljesen egyet, de tisztelem őt és a véleményét is. Tizenkét éve őrizgetek egy képeslapot, amelyet borítékban, postán tőle kaptam. Talán most, a halála után már nem kérkedés, ha írok erről.
Jókai Anna Ne féljetek című regénye, a magyar irodalom egyik nagy alkotása, 1998-ban jelent meg. Csak ekkoriban, idős íróként kezdett érdekelni igazán, mert a szocializmus idején befutott írók előtt önkéntelenül is „lezárt” a tudatom, szívesebben olvastam a „megtűrt” vagy „underground” irodalmat. A Ne féljetek viszont valamiért átlépte az ingerküszöbömet, és tartalma, a négy öregedő ember sorsának esendő szépsége magával ragadott. Ettől kezdve eljártam egy-egy előadására, dedikálására. Úgy beszélt, mint egy bölcs tanár, és én szeretem a tanárokat. Előadásai azt az Isten formájú hiányt járták körül, amely mindegyikünk lelkében betöltésre vár. Ennek a hiánynak és a betöltés módozatainak Jókai Anna nagy ismerője volt. Persze szembesülnöm kellett azzal is, hogy mennyire megosztó személyiség a maga egyértelműen felvállalt értékrendjével. Rebesgették azt is, hogy írói sikereit a Kádár-éra nem adta ingyen. Én azonban a Ne féljetek szereplőit sem azért kedvelem, mert kiváló hősök – éppen ellenkezőleg: hétköznapi küzdelmeikben rejlik a nagyságuk.
Amikor 2002-ben megjelent első és eddig egyetlen szépirodalmi művem, a Jó veled című regény, úgy éreztem, bizalommal fordulhatok hozzá. Az én írásom afféle létösszegző és pikareszk regény: gyermekkorom és fiatal felnőttkorom élményeit összefoglaló, kissé költőies stílusú próza. Éjszakánként írtam, amikor a kicsi gyerekeimmel otthon voltam. Jókai Anna nem tolta félre postán neki elküldött könyvemet, hanem elolvasta, méghozzá figyelmesen – ez derült ki a néhány héttel később kapott képeslap szövegéből:
Kedves Lívia, különös szépségű, "életből életbe" álomszerűen léptető könyvét elolvastam. A zászló akkor is zászló, ha föltekeredett rúdjára a szélben – írja. Igen.
Szeretettel veszem, hogy gondolt rám.
Jókai Anna
Ízig-vérig tanár volt, aki nem tudta figyelmen kívül hagyni egy hozzá forduló, kezdő „diák” próbálkozását. Áldja meg az Isten érte! Köszönöm.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
