A bandukoló Szent Család és a karácsonyváró falusiak – Képes adventi történetek

1566 táján, amikor Bruegel képe készült, hatalmas hidegek voltak Flandriában, kis jégkorszaknak is nevezik ezt az időszakot. A képen minden folyó- és állóvíz át van fagyva, a kép bal felső részében teli hordókat csúsztatnak és nehéz súlyokat cipelnek a jégen. Mindkét parton szabadtéri tüzeknél melegszenek az falu lakosai. Az innenső oldalon még alkalmi kocsma is működik egy rózsaszín hattyúval cégérezett fa odvában. A kép szinte minden zugában történik valami (itt nagy felbontásban részletesen böngészhető>>). Dolgukat végző emberek vegyülnek hógolyózó, csúszkáló csoportokkal. A jobb oldalon szánkázó, jégorsózó gyerekektől nem messze egy düledező kunyhó áll. Lakója kerepelővel a kezében lép ki ajtaján – leprás lehet, akkoriban ez volt a kötelező megkülönböztető jelük.

A kép előtérében, flamand parasztokkal vegyülve, Mária és József baktat csendesen az összeírásra gyülekező tömeg felé.

A képet átjáró okker-szürke hidegben a parasztok általában leszegett fejjel járnak-kelnek – közülük kitűnik a kék palástos Mária, aki a többi szereplővel ellentétben a képből kifelé tekint fáradt mosollyal. Oldalán ballag a békét és türelmet szimbolizáló ökör, amely majd Jézus születésének is egyik résztvevője lesz. A szamarat József, az ács vezeti, efelől kétségünk nem lehet, Bruegel még egy jókora fűrészt is a nyakába akasztott, ismertetőjelül…
A kép festésekor Flandria Habsburg-spanyol megszállás alatt állt. A fináncok feje fölötti sasos címer is erre utal. A népszámlálás itt jól láthatóan adófizetéssel, sáppal járt. Aki pénzzel nem győzi az adófizetést, tyúkketrecben hozza állatait. Az épület előtt még disznót is vágnak.

A Lukács evangéliumában említett Augustus-féle népszámlálás (Luk 2,1-7) a földkerekség első, általános népszámlálása volt. Az összeíráshoz mindenkinek a saját szülőhelyén kellett jelentkeznie. József 111 kilométert gyalogolt a várandós Máriával akkori lakóhelyüktől, Názárettől Betlehemig. Elcsigázottan, fáradtan érkezhettek a hosszú vándorlás után a nyüzsgő településre.
Bruegel képén a kilátástalan hideg, a nyomor és a kizsákmányolás mellett megjelennek a szerencse forgandóságának szimbólumai: Fortuna kereke – amelyre itt a boroshordók nagy taligakerekei utalnak – a középkortól a változó emberi szerencse, a felkapaszkodás és bukás elterjedt jelképe volt.

A mulandó emberi dicsőséget jelképező kerekek között menetel az örökkévalóság reményét hordozó Szent Család.

A Paraszt Bruegelként is emlegetett idősebb Pieter képekben elmesélt emberi történeteit egyes kritikusok a shakespeare-i drámák mélységével állítják párhuzamba.

A 20. században Pólya Tibor festményei hasonló képi perspektívából és témával, igaz, kevesebb tartalmi mélységgel készültek. Pólya híres grafikus volt, Krúdy és Karinthy állandó illusztrátora és neves reklámok szerzője. Szolnoki festőként visszatérő témája volt a téli falu élete: vásározók, hógolyózó, faluszélén korcsolyázó parasztok, ahogy azt a Tél című, 1935-ben festett képén is láthatjuk.

Ünneplőbe öltözött falusiak – bekecsben, szűrben – sétálgatnak kényelmesen, az urak lovas szánon érkeznek. Itt senki nem siet a dolgára.

Csak egy jászlat igazító kucsmás embert látunk a kép közepén. A falu szélén ácsorognak, beszélgetnek a felnőttek, bámészkodnak a gyerekek. A híd előtti ponyva talán egy köztéri betlehemet rejt. Nincsenek vészterhes, nyomasztó szimbolikus jelenetek. Csak a békés, téli együttlét. Várjuk ezt a hangulatot mi is, nagyon.