„Kell ennél jobb?” – interjú Kovács Gusztávval, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola rektorával
A főiskola folyosóján haladva egy hallgatónál arról érdeklődött, hazautazik-e hétvégén a szüleihez, egy másikat már-már baráti mosollyal ajándékozott meg, váltott pár szót a lépcsőfordulóban álló atyával, beköszönt a könyvtárba, de a tanulmányi osztály munkatársainak is intett. Megérkeztünk az irodába, ahol boldogan mutatott egy képet a család kutyájáról: „itt még kölyök, azóta sokat nőtt” – mondta, majd érdeklődve várta kérdéseimet.
– Itt ül velem szemben Magyarország egyik olyan intézményvezetője, aki világi hívőként került rektori pozícióba egyházi főiskolán. Nagy szó, hiszen nagyon kevesen vannak!
– Hadd tegyem hozzá, hogy erre az országhatárokon kívül sem volt sok példa korábban.
– Hogy történt?
– Érsek atya (Dr. Udvardy György veszprémi érsek, pécsi apostoli kormányzó) három évvel ezelőtt, 2017-ben tett egy szokatlan, egyben merész lépést, és megbízott a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola vezetésével. A döntés eredményeképpen egy laikus került a rektori székbe, esetemben egy elkötelezett világi hívő. Úgy gondolom, hogy szükség volt erre a lépésre, hiszen egyre több jól képzett világi teológus szolgálja az Egyházat családapaként, édesanyaként, akik számos értékkel támogatják a hittudományt. Ráadásul a magyarországi katolikus felsőoktatási intézmények közül egyedüliként képzünk kizárólag világi hallgatókat.
– Mégis sok hallgató lépett a papi vagy szerzetesi hivatás útjára az itt töltött évek alatt. Te magad is itt tanultál. Mi volt a terved?
– Arra biztosan emlékszem, hogy a rektori poszt meg sem fordult a fejemben, de távol állt tőlem az iskolai hitoktatás és a hivatásos pasztoráció gondolata is. Egyszerűen csak magával ragadott, amikor a főiskolán tanuló barátaim folyton folyvást azt ecsetelték, milyen jó ide járni. Mennyi jót hallottam a tanárokról! Minden beigazolódott! Persze ekkor még mindig az angoltanári pálya lebegett előttem célként. Hogy mikor fordult a kocka, nehéz egy konkrét eseményhez kötni, ezért helyette egy felismerést osztok meg: a teológia nagyon izgalmas! Miután ezt megtapasztaltam, egyik dolog történt a másik után. A diploma megszerzését követően Bécsben folytattam a tanulmányaimat, majd újból itt találtam magam a főiskolán, igaz, ekkor már azzal a határozott céllal, hogy tanítani fogom a hallgatókat.
– Azóta is ezt teszed, méghozzá a filozófia területén. Emlékszem, egyik előadásod után órákon keresztül beszéltem a barátaimnak a hallottakról, mert abban a prezentációban volt valami őszinte megnyilvánulás, talán éppen a filozófia szeretete.
– Már a főiskola előtt, angol szakon is foglalkoztatott a filozófia, ma pedig tudom, hogy a bölcselet mindent átsző. De nem pusztán az érdeklődésem eredménye, hogy ezt a tárgyat választottam. Hasonlóképpen ahhoz, amit te is megtapasztaltál, én is őrzök egy meghatározó emléket a nagy találkozásról. 2000-ben, amikor átléptem a főiskola küszöbét, és bementem az első filozófiaórára, egy szót sem értettem az elhangzottakból, mégis valósággal elvarázsolt Kvanduk Frigyes atya előadása. Élénken él bennem, ahogy bejött a terembe, aktatáskáját robusztus mozdulattal az asztalra tette, imádkozott velünk, majd kérdezni kezdett. Persze mi nem tudtuk a válaszokat, de minden kérdést megjegyeztünk, többet máig a szívemben őrzök. Ilyen a filozófia alapkérdése: miért van valami, és miért nem inkább semmi? Frigyes atya nem elégedett meg a racionális levezetéssel, helyette az emberben szunnyadó kérdéseket hívta elő, és arra sarkalt, hogy – szavajárásával – semmit ne tegyünk egyszerűen zsebre. Ezt mélyen magunkba szívtuk! Amit pedig az ember egy életen keresztül hordoz, idővel meghatározza a személyiségét és a világnézetét. Számomra ez a bölcsesség szeretete.
– Pap, szerzetes akartál lenni?
– Kiskoromban nagyapámat követve cukrász akartam lenni, később pedig, mint mondtam, angoltanár. 37 éves koromban mégis filozófiát oktatva lettem rektor.
– Ilyet sem gyakran hall az ember, nagyon fiatal voltál a kinevezésedkor!
– Ennél jóval fiatalabb voltam, amikor felismertem, hogy milyen fontos a világi emberek tevékeny jelenléte az Egyház életében. Bár sosem készültem a megszentelt életre, sok papot nagy csodálattal figyeltem. Kőszegen nőttem fel, ahol teljesen természetes volt, hogy mindenki kiveszi a részét a közösség szolgálatából, mert az akkori plébános pontosan tudta, hogy kire milyen feladatot kell bízni, így mindenki megtalálta a helyét. Én a hittantáborok, a ministránstáborok és a cserkészet körül tettem-vettem, és a rendszerváltás után hazaérkező misszionárius atyák szentmiséin ministráltam. Már ekkor sejtettem, hogy nekem itt van dolgom, még akkor is, ha nem érzem a papi hivatás utáni vágyat. Ma pedig azt látom, hogy az Egyház nyitott, és igenis számít a világi hívekre. Biztos vagyok benne, hogy nincs olyan ember, aki, ha egy testhezálló feladatot kap, és azzal segítheti a közösséget, ne tudná előbbre vinni az evangélium ügyét!
– Jól látom, hogy ez a meggyőződés hatja át a hozzáállásodat a diákokhoz?
– Mivel mindig fontosnak tartottam, hogy az Egyházban engem is személyesen megszólítsanak, azt feltételezem, hogy ez másoknak is számít. Ezért igen, bátran bízom meg különböző feladatokkal a hallgatókat. Erre most óriási szükség van! Azt látom, hogy a fiatalok világa ma rendkívül kaotikus, rengeteg lehetőséggel szembesülnek nap mint nap. Nem két-három, hanem akár száz hivatás közül is választhatnak. Az óriási kínálat azonban megnehezíti, hogy valós értelmet találjunk a mindennapi munkában. A választás kényszere sokszor megbénítja a fiatalokat. Ezért szeretek oázisként gondolni a főiskolára, ahol a hallgatók feladatot kapnak és kipróbálhatják magukat. Akár azt is mondhatnám, hogy ez egy laboratórium, ahol bátran kísérletezhetnek a tapasztalatikkal és az önbizalmukkal. Fontos, hogy a hallgatók megtapasztalják a másokkal együtt és másokért végzett munka értékét, legyen szó akár pasztorációról, akár hitoktatásról. Közben pedig felismerik saját értékeiket is. Ami pedig a legjobb, hogy később ebben az őszinte, odaadó és támogató szellemben kapcsolódnak be az Egyház szolgálatába.
– Azt nem kell megkérdeznem, hogy támogat-e a családod, hiszen árad belőled a szeretet. Helyette azt kérdezem: hogyan?
– Noha mi kis család vagyunk – egy kilencéves fiunk van –, amikor megbízást kaptam a rektori feladatok ellátására, bizony megváltozott a korábban jól ismert rendszer. Így leültünk, és mindent újraszerveztünk. Fontosnak tartom, hogy egy ember életében a munka és a család összhangban legyen. Amikor a tanári pályát választottam, akkor az egyik szempont az volt, hogy összeegyeztethető legyen a férjként és családapaként élt életemmel. Persze a rektori ciklus kezdetekor hirtelen sok váratlan feladatot kaptam, amelyek olykor nagy tehernek tűntek, de ezeket idővel megtanultam kezelni, köszönhetően annak a harmóniának, amit a családom adott. Ezért fontos számomra munkáltatóként is a kiegyensúlyozott családi háttér. Enélkül nem lehet ideális munkahelyi környezetet sem teremteni. Nagyon örülök annak, hogy a főiskolán oktató munkatársaim is erre a harmóniára törekednek otthonukban és a főiskolán egyaránt.
– Erről árulkodik a légkör, ami a főiskolán fogad.
– Minden hallgatót név szerint ismerünk, mindenkinek ismerjük a céljait, ha pedig nincsenek konkrét elképzeléseik, igyekszünk a legjobb tudásunk szerint utat mutatni. Vagyis az említett jó légkör oka a személyes törődés, amelyen keresztül a fiatalok tapasztalják, hogy igenis értékesek, sokra képesek, többre, mint amire gondolnának. Amikor pedig a tanulmányaik befejeztével kilépnek a főiskola kapuján, már tisztában vannak azzal, hogy mennyi mindent tehetnek az Egyházért és a közösségért. Én ilyenkor azt érzem: megéri! Kell ennél jobb?
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
