Kállay Kotász Zoltán: A biciklisfutár – Nehéz idők, erős emberek

Imádtam kerekezni, és most lehetőségem nyílt rá, mert folyamatosan kaptam a megbízásokat. Mit kérdeztél? Mikor történt ez? 1944 áprilisában, a bombázások kezdete után. Persze, akadt korábban is egy-két repülőtámadás, szovjet részről, de ezek, hogy is mondjam csak, amatőr akciók voltak a későbbiek fényében. A legtöbb ledobott bombájuk fel se robbant. Bezzeg a jenkik ajándékai...!
Szóval mentem ki a helyszínekre, ahol meg kellett találnom a címzetteket. Könnyen ment. Többnyire ott tébláboltak az üszkök között, igyekeztek a tárgyaikat visszamenteni a használat világába, guberáltak, de akadt olyan is, aki csak meredt maga elé... Mindenféle érzelmi állapot előfordult az őrjöngéstől a néma döbbenetig. Ezek az emberek voltak, hivatalosan megnevezve, a kibombázottak, nekik vittem az írásos értesítőt, jelentkezzenek itt és itt a lakhatásuk megoldása végett.

A Szondi utcába szólt a következő címem. Ott állt a nő is élete egykori színterén, nem guberált, nem sírt, nem átkozódott. Semmilyen érzelmet nem fedeztem fel rajta, talán csak fásultságot, igen, fáradt unottságot. Átadtam az iratot, rám nézett, és mintha ismerőse lennék, „a papagáj hol van?”, kérdezte.

Tényleg, hol? Anyuéktól kaptam a harmadik születésnapomra, komoly szerepet szánhattak neki, mert Tibornak nevezték elé, észbontó logika, ha a gyermekünkből Flórika lett, a papagáj legyen Tibi… Tibor hétéves koromban jobblétre szenderült, éppen iskolában voltam, anyu pedig nem akarta elmondani. „Eltűnt… Biztos kirepült az ablakon.” Látva, hogy sírok, mosolyogni próbált. „Ugyan már, Rika! Szabad madár lett belőle... Gondolj bele! Ha rácsok mögé zárnának évekre, te is örülnél, ha kiszabadulsz!” Aztán beleélve magát a hazugságba, amely akár képletes igazsággá is emelkedhet, kitárta a kisszoba ablakát, és kikiáltott: „Repülj csak, Tibi!”

Szóval átadtam az iratot a nőnek, majd felpattantam a bringára, és a Lovag felé lódultam, vissza az irodába, hátha kapok még aznapra újabb címet! Odaérve leültem a folyosón, és azon kezdtem mélázni, vajon honnan veszik az üres lakásokat, ahova a kibombázott embereket Tivadar, a főnököm elhelyezi. Mert erről még nem hallottam... 

Talán nemcsak kibombázott családok, hanem kibombázott lakások is vannak, ahonnan a lakókat robbantották ki? Vagy lőtték ki? 

Már láttam is magam előtt, ahogy embereket gyömöszölnek be ágyúcsövekbe, és lőnek ki, messzire... Talán Amerikába! Ha hosszú a cső, messzire ellő... De nem fantáziálhattam tovább, mert sietős léptek ütötték meg a fülem. A Szondi utcai nő! Most sokkal feszültebbnek látszott, végigvágtatott a folyóson és berontott az irodába. Az üvegezett ajtó rosszul záródott, résnyire nyitva maradt, így minden szó kiszűrődött. A doktor először néhány kérdést tett fel, adatokat egyeztetett, majd rátért az elhelyezésre. Pár szóban összefoglalta egy lakás paramétereit, majd közölte, merre található.
– A körúton? Zajban, villamospálya mellett? Kérem, nekem kisgyerekeim vannak, nem fogom őket zajnak és piszoknak kitenni! Minek kérdezte, hány évesek, ha nem veszi aztán figyelembe?
Bár a nő sokkal hangosabban beszélt, Tivadar nem emelte fel a hangját. Újabb címet ajánlott, halkan, nyugodtan.
– Nem, földszint nem jó! Azok mind sötét lukak, és hallottam a bejárónőmtől, hogy dohosak is! A kislányom asztmatikus, nem kockáztathatom, hogy megbetegedjen!
A felkínált lakások szinte azonnal elkeltek, úgyhogy itt már nagyon füleltem, mert meglepett a helyzet. Papírsuhogás... „Második emelet… Csendes, világos... Ez megfelelő lesz? Horn Ede utca 19.” Apró nyilallást éreztem a szívemben, mivel én is ott laktam, közvetlenül a szomszédban, a 17-ben!
– A Hornban?! – fulladt el a nő. – Abban a rosszhírű utcában, ahol erkölcstelen nők élnek és állandóan razzia van?
Tompa puffanás hallatszott, mint amikor nagy és súlyos könyvet csapnak be. Nem kétséges, a lakásnyilvántartót.
– Asszonyom! Sorstól üldözve, és mégsem megelégedve?

Pillanatig nem is értettem a szavakat. El kellett gondolkodnom. Ekkor tanultam meg, hogy a humornak mindig helye van, szörnyű, vészterhes időkben is… Ha találó. Az egész testem összerándult, olyan röhögőgörcsöt kaptam. A továbbiakra nem emlékszem... Mit felelhetett az asszony? Mi lett az elhelyezésével?
Tessék? Hogy velem mi történt? Másnap sárga csillagot kaptam. Aztán gettóba zártak, megszöktem, és majdnem agyonlőttek. Most meg fáj a csípőm, hiába kenegetem… Valamit tudsz rá ajánlani?

Az írás a Média a Családért Alapítvány „Nehéz idők, erős emberek” című pályázatának egyik nyertese.