A pszichiáter, aki maláriával kezelte a szifiliszt, és még Nobel-díjat is kapott érte

Embereken beleegyezésük nélkül, sőt akaratuk ellenére kísérleteket – beleértve az emberek viselkedésével kapcsolatos kísérleteket is – már ősidők óta végeztek. Az ezzel kapcsolatos etikai és jogi szabályozás azonban viszonylag új keletű, a II. világháború alatt legfőképp a náci emberkísérletekkel kapcsolatos visszaélések vezettek a Nürnbergi Kódex megírásához. Ez persze közel sem jelentette azt, hogy etikátlan kísérletek kizárólag a náci Németországban folytak ebben az időben: a császári Japánban például az ilyesfajta emberkísérleteket egy egész csoport, a hírhedt 731-es alakulat végezte, amely a Japán Császári Hadsereg titkos biológiai és vegyihadviselési egységeként páratlan brutalitással folytatott tömeges emberkísérleteket és népirtást. Több ország, köztük az Egyesült Államok pedig elszigetelődött népeket használt kísérleti alanyként, például az MKUltra projektben és a Tuskegee szifiliszkísérletekben.
A Nürnbergi Kódex volt tehát az első olyan nemzetközi orvosetikai szabályozás, amely az emberen végzett kutatások alapelveit lefektette 1948-ban.  Az Orvosok Világszövetsége (WMA) által 1964-ben kiadott Helsinki Nyilatkozat sok szempontból szintén az emberkísérletek alapköve, amelyet azóta rendszeresen felülvizsgálnak. 

„Lázas” munkában 

Julius Wagner-Jauregg 1880-ban, 23 évesen szerzett orvosi diplomát a bécsi egyetemen, eredetileg belgyógyásznak készült. Miután egy ideig hiába próbálkozott belgyógyászati tanársegédi állást találni Bécsben, 1883-ban Maximilian Leidesdorf pszichiátriai klinikáján kapott egy asszisztensi helyet, annak ellenére, hogy nem volt korábbi tapasztalata az elmekórtannal. Munkája közben viszont jelentős pszichiátriai tapasztalatra tett szert, és amikor 1887-ben a klinika vezetője megbetegedett, Wagner-Jauregg vette át a feladatait. Ahogy egyre mélyebbre merült a tudományágba, annál inkább úgy vélte, hogy a pszichiátriát szükséges lenne eltávolítani Sigmund Freud erőteljes, pszichoanalitikus befolyásától. 
Fiatal, kezdő pszichiáterként Wagner-Jauregg 1883-ban egy olyan esetnek volt a szemtanúja, amely során egy pszichózisban szenvedő nő kijött a súlyos állapotból, miután egy rövid ideig tartó bakteriális fertőzés miatt magas láza lett. Az eset sok kérdőjelet és mély nyomokat hagyott a fiatal orvosban, amire még évek múltán is emlékezett. Később Wagner-Jauregg rábukkant Alekszandr Szamojlovics Rosenblum 1876-os munkájára, amelyben az orosz pszichiáter arról írt, hogy pszichotikus betegeket fertőzött meg lázat okozó betegségekkel, többek közt maláriával; az esetek felében pedig gyógyulásról számolt be. 

A malária- vagy lázterápiát már jóval Wagner-Jauregg előtt ismerték, ha nem is emelkedett az általánosan alkalmazott gyógyeljárások közé,. Francia és orosz pszichiátriai munkákban jelzik a maláriaterápia régebbi, szórványos alkalmazását az elmegyógyászatban. A. Porot említi a francia Nasse-t, aki 1864-ben szifiliszes elmebetegeket maláriával kezelt, és Legraint, aki 1913-ban ajánlotta a betegek maláriával történő kezelését. V.A. Giljarovszkij szerint V. F. Sabler orosz orvos 1840-ben megfigyelte a lázas állapot jótékony hatását az elmebetegeknél, míg A. S. Rosenblum odesszai orvos – akire maga Wagner-Jauregg is hivatkozott – 1870-ben visszatérő lázzal gyógyított meg pszichés betegeket.

Az évszázad népbetegségét vette célba 

1917-ben, több mint három évtizeddel azután, hogy Wagner-Jauregg megfigyelte, hogy a láz látszólag gyógyítja a pszichózist, tudományos vizsgálatba kezdett. Eleinte Robert Koch tuberkulinját (a tüdővész elleni korai vakcinát) használta a láz kiváltására, de az eredmények nem voltak kielégítőek. Viszont azt vette észre, hogy a szifilisz harmadik, idegrendszert megtámadó szakaszában lévők közül néhányan, akik bénulásban is szenvedtek, a javulás jeleit mutatták. Ezt követően fordította figyelmét az akkoriban „az évszázad betegségéként” emlegetett szifiliszre, annak is a késői stádiumára. A szifilisz (luesz vagy vérbaj) több stádiumból álló, súlyos, leginkább nemi úton terjedő betegség, amelynek ideg- és elmetünetei a fertőzést követő években jelentkezhetnek. A Treponema pallidum nevű baktérium ugyanis idővel – akár évekkel a fertőzés után, több, tünetmentes szakaszt követően – az agyba is bejuthat, ami agysorvadást és a gerincvelő egyes kötegeinek pusztulását okozza. Emiatt értelmi leépülés, személyiségváltozás, téveszmék, görcsök, demencia és végül halál következhet be.

A szifilisz abban az időben többnyire kezelhetetlen volt. A Salvarsan nevű első, modern antimikrobiális szert épp csak felfedezték 1910-ben, ám a késői, idegrendszeri betegségeket okozó stádiumot ez se nagyon tudta befolyásolni. A penicillin 1928-as felfedezése majd elterjedése előtt az egyik leggyakoribb pszichiátriai betegség a szifilisz volt: a beutaltak 5–10 százalékát szifiliszes páciensek tették ki. 

Amit Wagner-Jauregg ezután tett, mai szemmel furcsának tűnhet. A pszichiáter ugyanis a Plasmodium vivax parazita (amely kevésbé agresszív, mint a többi kórokozó) által okozott maláriával fertőzöttek vérét fecskendezte be késői stádiumú szifiliszben szenvedő, elmegyógyintézetekben fekvő páciensekbe – általában a beleegyezésük nélkül.

Áldozatok a tudomány oltárán

A kísérletet több százszor elvégezte, 40 Celsius fok feletti, magas lázat kiprovokálva a betegekben, akiket aztán kininnel kezelt ki a maláriából. Wagner-Jauregg abból indult ki, hogy a magas láz meggyógyítja a szifiliszt, amiben igaza is lett: a rendkívül magas testhőmérséklet elpusztította a baktériumokat. A kísérlethez azonban az is hozzá tartozik, hogy sok betege meghalt – többnyire a szifilisz, ám néhányuk a malária miatt – negyedük azonban meggyógyult. Így a késői stádiumú, az agyat is megfertőző szifilisz többé már nem jelentett egyértelmű halálos ítéletet. 

Kép

Wagner-Jauregg egy beteg kezelése közben – Forrás: Wikipedia

A korabeli tudóstársadalom eleinte szkeptikusan fogadta, amikor Wagner-Jauregg közzétette eredményeit, az általa leírt gyakorlat azonban hamarosan világszinten elterjedt. Olyan sok kutató próbálta megismételni az osztrák pszichiáter eredményeit, hogy 1926-ra egy szisztematikus áttekintés is elkészülhetett az addigi tanulmányok alapján. Ebből pedig kiderült, hogy a késői stádiumú szifilisz kezelése maláriával az esetek 27,5 százalékában teljes, 26,5 százalékában részleges gyógyulást, 46 százalékában pedig változatlanságot vagy halált eredményezett. A kutatók többek között a „kezelésben történt határozott előrelépésként” és „kétségtelenül értékes módszerként” üdvözölték Wagner-Jauregg módszerét. 

Így történhetett, hogy 1927-ben Wagner-Jauregg megkapta az orvosi Nobel-díjat. Az általa kidolgozott maláriaterápiát – amely főként Rosenblum korábbi munkáján alapult – egészen addig használták, amíg a 20. század közepére a rendkívül hatékony antibiotikum, a penicillin széles körben el nem terjedt.
A tény, hogy a korszerű antibiotikumok révén a maláriaterápia teljesen elavult, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Julius Wagner-Jauregg manapság már kevésbé ismert. Érdemeit pedig beárnyékolja, hogy idős korában érdeklődése szélsőjobboldali ideológiák felé fordult és „fajegészségtani”, eugenikai kutatásokkal is foglalkozott. Ám nem sokkal 1940-ben bekövetkezett halála előtt állítólag kiábrándult a német nemzetiszocialista pártból és az általa képviselt nézetekből.