Csontfőzettel és koplalókúrával is kezelték a diabéteszt, mielőtt felfedezték az inzulint

A természet által alkotott feladvány első darabkáját i.e. 1550-ben az egyiptomi Ebers-papiruszban találjuk, ahol feljegyezték a legszembetűnőbb tüneteket (az olthatatlan szomjúságot és a gyakori vizelési ingert), és legalább annyira kellemetlen módot javasoltak a betegség kezelésére, mint a huszadik században.

Csontból, gabonából és földből készített főzetet itattak a betegekkel, de természetesen így is rövid időn belül kómába estek, majd meghaltak.

A betegség első elnevezése és viszonylag pontos tünetleírása a kappadókiai Areatus görög orvostól származik, aki megfigyelései alapján a diabetes, vagyis „átfolyás” nevet adta a tünetegyüttesnek. Az ókori indiai orvosoknak már annyival több elképzelésük volt a diabetesről, hogy kitapasztalták, a betegek vizelete édes – igen, megkóstolták –, viszont azt feltételezték, a vese rossz működése idézi elő a betegek gyors halálát (pár hónap alatt felemésztette magát a szervezetük). A legközelebbi kirakósdarabkát a 18. században találjuk, amikor egy Matthew Dobson nevű orvos rájött, hogy a diabeteses betegek vizelete azért édes, mert cukrot tartalmaz, innen kapta a betegség a diabetes mellitus, vagyis „mézédes” nevet. 

Az isteni sugallat

Az első „telefonos segítséget” Frederick Banting kapta az első világháború után, aki nem találta a helyét a családja által neki szánt egyházi pályán, ezért átment az orvosi egyetemre. A háború alatt Torontóban az orvosképzést lerövidítették, mivel a fronton olyan gyorsan fogyott az egészségügyi személyzet, mint a katonák. Banting a sebészetben tudott nagy segítségére lenni az akkori kanadai és francia hadállománynak. Mint sokakén, az ő lelki egészségén is nyomot hagyott a háború, és Banting nagyon nehéz természetűvé vált, ma már azt mondanánk, hogy poszttraumás stressz szindrómával küzdött. A háború után nem tudott sebészként elhelyezkedni, ezért a Torontói Egyetemen vállalt előadói állást, ahol az anyagcseréről és a szénhidrát-feldolgozásáról kellett értekeznie.

Olvasott egy tanulmányt a diabetes mellitusról, és annyira megragadta őt ennek a rejtélyes kórnak a leírása, hogy egész éjszaka félálomban azon gondolkodott, hogyan lehetne kivonni a szervezetből azt az anyagot, amely visszafordíthatóvá tudná tenni a tüneteket (sok ivás, gyakori vizelési inger, majd a sok evés ellenére is rohamos fogyás, végül kóma és halál).

Álmában megkapta a választ. Visszaemlékezések szerint ez után az éjszaka után annyira biztosan tudta, hogy fel fogja fedezni ezt az anyagot, hogy nagy elszántan még labort is igényelt az egyetem egyik professzorától, John James MacLeodtól, aki viszont nem sok reményt fűzött a kísérletekhez, mert már tudta, hogy rengeteg kutató hosszú évek óta sikertelenül keresi a válaszokat. Mégis biztosított számára néhány kutyát, akik hasnyálmirigyével elkezdhették a kísérletezést, és két asszisztenst: Charles Bestet és Clark Noble-t, akik orvostanhallgatók voltak az egyetemen.

Kép

Frederick Banting (jobbra) és Charles Best – Forrás: Picryl

A kezdetek

Időközben egy másik fronton is súgott a természet: Paul Langerhans német patológus rájött, hogy a hasnyálmirigy bizonyos sejtcsoportjai különböznek a többitől, és már azt is tudták abban a korban, hogy ez a szerv felelős az emésztési nedvek termeléséért. De ő is csak addig jutott, hogy azóta is Langerhans-szigetek néven emlegetjük a hasnyálmirigy inzulintermelő β-sejtjeit, habár a funkciójukról elképzelése sem volt.

Kép

Paul Langerhans – Forrás: Wikipedia

Mindeközben Torontóban a nehéz természetű Banting néhány kutyával ígéretes eredményeket ért el. Először sikerült az állatoknál mesterséges módon előállítani a diabetest olyan módon, hogy kioperálták a hasnyálmirigyüket. Ebből hosszú, kudarcokkal teli évek alatt végül is sikerült kinyerni valamiféle nedvet, amely először nem volt hatásos, mert nem tudták vegytisztává tenni az inzulint a járulékos nedvektől. Akkor már az egész világ feszülten várta a felfedezést.

Nem lelhetünk fel pontos információkat a 19. századi diabeteses betegek számáról, mert a lakosság alsó szegmenseiben élő családokhoz a fizikai és a szellemi elkülönülés miatt gyakran nem is jutott el semmiféle információ a betegség tüneteit illetően.

Egyszerűen fél éven belül csontsoványra fogytak a gyermekek, majd meghaltak.
A tehetősebb családok gyermekei számára volt lehetőség orvosi ellátásra, ám ezek nagyon csekély sikerrel kecsegtettek, valójában inkább a halál időpontjának néhány hónappal való kitolását tudták csak megcélozni. Ezt az időszakot a diabetes szempontjából „Allen éveiként” is emlegetik Dr. Frederick Allen amerikai orvos után, aki kidolgozta a koplalókúra gyakorlatát, amely során előfordult, hogy a páciens éhen halt. Thea Cooper és Arthur Ainsberg Áttörés című könyvében a diabetestől szenvedő Elizabeth szülei aggodalmára, miszerint a lányuk akár bele is halhat a kúrába, Dr. Allen így felel: „úgyis halál vár rá.”
A diéta napi 400 kalóriát engedélyezett, kizárólag háromszor megfőzött és átöblített zöldséget, kevés tojást és tejszínt tartalmazott. A kenyér és minden szénhidrátban gazdag étel halálos méreg volt a betegek számára. A könyv valós események alapján íródott, szereplői történelmi személyek, és rengeteg írásos forrásból merítettek a szerzők, hogy az inzulin felfedezésének összes aspektusát a lehető leghitelesebben tudják átadni.
Ebből ismerhetjük meg a kis Elizabethet, aki 1918-ban, tizenegy éves korában betegedett meg: miután túlélte a spanyolnáthát, egyre súlyosbodó diabeteses tünetei maradtak vissza. Elizabeth édesapja, Charles Evans Hughes amerikai képviselő volt, aki az elnökségért is indult. A tény, hogy egy befolyásos politikus családja is érintett a betegségben, tette viszonylag gyorsan szélesebb körben is ismertté a diabetest és az inzulint.

Ugyanis Elizabeth lesz majd az első amerikai, aki részesülhet a csodaszerből, amikor a kanadaiak rájönnek, hogyan lehet kivonni a tiszta inzulint a hasnyálmirigy-váladékból.

Diadal

Sokak szerint a kulcsember a történetben az egyik asszisztens, Collip, aki saját szava járása szerint „fürdőszoba-kémiájával” sikeresen elkülönítette a vegytiszta inzulint 1922 tavaszán. Ezután a kutató-négyesfogat (Banting, a papból lett orvos, MacLeod, a professzor és az orvostanhallgatók, Best és Collip) be is adta az első adagot egy kanadai származású, 14 éves kisfiúnak, aki akkor már a halálán volt. Sikeres volt az injektálás, ami akkoriban nem volt egyszerű folyamat: akár harminc percig is eltarthatott, mire a fecskendőből az összes inzulin a beteg szervezetébe jutott. A fiú felébredt a kómából, és evett: az eredmény világhírt és Nobel-díjat ígért a felfedezőknek.

Kép

Banting és Best – Forrás: Picryl

Miután publikálták a nagyszerű eredményt, az anyag eljutott Amerikába is, amelyet az akkor már halálközeli állapotban lévő Elizabeth is megkapott, és a segítségével 74 éves koráig élhetett. Nem mindenki örült a felfedezésnek, hiszen sok érdek fűződött a betegek „megtartásához”.
„A diagnosztizált betegek száma remek táptalajként szolgált az egyre szaporodó diéták, gyógymódok és reményteli kúrák terjedéséhez, melyekkel gátlástalan opportunisták, kufárok és önjelölt gyógyítók házaltak. A zabkúrát, a zöldségkúrát, a burgonyaterápiát, (…), az avas húst, a lovaglókúrát, sőt, még az ópiumfogyasztást is úgy állították be, mint a gyerekkori diabetes csodagyógymódját” – írják az Áttörés című könyvben. A valódi terápia felfedezői Nobel-díjat kaptak, ám a mai szabály akkor is érvényben volt: egy témában maximum hárman kaphatják meg a díjat. Banting annyira alázatos ember volt, hogy amikor megtudta, hogy MacLeod a másik jelölt, vissza akart lépni, de a torontóiak nyomására, hogy végre kapjon már egy kanadai tudós is Nobel-díjat, elfogadta a jelölést.

A díjátadó ünnepély után a pénzösszeget megosztották a négyesfogat tajai között, az inzulin szabadalmát pedig 1 dollárért adták el, mondván az inzulin mindenkié.

Napjainkban

Banting korában az inzulint a vágóhidakról származó sertés- és szarvasmarha-hasnyálmirigyekből vonták ki, de sajnos rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a világ összes szarvasmarhája sem lenne elég arra, hogy az összes rászoruló beteg napi inzulinbevitelét éveken keresztül fedezni tudják. A tömeges előállítás újabb kihívást jelentett, amelyre ismét hosszú évtizedes kutatások után a géntechnológia adta meg a választ. Ma a humán inzulint közönséges bélbaktériumokkal állíttatják elő, amelyeknek a megváltozott működését a rekombinációs géntechnológia segítségével érik el. Így az inzulint korlátlan mennyiségben elő tudjuk állítani, és Magyarországon ingyenesen hozzáférhető minden cukorbeteg számára. Vannak azonban olyan elmaradottabb országok, főként Afrikában, ahol még mindig nehezen érhető el, és Amerikában is komoly pénzeket kell fizetni a gyógyszerért (a Bíbor szívek című Netflix-filmben is megjelenik ez a probléma). Jelenleg több alapítvány is azon fáradozik hazánkban, hogy megkönnyítse a cukorbeteg gyermekek és családjaik életét, illetve tevékenységükkel igyekeznek minél szélesebb körben edukálni a társadalmat a cukorbetegség tüneteiről, így elkerülve a betegek részéről a katasztrofizálást, és elérni, hogy az emberek empátiával és elfogadással forduljanak a diabéteszesek felé.

Források:

• Egy Csepp Figyelem Alapítvány
• Thea Cooper – Arthur Ainsberg: Áttörés – Az inzulin felfedezésének kalandos története
• Szurikáta Alapítvány a diabéteszes gyermekekért
• Dr. Körner Anna: 100 éves az inzulin