Jövőmérnökök, gyerek nélkül

A napokban nagy port vert fel Hoppál Péter fideszes országgyűlési képviselő közösségi portálon megosztott bejegyzése, amelyben egy tablón látható azon meghatározó európai politikusoknak a fotója, akiknek nincs gyermekük – a brit miniszterelnök mellett ott van a svéd kormányfő, a francia elnök, a német kancellár, Hollandia, Luxemburg és Skócia miniszterelnökei, valamint a Magyarország elítélését jegyző jelentés szerzőjének, Judith Sargentininek és magának az Európai Bizottság elnökének fotója is.

Kép: pixabay.com

 

A poszt alatt közzétett megjegyzés, miszerint „Nekik nem számít a jövő, a haza, Európa, a keresztény kultúra. Csak a Carpe diem…” – természetesen ebben a formában nem áll meg (azóta ezt a politikus is finomította), hiszen mindezen értékek fontosak lehetnek (lehetnének) mindenkinek, attól függetlenül, hogy van-e utódja valakinek vagy nincs, ahogy a „mának élés” sem a nevelt gyerekek számától függ. Nyilvánvaló, hogy sem az emberi minőség, sem a haza, sem Európa és a kereszténység melletti elkötelezettség foka nem fakad direkt módon a családi állapotból.

De a tablón végignézni mégiscsak elgondolkodtató. Ugyanis egy öregedő, önfeladásra készülő kontinens néz vissza ránk a fotóról, ahol a politikai elit és a társadalom döntő (és a jövőnkről is döntő) hányada – saját elhatározásból-e vagy szomorú kényszerek okán, nem tudhatjuk – már nem tapasztalja meg a szülőséget. Igen, „most múlik pontosan”: a korábban gyermektelen kisebbség a szemünk láttára válik többséggé Európában, az európai nemzetek „bennszülöttjei” között bizonyosan.

Ebben a térben pedig elvész az a történetileg szerves kapcsolat, ami összekötötte a generációkat a személyiség fejlődésében is oly kulcsfontosságú emberi kapcsolat, a szülő-gyermek viszony megélésén keresztül. Ahogy ugyanis többségre jut a gyermektelenség, a jövő mérnökeinek megszűnik a valóságos kapcsolata az utánuk következő generációkkal, élethelyzetüknél fogva nem ismerhetik azokat a titkos kódokat, amelyek összekötik a felnőttek felelősségteljes világát az élet megtapasztalására éhes, de ebben kapaszkodókat kereső gyerekekével. Ha pedig ezek, a felnőtteket gyerekekkel összekapcsoló csatornák nem átjárhatóak, hogy akarjuk átadni a következő generációknak mindazt az elődeink által ránk bízott kincset, ami Európát jelenti? Egyáltalán, jelenti- e még?

Az érdekképviselet minősége is óhatatlanul összefügg azoknak a személyével, akik döntési helyzetben vannak. Egy biciklivel járó politikus például érthető, ha elszántabban lobbizik a kerékpárutak építéséért, mint az a képviselőtársa, aki megrögzött autós.

Ugyanígy érzékenyebb és körültekintőbb lehet a jövőre kiható döntések meghozatalánál az, akinek van utódja. Egyszerűen más a perspektíva, ahonnan szemléli a dolgokat. A politika tárgya pedig nem más, mint a jövő – amit élni leginkább a mostani gyerekek fognak majd – igenis, szükséges és igazságos tehát az irányukban elfogult személyek jelenléte ebben a döntéshozói közegben.

Van egy másik vetülete is mindennek. Ha például valaki kivonja magát a digitális térből, nem használja a mai korszerű eszközöket, senki nem kérdőjelezi meg, ha maradinak tartják, és racionális döntésként fogadjuk el, ha nem alkalmazza őt egy informatikai cég, hisz e kompetenciák nélkül semmire se mennének vele. A szülői kompetenciák megszerezése ugyanakkor fel sem merül – nemhogy követelményként, de még jó pontként sem – azok között, akik a jövő alakulását határozzák meg. Ez is vitatható álláspont.

Ami pedig a fotót illeti, mégiscsak tény, hogy az üres bölcsők kontinensét jelenleg azok kormányozzák nagyobb befolyással, akik számára a jövő problémáinak megoldása – a feltételezett legjobb indulat mellett is – sokkal inkább neutrális, számszaki kérdés, mint az élet majdani megélésének mikéntje, szerethetősége.

Nem volt ez mindig így: az ötven évvel ezelőtt hivatalban lévő, a tablón szereplő hét vezető politikussal (Skócia miniszterelnökét és Sargentini asszonyt itt nem számba véve, mert az ő posztjaikat nem tudjuk korabeli személyek státuszával azonosítani) azonos posztot betöltő állami vezetők gyermekeinek száma összesen tizenhat volt! (Jean Reynek, a korabeli Európai Bizottság elnökének a fellelhető adatok alapján nem volt utódja, Tage Erlander svéd miniszterelnöknek egy gyermeke volt, Harold Wilson brit miniszterelnöknek kettő, ahogy Kurt Georg Kiesinger német kancellárnak is, Charles de Gaulle francia elnök és Piet de Jong holland miniszterelnök is három-három gyermeket nevelt, a luxemburgi kormányfő, Pierre Werner pedig öt gyermek édesapja volt.)

Röviden szólva a változás egyenlege 1968:2018 = 16:0!

Aki ebből a pőre arányszámból nem érzi a problematikát és a mögöttünk hagyott ötven év változásainak, valamint annak társadalmi következményeinek jelentőségét, legalábbis homokba dugja a fejét…

A vitatott tablóból azonban véletlenül sem előítéleteknek kell születniük, hanem felismeréseknek.

Mert egy mindannyiunkat érintő, fájdalmas folyamat látlelete mindez, amelynek soktényezős eredői között nyilvánvalóan kitapintható az a mentalitás is, amely szerint össztársadalmi szinten az élet továbbadása már korántsem magától értetődő életcélunk; amelyben a megfogant életet eldobhatónak tekintjük, és ahol a családok tömegesen kiszakadtak a szakrális térből.

A jólétben élő, felvilágosult Európa nem kér a gyerekekből, miközben ők nyilvánvalóan hiányoznak a világunkból. Nemcsak akkor érezzük ezt, ha nem találunk embert az elvégzendő munkákra, hanem családi ebédeken is, amikor már nem veri fel gyerekzsivaj a házat. A kérdés, hogy szeretnénk-e mindezen változtatni.

Ha igen, valahol itt, a gyökereknél kellene kezdeni, hogy legyen kikért dolgozni, alkotni, élni – jövőmérnökként vagy „csak” a gyerekek szemében a jövőt fürkésző szülőként.

 

Kép: pixabay.com

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti