Jó babát hoztunk el a kórházból?!
Mostanában nagy érdeklődésnek örvendek az utcán járva-kelve, ami nem elsősorban nekem köszönhető, hanem a rajtam gubbasztó kis potyautasomnak. Előszeretettel állítanak meg nénik és kevésbé nénikorú hölgyek, időnként még bácsik is – kevésbé bácsikorú férfiak viszont valamiért már egy ideje nemigen...
Általában az első észrevétel után, hogy „milyen jóóó húsban van!” – és hogy én mennyire nem – következik, hogy milyen szép kék szeme van, egyesek szerint egészen pontosan „Maldív-szigetek-kék”. A forgatókönyv itt úgy folytatódik, hogy csodálkozva rám néznek, és megállapítják, hogy nekem nem kék a szemem, majd pedig felmerül bennük a kérdés, hogy „akkor kinek kék a szeme a családban?” Erre én azt válaszolom, hogy az apukájának. Itt jön a nagy megkönnyebbülés, hogy „Áááh, így már érthető.”
Ilyenkor szívesen elmesélném nekik a viccet, amikor a kismama a szülőszobán megkérdezi, hogy „Doktor úr, kislány?” – „Nem.” – „Hanem?” De inkább nem teszem, hanem szép napot kívánok, és tovább sétálunk.
Amikor még terhes voltam, a férjem egyik este elmesélte, hogy van egy visszatérő gondolata, ami nem hagyja nyugodni. Mi van, ha valahogyan összekeverik a babákat, és rossz gyereket hozunk haza a kórházból? Értsd: nem a sajátunkat. Ezen jót nevettem, és biztosítottam róla, hogy ilyen nem fordulhat elő, hiszen rátesznek egy kis karkötőt, amin rajta lesz a neve, meg hát egyébként is. Aztán amikor végül a császáros műtőben kötöttem ki, és távolodó babasírás utalt csak arra, hogy valaki kiköltözött a pocakomból – látni ekkor még nem láthattam –, akkor én is elgondolkoztam, mi van, ha… Elvégre se a férjem, se én nem láttam kisfiunkat születése pillanatában.
Sötétbarna szemem van. Az anyukámnak is, az öcsémnek és a húgomnak is. Soha nem gondoltam volna, hogy egy szőke, kékszemű kisfiú anyukája leszek. Bár tudom, hogy benne van a pakliban, de a sötét szemeket azért mégis dominánsabbnak gondoltam.
Ahogy teltek-múltak a napok, a hetek, mindenki mást vélt benne felfedezni. Az unokatestvérektől a dédszülőkig mindenki szóba jött. Valamiért csak a férjem meg én nem.
Mániákusan kerestük a jeleket, amíg egyik reggel felfedeztük, hogy kis pihék vannak az állán. „Szakálla van, pont mint az apukájának!” A hajszíne pedig egészen passzol az enyémhez – a szülés utáni hormonváltozásnak köszönhetően lassan a mennyisége is, de ez nem az ő dús hajának tudható be. Egyelőre azért még mindig az öcsémre és a férjem unokaöccsére hasonlít a legjobban.
Ha viszont a külsőtől elvonatkoztatunk, az, ahogyan ámulva hallgatja, amikor az apukája énekel neki; vagy ahogy hosszú időn keresztül nézi, amikor a tükör előtt készülök a délutáni táncórámra, mindent elárul: nyilvánvaló, hogy énekes-táncos vér csörgedezik az ereiben. Bár az előadóművészi pályára még gyúrnia kell, mert a rémisztő és vigasztalhatatlan sírást kiváltó dolgok listáján – az első koncertélménye óta – élen jár a taps, ez is épp elég bizonyíték arra, hogy megnyugodjunk: jó babát hoztunk el a kórházból.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>