Időkapszulában, két ünnep között

Régen anyukám azzal a népi hiedelemmel rémisztgetett, hogy amit az ember szilveszterkor csinál, azt fogja egész évben (egyes jólértesültek mindezt január elsejére teszik, ami lássuk be, még rosszabb jóslat). Nem mintha a családunk babonás lett volna, de azért a kényszeres lencsefőzés és a szárnyasok kerülése melletti intelmek mellé tudat alatt ez is beivódik az agyunkba. Mégsem efféle okkult dolgok alapján tartom a két ünnep közötti időszakot különlegesnek.

Ez a szűk hét – annak ellenére, hogy Krisztus születésének ünnepével, vagyis a keresztény időszámítás kezdetével indul – bizonyos értelemben időn kívül helyez minket.

Kivesz a játékból, hogy aztán január elsején újra visszapottyantson a következő év startmezőjére (kit kíméletesen, kit kevésbé, ez például attól is függ, hogy sikerült a szilveszteri buli).

Ilyenkor a népesség nagyobbik, szerencsésebb fele szabadságon van, és a karácsony előtti nagytakarítás és sütés-főzés jótékony utóhatásaként mintha kissé fáradt, de jól tartott vendégek lennénk a saját kiglancolt, feldíszített otthonunkban, akár napokig el lehet élni a karácsonyi maradékokon. A hivatalok, bankok csak alapjáraton dolgoznak, az orvosi rendelőkbe ilyenkorra senki nem kap időpontot, így aki teheti, még a fogfájást és a vakbélgyulladást is elhalasztja. Vásárolni sem érdemes, mert a legtöbb üzlet bezárt vagy kiürült és majd szilveszter napján töltődik föl az újabb rohamra. (A házasságunk elején még azt hittem, vehetek a férjemnek ilyenkor is ajándékot a december 29-i születésnapjára. Nagy tévedés volt.)

Hányszor sóhajtunk fel, hogy bárcsak megállna a pörgés, lenne egy kis időnk erre vagy arra, bárcsak ne darálnának be a hétköznapok. Hát tessék!

Mit kezdünk ezzel a kurta héttel? Van, akinek már novemberben tele a két ünnep közötti naptárja az év közben halogatott találkozókkal. Beülni valahová a régi osztálytársakkal, vendégül látni a családtagokat, akik ahhoz távoliak, hogy a szentestét velünk töltsék, de ahhoz közeliek, hogy nélkülük teljen a karácsony; és a vidéki, félig elfelejtett nagynénihez is be kellene ugrani. „Lejárjuk” az ajándék mozi- és színházjegyeket és egyéb ajándékprogramokat, filmmaratont tartunk karácsonyi sütimaradékokkal megerősítve, összerakjuk a gyerekkel az új legót, végigrágjuk magunkat az új társasjátékok szabályain, végre elmegyünk kirándulni, fürdőbe… És persze azért el lehet tölteni ezt a pár napot a karácsonyi ajándékok visszavitelével is, otthoni pluszmunkával, a gyerek nyüstölésével, hogy javítson a félévi matekjegyén. Belevághatunk nagy évzáró feladatokba is, mint a fotók rendszerezése vagy a tavalyi számlák leselejtezése. Egy ismerősöm például ilyenkor írja be a következő évi napárába a fontos időpontokat.

Kép

Kép: Unsplash

Persze előfordul, hogy nem a miénk a döntés, mit is teszünk az év utolsó hetében, de azért ezt a megállapítást is érdemes kritikával szemlélni. Mert hivatkozhatunk arra, hogy de hát illik áthívni a szomszédot, ki kell takarítani a vendégjátás után és előtt, el kellene menni egyet futni, meg kéne sütni még a dédnagyi receptjét is – de valójában mindezt azért tesszük, mert ezek a fontosak számunkra. Vagy mert az a fontos, hogy megfeleljünk annak a képnek, amit magunkról látni szeretnénk.

Lássuk be, a legtöbben egész évben nem vagyunk olyan szabadok, mint a két ünnep között.

Sokat elmond rólunk, mivel is töltjük ezt a különleges időt. Maradunk-e még a karácsony varázsában? Elég-e számunkra a Megváltó születésének öröme, hogy ne lássuk szomorúnak a karácsonyfa száradó, megereszkedett ágait, az ünnep összesöpört maradékait? Igyekszünk-e hatékonyan kihasználni a napokat?

Ebbe a szűk hétbe sok minden beleférhet, az is, hogy nem kell feltétlenül mindennek beleférnie.

A tét az, hogy mire elérkezik az új év reggele a maga szokatlan és kijózanító évszámával, sikerül-e felvértezni magunkat a játék folytatásához.

Hogy mivel is? Elsősorban talán önismerettel. Mert ez a kis időkapszula, amelyben általában tényleg azt csinálhatjuk, amit szeretnénk, olykor egész másnak mutat minket, mint az év többi részében.