Hozzuk képbe a gyerekeket! – Monokróm Michelangelo

Michelangelo nevének hallatán legtöbben a Sixtus-kápolna grandiózus freskóira vagy a firenzei Medici-kápolna lírai márványszobraira asszociálunk. Nem véletlen, hiszen a reneszánsz mester zsenije ezekben a műfajokban érvényesült leginkább: a testek plasztikus izmai, a mozdulatokat hajtó lendület, a makacs kőtömbökből előcsalogatott hol extatikus, hol gyengéd formák – ezek fémjelzik az itáliai művész munkásságát. Ám ahhoz, hogy ezeket megalkossa, elkerülhetetlen volt, hogy a rajzművészetben is a legjelesebb mesterek közé tartozzon. Hogyan festhette volna meg Isten és Ádám egymás felé nyúló ujjait, hogyan dolgozhatta volna ki Dávid csontos kézfejét, ha nem lett volna meg az a magabiztos és lenyűgöző mesterségbeli tudása, amelyet a rajzolásban tökélyre fejlesztett?

Életművének ezt a szeletét, a grafikáit, azokon belül is az emberi testet ábrázoló tanulmányrajzait hozta el idén tavasszal Budapestre a Szépművészeti Múzeum legújabb, „A test diadala. Michelangelo és a 16. századi itáliai rajzművészet” című kiállítása. Bár a kiállítás húzóneve kétségtelenül a címszereplő firenzei mester, nem árt tudni, hogy a tárlat tágabb kontextusban, a korszak itáliai grafikája tükrében tárja elénk a lenyűgöző életmű ezen alkotásait, így olyan művészek képei között csodálhatjuk meg Michelangelo mesterműveit, mint Raffaello, Leonardo Da Vinci vagy éppen Bronzino.

Ez azért is különösen érdekes, mert az évszázadok során Michelangelo a zsenikultusz egyik alapfigurájává vált, így a kiállításon barangolás izgalmas alkalmat kínál arra, hogy összehasonlítsuk az ő művészetét neves kortársaiéval. Megpróbáljuk felfedezni és megfejteni, hogy mitől más, vagy bizonyos esetekben mitől időtállóbb az ő munkássága, mint pályatársaié.

Hogy miért éppen a rajzművészet áll a nemrég nyílt kiállítás középpontjában? Elsősorban azért, mert Michelangelo legtöbb alkotása helyhez kötött (freskók, súlyos márványszobrok), így utaztatásra alkalmas művei többé-kevésbé kimerülnek a grafikákban. Másrészt pedig ez mindennek az alfája és ómegája, hiszen ezek nélkül a skiccek nélkül mozdíthatatlan remekművei sem jöttek volna létre. A kiállítás is megidézi monumentális munkáit: a felújított dór oszlopcsarnokba benyúló színes falakon kinagyítva láthatjuk egy-egy alkotásának nyomtatott másolatát, és ezeket bontja ki vagy magyarázza az a néhány apróbb rajz, amelyek a kiállítás tulajdonképpeni anyagát képezik. A koncepció látványos és egyértelmű, a meglepő, élénk színek konfliktusba kerülnek Michelangelo monokróm képeinek letisztultságával, ám ez a feszültség a tárlat előnyére válik, hiszen végig fenntartja az érdeklődést.

Michelangelo Buonarroti: Akttanulmány/Seated Male Nude, 1511 körül, Haarlem, Teylers Museum © Teylers Museum, The Netherlands

A képzőművészeti kiállítások kapcsán újra meg újra felmerülő, és így itt sem elhanyagolható kérdés a gyerekek bevonása, vagy legalábbis érdeklődésük felkeltése a művészet iránt. Hogyan lehet úgy végignézni velük ezeket a képeket, hogy ne érezzék az unalom szigetének a Szépművészeti Múzeum dór csarnokát? Kétségtelenül kell egyfajta nyitottság és érettség a látottak befogadásához, ám szerencsére mind a kiállítás témája, mind a kivitelezése alkalmat ad arra, hogy a kreatív szülők izgalmas élménnyé varázsolják ezt gyermekeik számára. A már említett színes falak mindenkinek szokatlan térélményt nyújtanak, míg a bemutatott grafikák az emberiség legalapvetőbb, mindenki által gyakorolt művészeti megnyilvánulásának, a rajznak a legmagasabb fokát reprezentálják.

Innentől pedig nem nehéz megtalálni a kapcsolódási pontokat a fiatalabbak érdeklődésével. Mitől mások ezek a rajzok, mint a sajátjaink, mit figyel meg a művész, milyen részleteket ragad meg modelljében? Miért rajzolja le ugyanannak a nőnek a portréja alá csak az orrát külön, még egyszer?

Vajon miért tartják sokan a legszebb reneszánsz női portrénak Michelangelo egyik elveszett festményéhez, a Léda és a hattyúhoz készült vázlatát? Milyen jegyekben és megoldásokban érhető tetten a grafikákban a szobrász Michelangelo? Szerencsére bátran feltehetjük ezeket a kérdéseket, hiszen maga a kiállítás is inkább kérdéseket vet fel, mintsem válaszokat fogalmaz meg, így lehetőséget kapunk az együttgondolkodásra, és felvetéseinkkel még csak nem is nagyon lőhetünk mellé.

Michelangelót látni kell, ritkán érkezik ilyen finom, míves és színvonalas anyag fővárosunkba. Bár ezúttal nem színes és gigászi festményekről van szó, mégis érdemes elidőzni az egyes rajzok előtt, annyi nemes szépség árad belőlük, hogy egyszerűen jólesik gyönyörködni a majd’ ötszáz éves képekben.

„A test diadala. Michelangelo és a 16. századi itáliai rajzművészet” című kiállítás június 30-ig látogatható a Szépművészeti Múzeumban.