A Csallóköztől New York-ig és vissza – 119 maratont futott le cukorbetegséggel küzdve

Jól látom, nehézkes egy kicsit a járás?

Igen, két nappal vagyok az utolsó maratonom után. Ilyenkor még benne van az ember lábában a futás.

Ha már az utolsó maratonnál tartunk, hol futotta az elsőt?

New Yorkban.

És ezt az utolsót?

Itt a szomszédban, Gútán. Sorrendben ez volt a 119-edik.

New Yorktól Gútáig. Érdekes pályaív.

Nem is tudja, mennyire! (nevet)

Azért vagyok itt, hogy ezt megbeszéljük. Első könyvében olvastam, hogy a futókarrierje sokat köszönhet a cukorbetegségének.

A beteg ember mindig felteszi a kérdést: miért. Négyéves koromban diagnosztizálták nálam a diabéteszt, 1982-ben, ezzel nőttem fel. Én is állandóan azt kérdeztem magamtól, miért. Ma sem könnyű együttélni a cukorbetegséggel, de 30-40 éve különösen nehéz volt. Nem voltak ilyen modern eszközök, mint manapság. Aztán ahogy idősödtem, egyre nehezebben viseltem a betegséget, jött a pubertáskorszakom, dolgoztak bennem a hormonok. Visszahúzódó lettem, tele kisebbségi érzéssel. Nehéz időszak volt, ekkor fogtam neki komolyabban sportolni, focizni, bringázni. Futni csak kiegészítésként, 18 évesen kezdtem el, gyerekkori legjobb barátommal, Bíró Attilával. Ezt a legutóbbi, gútai maratont is együtt teljesítettük.

Már tizennyolc évesen is maratonra készült?

Á, dehogy! Sosem gondoltam volna, hogy én valaha képes leszek lefutni 42 kilométert.

Emlékszem, 1996. november elseje volt, felhúztam egy tornacipőt, és a szüleim házától kifutottam a határba, oda-vissza hét kilométert. Azt hittem, ott halok meg az út szélén.

Hogyhogy ilyen pontosan emlékszik?

Van egy fura mániám, az elsőtől kezdve vezetem az összes futásom, kézzel írom le mind a mai napig. Megtett táv, időtartam, időjárás, milyen cipő volt a lábamon. 26 évre visszamenőleg megvannak az adatok. Nemcsak a maratonokról, az edzésekről is. Hogy miért csinálom, magam sem tudom. Jólesik!

Hogy jutunk el '96. november elsejétől az első maratonig, New Yorkig?

Ez egy hétéves utazás. Attila barátom kitalálta, nézzünk meg egy futóversenyt, hogy milyen hangulata van annak, ha több ezer emberrel együtt futsz.

És rögtön New Yorkot célozták meg?

Dehogy! 1999-ben Budapesten a szeptemberi félmaratont. Ez adott egy komoly lökést, s a környéken az összes félmaratont megcsináltuk: Pozsony, Budapest, Prága. Ez így ment pár évig. Az egyik prágai félmaraton után, 2003-ban távolsági busszal jöttem haza. A mellettem ülő idős úrról hamar kiderült, hogy magyar, ráadásul földim, Felsőszeliből. Szabó Bélának hívták, futni volt ő is. Ahogy beszélgettünk, szóba jött, hogy négyszer lefutotta már a New York-i maratont. Eleinte el sem hittem, aztán mire a busz Pozsonyba ért, már nem kételkedtem benne. Béla bácsi hatalmas motivációt  és kedvet adott, hogy lefussam a New York Maratont.

Szép kis véletlen.

Inkább azt mondanám, isteni gondviselés. Egy ilyen maraton ugyanis nem csak a pénzről szól. Nem annyi, hogy az ember befizeti a regisztrációs díjat, kitölt egy online formanyomtatványt, felül a repülőre, lefutja a távot, aztán hazajön. Meghívólevelet kell szerezni, Béla bácsi ebben is segített. Megtanított rá, hogyan szerezzek szponzorokat. 25 éves, tapasztalatlan gyerek voltam, hol volt nekem pénzem repülőjegyre meg szállásra! Több ezer dolláról beszélünk, a szüleim egyszerű kétkezi munkásemberek voltak, én egy alkalmazott.

A tengernél sem jártam soha, nemhogy Amerikában. Ezért gondolom azt, hogy minden okkal történik az életben. A Jóistennek oka volt rá, hogy én cukorbeteg lettem.

Vannak és lesznek is nálam sokkal-sokkal jobb futók. Az, hogy én a futásnak köszönhetően bejárhattam a fél világot, nem a tehetségemnek köszönhető. A Jóisten olyan embereket küldött elém, akik segítettek, szponzorok, támogatók nélkül ugyanis ezt képtelenség lett volna finanszírozni. Lehet, valaki győzi, én bérből és fizetésből élek, nekem nem ment volna. Pléhpofát húztam, pályáztam, kértem. Volt, hogy kaptam, volt, hogy nem. Sikerek és kudarcok, az élet ilyen. Bármilyen furcsa, de kapóra jött a betegségem, ennek köszönhetően szereztem meg gyógyszergyárak és mindenféle egészségügyi vállalatok szponzorációját. Aztán a másik fontos tényező, hogy bárhová mentem, magyar emberek támogatását kerestem, tőlük kaptam kosztot és kvártélyt. Bostontól Torontóig, Chicagótól Hawaii-ig mindenhol helyi magyar emberek segítettek rajtam. Óriási hálával tartozom nekik a bizalomért és a támogatásért.

Vissza az első maratonhoz! Hogy sikerült?

Jól. Túléltem! (nevet) A viccet félretéve, élveztem, de elkövettem néhány amatőr hibát. Nem volt például órám. 4 óra 39 másodperc alatt futottam le a távot, ha van óra a kezemen, simán megvan négy órán belül. Az évek során fejlődtem, a rekordom a londoni maratonról való: 3 óra 13 perc.

Ez lett a kedvenc? A 119-ből az egy?

Nem, az Boston.

A világ legrégebben alapított, folyamatosan megrendezett maratoni versenye. Mindig is ez volt az álmom: a modern maraton szülővárosában futni.

Szerencsére összejött, 2017-ben ott futottam a századikat – nem véletlenül. Több mint száz éve ugyanazon az útvonalon halad a verseny. Tudni, hogy a nagy elődök nyomában futok, a célban meg ott vár a feleségem, óriási érzés volt! Ez ad egyfajta plusz motivációt. Ráadásul talán az olvasók is emlékeznek rá, hogy négy évvel korábban, 2013-ban pokolgépes merénylet történt két helyen is a maraton vonalán. Megható volt elfutni az emlékhelyek mellett, négy évvel később is tele virággal és mécsessel. Szerintem 20-30 év múlva ugyanúgy ott lesznek.

Akkor van a 150-esre és a 200-asra is terv?

Nem, nincs. Szerintem Boston a csúcs. Talán Tokiónak örülnék még. A szakma hat „nagy” maratont tart számon: London, Berlin, New York, Chicago, Boston, és a hatodik Tokió. Az az egy hiányzik. Évek óta próbálok bejutni, de tízszeres a túljelentkezés. Idén volt 321 ezer jelentkező, ebből 30-35 ezer kap rajtszámot. 2022. október 4-én harmadszor utasították el a nevezésemet, ennek ellenére nem teszek le róla. A pénz remélhetőleg meglesz rá, folyamatosan edzésben tartom magam, már csak a meghívólevél hiányzik. Majd egyszer...

Alig kezdődött el az év, de egy maratont már teljesített. Van még valami betervezve idénre?

2023-ban lesz húsz éve, hogy lefutottam az első maratonom. Kettőre biztosan benevezek idén is: a pozsonyira és az idén századik születésnapját ünneplő kassai maratonra. Ha választanom kellene, Boston után biztosan Kassa a kedvencem, nekem az a hazai pálya. 2004-től minden kassai maratonon ott voltam. 

A második könyvében olvastam, hogy nemcsak fut, gyalogol is. Például a Csallóközből Csíksomlyóra. Ez hogy jött össze?

Nagyon szeretem Székelyföldet. Egy 2008-as fiumei rockkoncerten vetődött fel bennem először az ötlet, hogy Csíksomlyóra nem csak kocsival vagy a zarándokvonattal lehet eljutni, akár el is gyalogolhatnánk. Két évig terveztem a zarándokutat, aztán 2010-ben nekivágtunk az öcsémmel, Tamással a Kárpát-medencének.

32 nap alatt 850 kilométert gyalogoltunk, átlagosan napi 30 kilométert.

Egy hónapig minden nap 30 kilométert gyalogolni...

Nem kevés, tudom, de az embert viszi előre a lelkiereje. Sokat segített az is, hogy nem voltam egyedül. Ha kellett húztuk egymást az öcsémmel, ráadásul tisztában volt vele, ha valami gond lenne a vércukorszintemmel, ő tudná, mit kell tenni. Azért ez komoly biztonságérzetet adott. Egy pillanatra visszatérve a maratonokra, egy egészséges futónak sem könnyű beállítani verseny előtt a megfelelő vércukorszintet. Nekem ez külön probléma, az inzulin leviszi a cukrom, ha eszem, az fel. Ha nincs meg a megfelelő egyensúly, a lábam is alig bírom megemelni. A pályafutásom alatt egy-egy versenyemen volt is ebből kisebb gond. A zarándoklatunk során szerencsére nem.

Miért pont Csíksomlyó?

Református, keresztyén, templomba járó magyar ember vagyok. Számomra a csíksomlyói búcsú a Kárpát-medencei magyarság legnagyobb ünnepe, vallási hovatartozástól függetlenül. Az egész zarándoklatot is úgy szerveztem, hogy református lelkészeknél vagy katolikus plébániákon éjszakázzunk, de sokat segített a Magyarok Világszövetsége, polgármesterek, illetve magánszemélyek is. Egy hónap alatt mindössze kétszer fordult elő, hogy fizetnünk kellett éjszakára, a Jóisten sokat segített a vendéglátóinkkal. 32 éves voltam akkor, ma már nehezebben tudnám megcsinálni. A család mellől már nehezebben tudnék elszakadni ilyen hosszú időre, de a feleségemnek néha megemlítem, hogy boldog lennék, ha végijárhatnám azt az utat mégegyszer. A család egyébként is központi szerepet tölt be az életemben, nélkülük biztosan nem tartanék itt.

Lefutottam 119 klasszikus maratont szerte a világban, de ha van valami, amire büszke vagyok, az a családom. Ők az én igazi sikerem: a feleségem és a kislányom.

Végtelenül szerencsés, boldog ember vagyok, és ezt nagyban nekik köszönhetem! És természetesen a Jóistennek, aki mindig a tenyerén hordozott!