Hiteles és értékes nemzeti kultúrát, ne műmagyart tanítsunk!

– Honnan ered a népi kultúra iránti elkötelezettséged?
– Gyermekkorom óta mindennapjaim része a magyar kultúra számos területe. Szeretetét elsősorban édesanyámnak köszönhetem, aki maga is táncos volt, jelenleg pedig viseletkészítő és a Magyar Állami Népi Együttes ruhatárát gondozza. Már egészen kicsiként sok időt tölthettem táncházakban, koncerteken, ahol rengeteg jó élményt szereztem, és az ének, a zene, a tánc az önkifejezésem fontos eszköztárává váltak.

– Miért fordultál a pedagógia felé?
– Egész korán felismertem, hogy szívesen vagyok kisgyermekek között: már óvodás koromban is előszeretettel énekeltettem társaimat, később örömmel tanítgattam a kisebbeket. Az óvodában tulipán és zászló volt a jelem, amik szintén előrevetítették a jövőmet: előbbi az Így tedd rá! emblémája lett, utóbbi pedig mintha a nemzettudatomat jósolta volna meg. Első diplomámat táncpedagógiából szereztem, néptánc szakirányon, ezt követően tíz évig dolgoztam tanárként a köznevelésben, s ezzel párhuzamosan a neveléstudomány felé fordult a figyelmem.

Pályakezdőként rengeteg csalódásban volt részem: azt tapasztaltam, hogy a magyar kultúra páratlan, sokszínű világa teljesen más tartalommal jelenik meg a pedagógiai mindennapokban, mint amiben én nevelődtem.

Természetesen a kezdetekben nem tudtam megfogalmazni ezt a tapasztalást, de válaszként az első szakdolgozatom írásakor összeállítottam egy saját módszertani elképzelést a főiskolán tanultak alapján, ebből született meg később az Így tedd rá! program, amely erre a problémára kínál megoldást.

– Mit értesz az alatt, hogy más tartalommal jelenik meg a kultúra a köznevelésben, mint amiben felnőttél?
– Az elmúlt években sokat foglalkoztam a népi játék és néptánc oktatásban való megjelenésének történeti kutatásával.

Röviden úgy lehetne összefoglalni a folyamatot, hogy a paraszti közösségek felbomlását és átalakulását követően a népi játékokat és a néptáncot a produkciók örökítették tovább, szinte a táncházmozgalom megjelenéséig, és sok esetben azon is túl, egészen napjainkig.

Ennek egyenes következménye, hogy az eredeti célok és funkciók a háttérbe szorulnak, és keveseknek adatik meg, hogy a kulturális elemek életük valódi, tartalmi részévé váljanak, és nemcsak formális utánzásként, hanem alkalmazott formában is megjelenjenek. Mindehhez hozzáadódik még múltunk kultúrpolitikai hatása is: gyökeret eresztett a felszínes, stilizált, műmagyar szemlélet, háttérbe szorítva a hiteles értékeket. A produkciók elnyomták a zene és a tánc önkifejező szerepét, vagy épp a valódi nemzeti identitás megélését. A pedagógiában ennek számtalan példája a mai napig él és torz képet közvetít mind az átadóknak, mind pedig a gyermekeknek, így összességében egész társadalmunknak. Az óvodai Országos Alapprogramnak tíz éve része a gyermektánc, viszont nincs olyan felsőoktatási intézmény, ahol ez kötelező tantárgy lenne.

Az óvodapedagógus-hallgatók megtanulják, hogyan kell szolmizálni a gyerekdalokat, de az azokhoz tartozó mozgásokkal már ritkán ismerkednek meg, ezek lélektani és fizikai hatásainak jelentőségével sem találkoznak, így nem tudják a hiteles értékeket közvetíteni.

Hiányolom továbbá a hagyományos ünnepkörökhöz kapcsolódó anyagokat, amik a pedagógusok rendelkezésére állnak: advent idején ne azt énekeljék, hogy „Télapó itt van”, hiszen széles a valódi, karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó dalok választéka. Már Kodály Zoltán is megmondta: tiszta forrást használjanak, amivel nem mérgezik meg a gyerekek lelkét.

– Te milyen forrásokból dolgozol?
– Gyűjtések alapján készült régi kiadványokból tanítok, mint a Kodály és Bartók munkáján alapuló „Jeles napok”. Nagyon gazdag játék- és dalgyűjteményem van otthon, és ezek az akár százéves könyvek tele vannak kincsekkel. Mindemellett sok ismeretet igyekszem begyűjteni a gyermekek korosztályi fejlődéséről, pedagógiai lehetőségekről, és igyekszem válaszokat találni a mai pedagógiai feladatokra, kihívásokra.

Kép

Balatoni Katalin – Fotó: Engyel Gábor

– Mikor érdemes elkezdeni megismertetni ezeket a kincseket a gyerekekkel?
– Ismét Kodályra utalnék, aki azt vallotta, hogy már a születést megelőző kilenc hónapban: a szülők énekelhetnek, mesét, mondókákat mondhatnak a magzatnak, később ölbéli játékokat játszhatnak a csecsemővel. De minden korosztálynak megvan a maga játéka. A kultúránk az évszázadok során az emberiséggel együtt fejlődött, és a teljes szocializációs folyamatot végigkíséri.

– A gyermekfoglalkozásaidra bölcsődések, óvodások és kisiskolások is járnak. Melyek a legideálisabb játékok az egyes életkori szakaszokban?
– A játékokat nemcsak típusaik szerint, de a korosztályi tényezők szerint is csoportosíthatjuk. Én azt tartom a legfontosabbnak, hogy pedagógusként rendelkezzünk egy olyan tudatossággal, aminek köszönhetően képesek vagyunk a játékokat elemezni és megfelelően kiválasztani az adott csoport vagy egyén részére.

Ha már nemcsak az a fontos, hogy milyen produkciót hozunk létre az évzárón, hanem meglátjuk a játékban a különböző készség- és képességfejlesztő, tudásátadó lehetőségeket, akkor kimeríthetetlen eszköztárat kapunk. Pontosan tudni fogjuk, hogy melyik segíti a beszédfejlődést, a kommunikációt vagy épp a mozgáskészséget és a stratégiai gondolkodást.

– Hogyan lehet ezeket becsempészni az iskolai tanórákra?  
– Nagyon izgalmas a népi kultúra tantárgyi integrációjának kérdése. Én játéktanítás közben azt tapasztaltam, hogy egy párválasztós játékkal kiválóan lehet az összeadást és a szorzást gyakorolni, és hogy széleskörűen megjelenik a szövegekben a természetismeret, a mozgásos játékokban a logikai gondolkodás. Sok kreativitás szükséges a sikeres integrációhoz, de nagyon megéri, hiszen a játékosság és az élményalapú nevelés-oktatás élen járnak a pedagógiai módszerek között.

– Hogyan zajlik egy Így tedd rá!-foglalkozás az óvodásokkal?
– Az órákon ennél a korosztálynál a játéké, a mondókáké, a táncos mozgásfejlesztésé a főszerep, amelyekkel játszva bővítik ismereteiket. A táncos alapmozdulatok elsajátításához négyféle színű tulipánt alkalmazunk, ezeket legókockaként építjük össze és variáljuk, de több színes és izgalmas eszközt is használunk, például gumikat, köteleket, babzsákot, diót, ugróiskolákat, korongokat. Ebben az életkorban nagyon meghatározó, hogy mennyi és milyen minőségű a gyerekek nagymozgása, amely szoros összeköttetésben van a kognitív területek erősödésével. Látványos fejlődési folyamatoknak lehetünk tanúi, és az apróságok szeretettel halmoznak el a foglalkozások során. Érdemes még visszább is nézni, mert már a bölcsődében is megvalósíthatunk számos játékot.

– Mik a gyerekek kedvencei?
– Első helyen a mozgásos játékok állnak. A foglalkozásainkon nagy népszerűségnek örvendenek a különböző eszközös, mozgásos, táncos feladatok is. Azt gondolom, hogy sorrendet nem kell állítani, minden korosztálynak megvan a maga sajátos igénye.

Nagy jelentőségű azonban, hogy miként adjuk tovább ezeket a játékokat a gyermekeknek: megpróbáljuk hagyományőrző célzattal imitálni, vagy életet teszünk bele, mélyen a lelkükbe ültetve a valódi játékélményt.

Az azért talán általánosságban elmondható, hogy a lányok szeretik a párválasztós–vonulós–kapuzós játékokat, míg a fiúk a versenyjátékokat és a nagymozgással járó játékokat, mint a fogócska vagy a bakugrás, amelyekben megjelenik az ügyesség és az erő. Általuk megismerhetik a képességeik határát, és később sokkal kontrolláltabban fognak részt venni mindenféle tevékenységben. Persze láttam már sok fiút teljes odaadással énekes körjátékban, ahogyan lányokat is küzdelmes játékoktól kipirulva.

– Egy héten két foglalkozást tartasz, és az egyiken a szülők is részt vesznek. Ők mennyire élvezik az órákat?
– Több év alatt sikerült eljutnom odáig, hogy nem azt várják el, gyártsunk koreográfiákat a gyerekekkel, hanem örömmel nézik, hogy a kicsik fülig érő szájjal játszanak. Otthon aztán visszaköszönnek az itt látottak, vagy épp az iskolákban a szabad játéktevékenység során. Ez a legfontosabb, hogy sajátjukká váljon. Nagyon szeretem ezeket a szülős foglalkozásokat, mert pontosan tudom édesanyaként, hogy mennyire kevés a közös élmény a mindennapokban. Itt egy picit mindenki elteheti a mindennapi ügyeit, és ha kedve tartja, beáll a gyermeke mellé a körbe.

Kép

Balatoni Katalin – Kép: Engyel Gábor

– Nemcsak gyerekekkel foglalkozol, hanem pedagógusoknak is tartasz továbbképzéseket, emellett kilenc féléven át a Károlin is oktattál. Mik a legfontosabb irányelvek, amiket átadsz a tanároknak és a diákoknak?
– Az élményalapú köznevelést, oktatást részesítem előnyben, amelyhez párosul a tudatosságra törekvés, a gyermekek világának széleskörű ismerete és az a kérdés, hogy hogyan lehet a mindennapi pedagógiai eszköztáruk része a hiteles és értékes nemzeti kultúra. Természetesen ezt nem elméletben dolgozzuk fel, hanem a gyakorlatot támasztom alá az elméleti tudással: előfordul, hogy négykézláb fogócskázunk, szédületesen forgunk, vagy guggolva ugrálunk, szaladunk… Csak úgy tudjuk átadni, ha magunk is megéljük.

Ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy folyamatosan gyerekek között legyek, különben én sem lennék hiteles módszertani előadó.

– A tanároknak táborokat is szervezel, akik négycsillagos szállodában tanulhatják el a módszeredet…
– A táborokban a résztvevők egyszerre vannak jelen emberként és szakemberként, mialatt egy nagyszerű közösségi programon vesznek részt, gyönyörű környezetben, ahol testileg-lelkileg is töltődhetünk a szakmai megújulás mellett. Jó érzés látni a felszabadultságukat, a szerető, támogató közösséget, a tanulás és fejlődés iránti vágyat, amit ezekben a napokban tapasztalok.

– Mit tanácsolsz azoknak, akik tanári pályára készülnek?
– Azt, hogy merjenek szembenézni azzal a felelősséggel, amivel ez a szakma jár. Sokirányú és boncolgatható kérdés, hogy valójában hol vannak a feladataink határai. Ezen a pályán a legnehezebb, ha nincsenek eszközeink, ezért kiemelkedően fontos a folyamatos tanulás, fejlődés, a kitekintések a társterületek felé, az összekapcsolások. Erre a szakmára a kezdetektől úgy kell tekinteni, hogy nincs olyan, hogy egyszer csak kész vagyok. Nagyon gyorsan változik a világ, nekünk pedig az a dolgunk, hogy válaszoljunk, utat mutassunk. Ebben a sodrásban az a legfőbb cél, hogy ne elzárjuk, hanem nyitottságra tanítsuk a gyerekeket, akik majd a jövő társadalmát jelentik.

Kép

Balatoni Katalin

– Február 22-én lesz a III. Pedagógus Expó, amelynek te vagy megálmodója és szervezője. Miben más az idei rendezvény, mint a korábbiak?
– Az expó egy nyolcvanfős konferenciából nőtte ki magát egy közel kétezer fős rendezvénnyé. Az elmúlt évben 26 ország magyar pedagógusa vett részt rajta.

A központi téma ezúttal az összetartozás: ez jelenti a szakmai, nemzeti és emberi összetartozást is. Az érdeklődők maguk dönthetik el, hogy milyen tartalommal szeretnék megtölteni ezt a napot.

Négy teremben várják őket előadások, workshopok, tréningek, bemutatók, két folyosón pedig több mint nyolcvan kiállító készül főként pedagógiai témákban ötletekkel, eszközökkel. A rendezvény legfőbb célja a szakmai közösség élménye, a támogató közeg érzése és a magas szintű tudásbővítés.

– Mi az oka, hogy ennyi helyről érkeznek résztvevők?
– Az elmúlt években munkámnak köszönhetően sok magyar közösséghez eljuthattam. Különleges élmény az országhatárt elhagyva akár közel, akár másik kontinensen magyar intézményekkel, közösségekkel találkozni. Példaértékű az a munka, amit ezeken a helyeken tesznek azért, hogy az ott élő gyermekek tudjanak anyanyelvükön beszélni, írni, olvasni. Bárhol is jártam, elmondhatatlan öröm volt találkozni a magyarul zsizsgő, izgő-mozgó, játszó, nevető gyermekekkel.

Az ott dolgozó oktatók segítését épp úgy kötelességemnek érzem, mint az anyaországban tevékenykedőket.

Sajnos nagyon sokszor tapasztaltam, hogy az itthoni pedagógusok megkérdőjelezik a határainkon túl élők magyarságát. Ez szomorú, különösen, ha arra gondolunk, hogy mit közvetítenek tanítványaik felé. Elvinni őket magammal a magyar gyermekek közé nem tudom, de ezen a rendezvényen a felnőtt résztvevők eggyé tudnak kovácsolódni a pedagóguslét és a nemzeti hovatartozás tekintetében is, így talán ezen a területen is tudunk egymás felé haladni.

Támogatott tartalom. A cikk megjelenését a III. Pedagógus Expo támogatta.