Csak a határon átcsempészve jelenhetett meg egyik kötete – Kányádi Sándor, az elnyomott kisebbségek költője

Kányádi Sándor az elmúlt évszázad egyik legjelentősebb székely költője, aki a kommunista eszmék ifjú agitátorából lett „Erdély Petőfije”. Számos nyelvre lefordították a verseit, költeményeivel nemcsak a romániai magyarság, hanem az amerikai őslakosok sorsáért is kiállt.

Kányádi Sándor
Kányádi Sándor - Kép: Thaler Tamas/Wikipédia

Kányádi Sándor 1929. május 10-én, székely szülők gyermekeként látta meg a napvilágot a romániai Nagygalambfalván. Mivel e dátum a román királyág megalakulásának évfordulója is, a keresztlevelébe eggyel későbbi napot jegyeztek be – a helyi román őrmester nem akarta, hogy egy kisebbségi magyar születése „mocskolja be” a nemzeti ünnepet.

Az újszülött Kányádi egy kutyakölyköt és egy lovat kapott ajándékba, mindkét állat évekig volt hű társa. A hátas különösen közel állt a szívéhez: együtt nőttek fel, szülei az Öreg névre keresztelt ló csikóinak eladásából tudták taníttatni.

Megrázta, amikor 18 éves korában egy farkas felfalta a lovat – ezt az emléket dolgozza fel a Sörény és koponya című versében, de több más költeményének is fontos motívuma a patás állat.

A költőnek nem volt könnyű gyerekkora: 11 évesen elveszítette édesanyját. Ezután kénytelen volt munkába állni – a gazdaságban való segítés mellett a ház körüli feladatok is rá hárultak. Gyakori mellhártya- és tüdőgyulladásainak „köszönhetően” azonban mentesült a munka alól, és folytathatta tanulmányait a székelyudvarhelyi kollégiumban, ahol jobban elmélyülhetett az irodalomban is.

Hiába próbálta beszervezni a párt

Első írásait kamaszként publikálta, ekkor fedezte fel a szintén tizenéves költő, Páskándi Géza. Az indulás éveiben még szimpatizált a kommunizmus eszméjével, hitt benne, hogy az képes megszüntetni a társadalmi rétegek közti különbségeket – fiatalon agitátorként is népszerűsítette a termelőszövetkezeteket. Első verseskötete (Virágzik a cseresznyefa) is ennek szellemében íródott, ám országjáró útjai hamar felnyitották a szemét. A párttól akkor távolodott el, amikor 1956-ban a Romániai Írószövetség küldötteként egy hónapot töltött a Szovjetunióban.

„Amikor hazajöttem és elmondtam, hogy mit láttam, mit tapasztaltam, akkor azt mondták: szégyelljem magam, hogy állampénzen ilyeneket láttam! Ezzel vége is szakadt hivatalos formában a politikai karrieremnek, mert én akkor elhatároztam, hogy soha többet az életben semmilyen állampénzen nem utazom, és másban sem állok többet kötélnek" – emlékezett vissza évtizedekkel később.

Márton Áron előtt mondta ki az igent

Kányádi 1958-ban kötötte össze életét Tichy Magdolna pedagógussal. Az ökumenikus szertartás során a gyulafehérvéri püspök, Márton Áron adta össze őket. Bár Kányádi református volt, a vallási egyenjogúság szellemében élte életét katolikus hitvesével.

Amikor hiába vártak a gyermekáldásra, felesége a csíksomlyói Máriához fohászkodott. „Megfogadta: ha Isten anyasághoz segíti, a kicsit katolikusnak keresztelteti” – mesélte később a költő.

Magdolna imái meghallgatásra találtak, két fiúgyermekük is született: Zoltán Sándor és László András.

Családi boldogságát azonban beárnyékolta a politika. Az ’56-os forradalom után a romániai társadalom számára is súlyos évek következtek, a pártvezetés igyekezett felszámolni a kisebbségeket és ellehetetleníteni az értelmiséget. Több tízezer embert börtönöztek be, és sokakat ítéltek halálra, a magyar Bolyai és a román Babeș Egyetem egyesítését követően kilenc hétre Kányádi feleségét is bebörtönözték. Letartóztatásával valójában rajta akartak bosszút állni – ez volt a költő életének legnehezebb időszaka. Mivel nem tudták megnyerni maguknak, őt is megpróbálták elhallgattatni.

Második kötete, a Sirálytánc nem kerülhetett a boltokba – hatósági utasításra a nyomdában bezúzták, aminek költségeit a költővel és a kiadóval fizettették meg.

A történtek miatt a gyerekirodalom berkeibe menekült. A Napsugár című gyereklap szerkesztője lett, és pár éven belül több gyerekkönyvet is írt, illetve ekkor kezdett román költők műveinek fordításába is. Amikor nem írt vagy fordított, akkor olvasótalálkozókra járt, és irodalomórákat tartott a romániai iskolákban. Egy ilyen találkozón hangzott el egy falusi kisiskolás kérdésére adott válasza, ami azóta szállóigévé vált: „A vers az, amit mondani kell.”

Petőfi nyomdokaiban

Költészetének a paraszti világ értékrendszere, kultúrája, a népköltészet lett az alapja, fő témájává pedig a szülőföld iránti hűség, az ifjúkori emlékek, a kisebbségi lét és az anyanyelv megtartó ereje vált. Már gyerekként lenyűgözte Petőfi Sándor alakja, aki verseivel minden korosztályhoz szólt. „Ilyen csodálatos költő, aki valóban egy országnak ír, aki egy országra hat, jó, ha félévezredenkènt egy születik" – méltatta a nagy elődöt egy interjúban. Abban is Petőfit követte, hogy nem húzott éles határt a gyermek- és felnőttközönségnek szóló versek között, azok egy válogatásban szerepeltek, hogy így hozzon kedvet a fiataloknak a költészethez. Műveivel a közérthetőségre törekedett, hogy a kevésbé iskolázottak – mint négy elemit végzett édesapja – is megértsék. Költőként kötelességének érezte a nép felemelését és anyanyelve őrzését.

„Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, gondolkodunk, magyarul műveljük magunkat. Minden ennek a legfőbb célnak csak alkalma, eszköze, segítője kell, hogy legyen” – fogalmazta meg a másik példakép, Arany János 150 éves évfordulójának ünnepségén.

„Hiába akarnék én trillázni, ha lépten-nyomon közbajokba ütközöm” – mondta egy másik alkalommal közösségi szerepvállalásáról.

Kép
Kányádi Sándor fotó
Kép: Bahget Iskander

Később a modern líra, az avantgárd jegyei is megjelentek költészetében, mint a montázstechnika, az írásjelek elhagyása és a vendégszövegek használata, de a népköltészet örökségét is megőrizte. A hatvanas évek végére kikristályosodott saját hangja, amit egyszerre jellemzett a modernség és a hagyománykövetés. „Vállalom és vallom, hogy vidéki költő vagyok, ennek a provinciának a fia, és ha valami erénye, valami erőssége van az én verseimnek, akkor ez főként az, hogy ebből a talajból sarjadtak” – fejtette ki egy interjúban.

Az országból kicsempészve jelenhetett meg a kötete

A hetvenes években enyhülés jött el a romániai irodalmi életben. Ekkorra a legnépszerűbb romániai magyar költővé vált. 1978-ban megjelent kötete, a Szürkület rekordgyorsasággal elfogyott, és abban az évben neki ítélték oda a Romániai Írószövetség Díját. A kötet az anyaországban is elismerést hozott neki, és ’79-ben a Magvető is kiadta. A nyolcvanas években viszont ismét felerősödött a diktatúra Romániában – a költőnek évekig nem adták ki felnőtt verseskötetét, a Sörény és koponyát például csak Magyarországra kicsempészve tudták megjelenteni Debrecenben.

Amikor ’87-ben meghívást kapott a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, a román hatóság kizárólag akkor adott volna neki útlevelet, ha utána nem tér vissza Romániába. Ő azonban nem akarta elhagyni szülőföldjét, és tüntetőleg kilépett a romániai írószövetségből. 

Összehasonlította az indiánok és a romániai magyarok sorsát

Műveit több idegen nyelvre – például finn, norvég, német – is lefordították, és számos országban járt.  Amerikai előadókörútja különösen mély benyomást tett rá: ’81-ben három hónapot töltött a kontinensen feleségével, ahol lehetősége nyílt az őslakosokkal is megismerkedni. Megdöbbentő felfedezés volt számára a helyi indiánok és a romániai magyarság sorsa közti párhuzam. A vancouveri bennszülöttek például már nem beszélték a törzsi nyelvet, esti tanfolyamon próbálták elsajátítani azt. Küzdelmüket a megmaradásért a Sörény és koponya kötetben, a Dél keresztje alatt ciklusban örökítette meg, amelyet Görömbei András irodalomtörténész a legszomorúbb verseskötetek egyikének nevezett. Kányádi ezzel nemcsak az erdélyi magyarság, hanem univerzálisan az elnyomott kisebbségek hangjává vált. Ezt az is mutatja, hogy egy erdélyi szász és egy zsidó népköltészeti fordításgyűjteményt is kiadott, így segítve a két népcsoport költészetének fennmaradását.

„A vers a nyelv szobra. (…) ahogy az elsüllyedt korok földből kiásott szobraiból is vissza lehet következtetni arra a népre, annak a népnek a műveltségi szintjére, ugyanúgy olyannak kell lennie a mi verseinknek, hogy ha kipusztulna talán ez a nyelv, a mi verseinkből össze lehessen állítani, ki lehessen következtetni, milyen lehetett ez a nyelv, amelyet most beszélünk Kolozsváron” – fejtette ki ars poeticájának lényegét egy interjúban.

Az amerikai indiánokról írt versei még Ferenc pápához is eljutottak. 2014-ben ugyanis Rómában találkozott a pápával, akit összegyűjtött költeményeivel ajándékozott meg.

A spanyolra fordított versciklust tartalmazó különleges kiadásból mindössze három példány készült.

Kányádi Sándornak 2002-ben jelent meg utolsó kötete, utána visszavonult az írástól. Azt érezte, mindent kiírt magából, másrészt úgy ítélte meg, hogy a komolyabb mondanivalót mellőző „plüssversek” kora jött el, aminek nem kívánt a részese lenni. Ezt mintha már előre látta volna – amikor Táncsics-díjjal tüntették ki, így figyelmeztetett: „Nem kenyerem a jóslás, de jöhet olyan idő, amikor majd a magaskultúra írásbeliség nélkül létezik, de tiszta szavakra akkor is szükség lesz.”

89 éves korában, 2018. június 20-án hunyt el. Nagygalambfalván, a szülői ház kertjében helyezték örök nyugalomra. Tizenegy verseskötete, fordításai és számos gyermekkönyve mellett az Arany János utcai metrómegállóban álló pad is őrzi emlékét, amelyet a tiszteletére helyeztek el.

Írásai digitálisan is elérhetők a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán.

Felhasznált irodalom:
Kányádi Sándor: A Corcovado Krisztusa
Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor
Pécsi Györgyi: „Meggyötörten is gyönyörű” – Képek, tények Kányádi Sándor életéből
Szegő András: Íróportrék

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti