„Gyönyörű, frissen mosott hajjal senki nem lesz öngyilkos…”

Életem során kétszer gondoltam arra, hogy a hajunkhoz való viszonyunk mennyire a lelkiállapotunk tükre. Egy nagy veszteség után a pszichiátrián kellett töltenem néhány hetet. Amikor először vonultam el a nővérállomás mellett a zuhanyzó felé, kezemben a samponommal, a nővérek mosolyogva bólogattak felém. Éreztem, hogy ezzel nagy áttörést értem el. Másodjára lelkisegély-szolgálatosként ért ugyanez az élmény, csak ekkor a másik, a segítői oldalról. Akkor lettem biztos abban, hogy a vonal túlsó végén lévő hölgy aznap este nem lesz öngyilkos, amikor rá tudtam beszélni őt egy hajmosásra. Gyönyörű, frissen mosott hajjal senki nem lesz öngyilkos…

Az elhanyagolt haj jelezhet rossz lelkiállapotot. Viszont egy csinos frizura segíthet abban, hogy a világot újra reménytelinek lássuk.

– Gábor, honnan jött ennek a vállalásnak az ötlete? Az enyémhez hasonló filozófia van mögötte?

– A 2008-as gazdasági válság alatt indult el bennem ez az egész. Ahogy akkor hirtelen összeomlott a gazdaság, ahogy családok szegényedtek el, veszítették el az otthonaikat… Úgy gondoltam, segítenem kell az embereken, de mivel az anyagi lehetőségeim nekem sem voltak valami fényesek, én úgy segítettem, ahogy tudtam: a munkámmal. Egy akkori kollégám is elveszítette az állását. Két munkanélküli felnőtt és két kamasz gyerek volt a családjában. Egy vörös, egyedi bobfrizurát csináltam a feleségének. Nekem ez a filozófiám.

– Azóta az életed részévé vált, hogy minden hétvégén bepakolod az autódba a fodrászfelszerelésedet, és indulsz fűtetlen tanyákra, anyaotthonokba, beteg emberekhez… Emlékszel arra a napra, amikor kitaláltad, hogy mostantól az ollód lesz az eszköz, amellyel segítesz másoknak?

– Arra emlékszem, hogy egy péntek este jöttem a munkából hazafelé, de az évre nem. A következő héten sorra megkerestem a helyi szervezeteket az ötletemmel. Sajnos ezek a nagy segítő szervezetek, a Vöröskereszt, a Caritas, nagyon nehézkesen működnek az én kis vállalásomhoz képest, úgyhogy csináltam inkább egy közösségi oldalt, onnan indultam el.

Én egyszerűen annyit teszek, hogy ingyenesen készítek frizurát azoknak, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy fizessenek érte. Vagy azoknak, akiknek az egészsége nem engedi, hogy kimozduljanak otthonról.

Általában csak vágást vállalok, ha épp kapok festéket, eszközöket, és mellette van elég időm is, akkor bármilyen kívánságot meg tudok valósítani. Nem kell mögém nagy szervezet, megtalálnak a rászorulók így is.

– Az oldaladon egyetlen fotó sincs rólad, csak az frizurákról készült képeket osztod meg.

– Egyszerű ez az egész dolog. Horváth Gábornak hívnak. Szombathelyen születtem, és azóta is itt élek. 39 éves múltam, a végzettségem valóban fodrász, de az élet úgy hozta, hogy nem a szépségiparban helyezkedtem el. Családi nyomásra léptem erre a pályára. Akkoriban úgy tűnt, hogy biztos megélhetést fog nyújtani, ha átveszem nagybátyám fodrászüzletét. Végül máshogy alakult, az üzletet nem én kaptam meg, más pálya után kellett néznem. Egy ideig dolgoztam édesapám autószerelő műhelyében, de be kellett látnunk, hogy az apró műhely két ember bérét nem tudja kitermelni, így jobb híján egy helyi multicégnél kötöttem ki. Eleinte segédmunkás voltam, később megmunkáló gépeket kezelhettem, majd hagytak önállóan dolgozni. Néhány év és néhány tanfolyam után már gépbeállító munkakört tölthettem be. Azóta innen is sikerült feljebb lépni, a minőségbiztosításban dolgozom. Időközben családot alapítottam, férj és apa lettem. Szögre került a versenyzői sisak és overál is, egy gyermekkori barátommal tíz csodálatos évet tölthettünk a magyar rali mezőnyében.

Gábor néhány munkája – Forrás: Hajvágás Ingyen

– Mi alapján mondasz igent vagy nemet egy kérésre?

– Az első néhány mondat már mindent elárul nekem. Hogy valóban rászoruló-e az illető, vagy csak rajtam akar spórolni néhány ezer forintot. Árulkodók a közösségi oldalak profiljai is, illetve mindig van közös ismerős, akinél utána lehet kérdezni az illetőnek. Meg kellett tanulnom nemet mondani, volt ebből konfliktusom több alkalommal is. Volt olyan, hogy egyszerűen visszafordultam a ház elől. De az esetek többségében valóban azok találnak meg, akik nehéz körülmények között élnek.

– Hogy néz ki egy ilyen program, milyen helyekre érkezel?

– Házhoz megyek mindenkihez, ez alapszabály. A saját privát életem szent és sérthetetlen, ahogy az otthonom is. Egyeztetünk időpontot, ha városon kívülre megyek, akkor általában úgy, hogy egy napra teszem azokat, akik közel élnek egymáshoz. Aznapi frissen mosott haj, egy szék kell hozzá… Ha van áram, akkor örülök, de ha nincs, az se baj. Nem zavar, ha romos az épület, ha nincs folyó víz, ha bármi egyéb hiányzik, ami másnak természetes.

Ilyenkor derülnek ki az emberi sorsok, hogy valójában milyen körülmények között élnek azok, akik a társadalmi rétegek alján helyezkednek el.

Volt egy Vera nevű vendégem, aki sajnos már nincs velünk, ő tőlem 150 kilométerre lakott. Nehéz körülmények között élt, előbb a fiát, majd a férjét veszítette el. Egy pici önkormányzati lakást bérelt, télen sokszor nem tudott fűteni, éhezett. Neki többször vittem élelmiszert, ruhát, elég erősen hullott a haja, azt is sikerült rendbe tenni. Ott mindig volt pityergés, amikor megmutattam a tükörben a frissen vágott haját. Idén februárban ment el, amikor már kezdett egyenesbe jönni. Alakult egy kapcsolata, lett munkahelye. Hetekig nem jelentkezett, az unokatestvérétől tudtam meg, hogy meghalt. Tüdőembólia.

– Van olyan vendéged, akihez visszatérsz?

– Szerencsére nagyon sok helyre hívnak vissza. A várólista nálam több hónap is lehet, gyakran már a frizura elkészülte előtt lefoglalják a következő időpontot. Viszont mindig vannak üres napok, ezeket a váratlan helyzetek megoldására tartogatom, esküvőre vagy halálesetre. Ezekre az időpontokra illesztem be azokat a családokat is, ahol beteg vagy sérült gyermek van, a bántalmazott nőket, akikhez nem könnyű bármikor bejutni, anya- és gyermekotthonok lakóit, valamint azokra a frizurákra is tartogatok időpontot, amelyeket szeretnék elkészíteni, de még nem volt rá lehetőségem.

– Melyik történet hagyta benned a legmélyebb nyomot?

– Évekkel ezelőtt keresett meg egy mozgássérült hölgy, ő a férje halála után egyedül neveli a kisfiát. Vele már szinte baráti viszonyunk alakult ki.

– Rengeteg emberrel kerülhettél kapcsolatba az évek során.

– A kapcsolataimnak köszönhetően tudtuk Magyarországra hozni egy régi barátomat és a néhány hónapos kisfiát Ukrajnából idén márciusban a háború elől. Az egész történet nagyon sok ember összefogásáról szól, nem csak az én érdemem. A feleségem a családi megtakarításból vette ki azt az összeget, amellyel lefizettük az ukrán határőrt, hogy engedje át a vendégeinket útlevél nélkül. A munkahelyemnek is köszönettel tartozom, aki az odaszállított adományok nagy részét állta, a kollégáimnak, akik a kevésből adtak valamit a közösbe, és az autókölcsönzőt működtető barátomnak, akitől a furgont kaptuk (pedig tudta, hova készülünk). Köszönet illeti az egészségügyben dolgozó ismerősöket is, akiktől az orvosi felszerelést kaptuk.

Mindenki mindent adott a puszta szóra. Soha senki egyetlen elismervényt vagy papírt nem kért. Ez az, amit én kapcsolatnak gondolok.

– Te vidám vagy szomorú történetet szeretnél a beszélgetésünk végére?

– Nekem sajnos a szomorúból van több. Reményteli élményt ebből a látószögből nehéz lenne adnom, mert akikkel én kapcsolatot tartok, azok most patthelyzetben vannak. Egyik napról a másikra élnek, egyik fizetéstől a másikig tart nekik minden. Igaz, most volt egy 63 év körüli hölgyvendégem, akinek az új frizurája láttán „hellóval" köszöntek a boltban… Ez elég neki. És nekem is.