„Ha nyitott vagyok, többet nyerhetek, mint amit valaha veszítettem” – Az új élet reményét adja a szenvedélybetegeknek a komlói Rehabilitációs Intézet

„Csak egy tárgynak tekintettem magam, amely elvégzi a feladatot”

Péter: 15 évig fogyasztottam alkoholt, ez idő alatt sokféle kábítószert is kipróbáltam. Emellett van egy keresztfüggőségem: bulimiás, kényszeres evő vagyok. Elértem az életem során nagy magaslatokat is: saját vállalkozásom volt, vezető pozícióban dolgoztam, zenészként koncertezni jártunk. 2021-ben mégis odáig juttattam magam, hogy a család elfordult tőlem, apám meghalt, senkivel sem tudtam tartani a kapcsolatot, így nem maradt semmim. Utólag visszatekintve sok olyan helyzet volt, amikor mai fejjel azt tudnám mondani, hogy „elég, ne tovább”. A függőség, a szenvedélybetegség azonban a kontrollvesztés betegsége. A hétvégi bulizásokkal kezdődött, és fokozódott, amikor elköltöztem a családi fészekből.

Az utolsó fázisban már hiába fogyasztottam, nem értem el a kívánt lelkiállapotot, teljesen kontrollt vesztettem, és megjelentek a testi tünetek: remegés, gyomorfájdalom.

Közben dolgoztam, de csak egy tárgynak tekintettem magam, amely elvégzi a feladatot. Én a munkát is tudom úgy használni, hogy hajtom magam, nem engedek szabadidőt, és abba temetem az érzéseimet. Az a fajta függő vagyok, akinek kellett, hogy kitagadjon a családom, és utcára kerüljek. Négy hónapig mondogattam magamnak, hogy vagy beledöglesz, vagy elmész a rehabra. Már a hajléktalanszállóról is kiraktak az agyament cselekedeteim miatt. Loptam a boltból, megléptem a Covid-osztályról. Ez volt az a fordulópont, amikor éreztem, hogy most már mindent veszélyeztetek. Amikor a LEO-ba jöttem, tisztában voltam azzal, mire vállalkozom. Tudtam, hogy ez menti meg az életem.

„A millió elfojtás felgyűlt bennem”

Tamás: Drogfüggő és alkoholista vagyok. Nekem is kamaszkorban kezdődött, a bulis korszakkal. A legtöbb ismerősöm úgy ivott, hogy közben beszélgetett, táncolt és jól érezte magát, én viszont addig ittam, míg teljes képszakadás lett a vége. Sokszor elhatároztam, hogy megpróbálok mértéket tartani, de nem sikerült. Józanul zárkózott vagyok, nehezen tudok nyitni; az alkoholtól viszont sokkal felszabadultabb lettem, egy számomra ismeretlen világ nyílt ki előttem. Imádtam ebben a világban lubickolni, de az élvezetes része nem sokáig tartott. Középiskolában ismerkedtem meg a drogokkal. Nagyjából ugyanazt az oldottságot adták, mint az alkohol, csak még intenzívebben. Lógtam a suliból, és kezdett minden összeomlani körülöttem. Nádudvarról jöttem, egy 8 ezer fős kisvárosból, ahol mindenki ismert mindenkit. Az egész város tudta rólam, hogy drogfüggő vagyok. Mélypontra jutottam; a normális barátaim elfordultak tőlem, a család pedig úgy nézett rám, mint a véres rongyra.

Egyébként mindkét szülőm és nagyszülőm alkoholista. Tesóm 14 éves korában kollégista lett, hétvégente sem járt haza, nem bírta ezt látni. Pont ez volt a szerencséje, hogy el tudott szakadni a családtól.

Engem rendszeresen vertek, és sosem mertem a problémáimmal a szüleimhez fordulni. Ez a millió elfojtás felgyűlt bennem, és nem tudtam máshogy kiadni magamból, mint szerhasználattal. Egy lopás miatt kiraktak a munkahelyemről, hajszál híján börtönbe kerültem. Ki akartam szabadulni ebből a helyzetből, de a szüleim nem támogatták, hogy rehabra jöjjek. A tesóm biztatott, ő hozott el Komlóra. Ha nem lenne a testvérem, szerintem már nem élnék.

„Nem kellett se gondolkodni, se érezni, és ez nagyon vonzó volt számomra”

Szilárd: Alkohol- és kábítószer-probléma miatt jöttem a LEO-ba, de itt szembesültem azzal, hogy a számítógép-használat is életveszélyes lehet. Látszólag egy szerető, támogató családi környezetből jövök, viszont a szüleim látszatházasságban éltek, 19 éves koromban elváltak. Egészen addig párhuzamosan éltünk négyen egy lakásban. Az egyetlen elvárás az volt, hogy jó tanuló legyek, és akkor békén hagytak. Semmilyen határ vagy korlát nem volt. Rendszeresen eljártam hétvégén kocsmázni, és az első találkozásom az alkohollal filmszakadásban végződött. Fizikailag is bántalmaztam magam, hogy az érzéseimet el tudjam nyomni, de rájöttem, hogy az alkohollal ugyanezt el tudom érni. Nagyjából jól teljesítettem emellett az iskolában, haveri köröm is volt, a számítógép előtt pedig annyit ültem, amennyit akartam. 17 évesen találkoztam a fűvel, és az kinyitotta a szemem, hogy sokkal egyszerűbben lehet zombiállapotba kerülni. Nem kellett se gondolkodni, se érezni, és ez nagyon vonzó volt számomra. Elmentem egyetemre, de ott kellett hagyjam, nem tudtam folytatni a szerhasználat miatt. Tönkrementek a párkapcsolataim, munkaképtelenné váltam, végül azt mondtam magamnak: „Jól van, akkor megállok”. Hetekig tiszta is tudtam maradni, csupán akaraterőből, de utána mindig visszaestem. Óriási szégyenérzet volt bennem.

A család nem is tudta, mi van velem. Nem tudtam a szemükbe nézni, a tükörbe sem. A baráti köröm végignézte, ahogy leépültem fizikailag és mentálisan, ők nagyon támogattak abban, hogy segítséget kérjek.

A másik fele az ismeretségi körömnek, akikkel együtt használtam, benne akartak tartani abban az állapotban. Egy pszichológusom ajánlotta a LEO-t, kilenc hónapja vagyok itt.

Megtanulják a kudarcokat szer nélkül kezelni

A három felépülőt erős szálak kötik össze: Tamásnak Szilárd a mentora, Péternek pedig Tamás, a házba érkezésük időrendjében. Együtt töltik a nap 24 óráját, sokat beszélgetnek, és közösen élik meg a nehéz, fájdalmas és vidám helyzeteket.

A LEO-ban minden szervezett keretek között történik. Egy sajátos módszerrel, a 12 lépéses rendszerrel dolgoznak csoportban, segítőkkel. Napindítóval kezdenek, ahol mindig egy felépülő problémái kerülnek a fókuszba, és a nap folyamán számos terápiás foglalkozáson vesznek részt. A munkaterápia részeként ház körüli munkákat végeznek a fűnyírástól a favágásig. Naponta sportolnak, konstruktív szabadidőt viszont csak hétvégén kapnak, amit olvasásra vagy más hasznos időtöltésre fordítanak.

Kép

Kép: Pexels / Lalesh Aldarwish

A beszélgetés során azt is megtudtam, hogy a közös feladatoknak van egy-egy felelősük. Reggelente például kutyát sétáltatnak, és a felelős osztja be az időt, hogy ne késsenek el. Ha mégis megtörténne, az következménnyel járna, nem kapnának reggelit. Ez még szerencsére nem fordult elő. Az viszont igen, hogy csoportfoglalkozás előtt 15 perccel nem álltak körben a székek, így ehelyett a résztvevők álltak két órán át.

Igaz, így kudarcokat élnek át, viszont megtanulják ezeket szer nélkül kezelni.

A függőség egy élethosszig tartó betegség, amelyből folyamatosan épülnek fel. Ezért is fontos a megerősítő közösség. Tamás egy lufinyúlhoz hasonlította: ha az egyik fülét megnyomom, valahol ki fog dudorodni. Aki nem használ szert, talán többet gépezik, kényszeresen edz, ami ugyanúgy kártékony. Ezért óvatosnak kell lenni. Ugyanakkor Péter szerint ez egyfajta szabadságot is ad. „Semmivel sem másabb, mint egy cukorbetegség. Azzal is együtt lehet élni, csak folyamatosan figyelni kell rá.”

Nem így érkeztek a terápiára. Rengeteget tanultak önmagukról. Ez az egy év – szinte önismereti képzésnek vagy lelkigyakorlatnak is nevezhetnénk – óriási lehetőség azok számára, akik a legszebb éveiket engedték el.

„Gondolni sem mertem volna, hogy valaha lesz életkedvem”

Péter: Amit a LEO-ban kaptam, sokkal több, mint amire számítottam. Az evészavarról korábban szégyelltem beszélni, egy hónapja vállaltam fel a közösség előtt, Szilárdnak köszönhetően. Az élet minden területén nehezen hozok meg döntéseket, ez az egyik jellemhibám, amin dolgozom. Itt sokszor elmondjuk, hogy az őszinteség, a nyitottság és a hajlandóság nagyon fontos. Ezt annyival egészítem ki, hogy akarat és bátorság is kell hozzá. Megtanuljuk az érzéseinket felismerni és átélni.

Óriási szabadság, ha ki tudod mondani, hogy most dühös vagyok, és már nem is vagy annyira dühös. Megtanulunk hálát érezni.

Ilyen jellegű hozzáállást és segítséget, amit itt kaptam, nem tudom, hol találnék. Ez Isten ajándéka számomra.

Tamás: Visszakaptam a testvéremet, teljesen megváltozott a kapcsolatunk. Rendszeresen eljön segíteni, és tudom, hogy szeret. Mindig elég bizonytalan és határozatlan voltam, rosszul láttam magamat. Nagyon szeretnék dolgozni, de egy ideig még maradnék. Új helyszínen, Pécsen szeretnék új életet kezdeni. Komlónak van egy félutas háza Pécsen, ahol fél évet tölthetünk el, és még visszajárunk a házba, csoportbeszélgetéseken veszünk részt. Van, aki a családjával jön vissza, látjuk, hogy rendeződött az élete, és ez nagyon sok erőt ad a terápián lévőknek.

Szilárd: Amikor megérkeztem a LEO-ba, nem tudtam elhinni, hogy lehetséges ebből kimászni. Gondolni sem mertem volna, hogy valaha lesz életkedvem. A terápia alatt olyan pozitív és negatív szintet éreztem, amit soha életemben. Amikor egy mentoráltamon látom a változást, és én, aki függőként világéletemben csak magammal foglalkoztam, megélem azt az érzést, hogy valaki más fontos nekem, az óriási. Ugyanígy a kis dolgok megélése: örvendeni a napsütésnek, a méhzümmögésnek, a közös focizásnak, a zenélésnek – ezek akkora élmények, hogy elgondolkodtató, mennyi minden ment el mellettünk.