Gyilkos divat – A viktoriánus kor mérgező kalapjai és szó szerint lángoló szoknyái

A 19. századi festményeken a hölgyek gyönyörű ruhakölteményekben pompáznak, élénk színű anyagokból készült ruhákat viselnek, bonyolult hímzések borítják öltözetüket, és széles karimájú tollas kalapokat hordanak. A farmerek és edzőcipők századának leányai irigyen gondolhatnak az előző korok gyönyörű ruháira, amelyek eleganciája és szépsége a mai öltözködésből szinte teljesen kiveszett. Azonban a ruhakölteményeknek volt egy sötétebb oldala is. Ezek a gyönyörű ruhák egy olyan korban készültek, amikor az ipari forradalom találmányai váltak a ruhaipar elsődleges eszközeivé, de ezekkel a találmányokkal még nem párosult megfelelő tudás.

Számtalan olyan anyagot használtak például a ruhák anyagainak kezelésére, színezésére, amelyek mérgezők voltak, leginkább a készítők, de akár a ruhákat viselők számára is.

Az új anyagokkal való kísérletezés ahhoz is vezetett, hogy bizonyos ruhafajták könnyen éghetővé váltak, ami szörnyű balesetekhez vezetett. Egyes divatok pedig másként voltak veszélyesek viselőjükre, a lábat torzító, mindkét lábra azonos formájú cipellőktől a munkáslányok által is viselt krinolinig, ami beakadt a gépekbe. A divat történetének erről a sötét, kevéssé ismert oldaláról szól Alison Matthews David kanadai történész Fashion Victims: The Dangers of Dress Past and Present (A divat áldozatai: A ruhák veszélyei a múltban és a jelenben) című könyve.

Mérgező öltözetek

A viktoriánus öltözködés kötelező része volt a kalap. A 19. században különösen nagy divat volt szinte komikusan magas és nagy méretű, filc anyagú cilinderek viselése. Ezek a kalapok általában nyúlszőrből készültek, amelynek a kezeléséhez higanyt használtak. „A higany szó szerint beleivódott a divatos kalapok szálaiba” – írja Alison Matthews David. A kalaposok sokszor nem viseltek kesztyűt, így a mérgező anyag közvetlenül bejuthatott a szervezetükbe.

A higanykoncentráció a mai napig olyan magas néhány kalapban, hogy az angol múzeumokban védőborító alatt tartják őket, hogy ne veszélyeztessék a kutatók egészségét.

Bár a viselőt a kalap belső borítása megvédte a magas higanytartalomtól, a készítőket lassan mérgezte a higany, amely sokuk korai halálához is vezetett. Matthews David szerint mivel a viselőjére nem volt veszélyes a filckalap, közel két évszázadon át nem szüntették be a higany használatát, annak ellenére sem, hogy tisztába voltak a negatív hatásaival. Ugyanakkor nem csak a kalapok tartalmaztak mérgező anyagot.

Kép

Viktoriánus kori divat egy korabeli metszeten

A viktoriánus kort gyakran pasztellszínekben ábrázolják a filmeken, azonban a valóságban a nők a szivárvány minden színét hordták. Ebben az időszakban kezdtek el kísérletezni a kémikusok a különböző színek megalkotásával. A kísérletek során viszont mérgező anyagokat is gyakran használtak, hogy minél élénkebb és szebb színt alkothassanak. Az egyik ilyen mérgező szín a zöld volt, amelyet a réz és az arzén-trioxid keverékéből állítottak elő. Nemcsak ruhák színezéséhez, hanem tapéták és játékok festéséhez is használták az arzénos zöldet, és közel 80 év kellett hozzá, hogy kivonják a használatból. Az arzénos zöldet kitaláló 18. századi kémikus maga is mérgezésben halt meg. Matthews David leírja, hogy tesztelt több 19. századi zöld ruhadarabot, amelyekben a mai napig magas arzénkoncentráció található. A hölgyek a több rétegnyi alsónemű miatt biztonságban tudhatták magukat az arzén mérgező hatásaitól, az arzénos zöld festék azonban különösen népszerű volt a kor divatos művirág fejdíszein. A fejdíszkészítő lányok közvetlenül érintkeztek a mérgező anyaggal, és több ilyen munkáslány halála bekerült az újságokba is.

1861-ben egy 19 éves virágkészítő mérgezést kapott az arzénos festéktől, még a szeme fehérje is zölddé vált, és szörnyű kínok között halt meg.

A kalapkészítőkével ellentétben ez és több hasonló eset nagy felháborodáshoz vezetett, és a hölgyek mellőzni kezdték az arzénos zöld szín használatát.

Kép

Viktoriánus kori divat egy korabeli metszeten

„Egy pillanat alatt lángba borult”

1844-ben a londoni Drury Lane-i színházban Clara Webster balett-táncosnő tütüje egy előadás közben váratlanul lángra kapott. A fiatal lány szoknyája túl közel került a színpadon elhelyezett egyik gázlámpa lángjához, és a ruháját elborította a tűz. Bár a jelenet egy hárem fürdőjében játszódott, egy csepp víz sem volt a színpadon, a többi táncos pedig tehetetlen volt, mivel tudták, a tűz átterjedhet az ő ruhájukra is. Mire megérkezett a segítség, Clara Webster olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy később meghalt. Az eset nem volt egyedi, a színházakban gyakran történtek hasonló balesetek. A nyílt kandallótűz miatt előfordult, hogy a hölgyek ruhája meggyulladt, azonban az anyagtól függött, hogy csak apró égésfolt maradt a ruhán, vagy a viselő életébe került a baleset. Az ilyen esetek ihlethették meg Charles Dickenst is, akinek Miss Havisham karaktere a Szép remények című könyvben hasonló sorsra jut, miután hosszú évek óta hordott menyasszonyi ruhája meggyullad. A tragédiákért a tüll volt a felelős, ez a könnyed anyag, amelyből tütük és báli ruhák is készültek. A tüll, amit ekkor már gyári módon állítottak elő, rendkívül népszerű anyag volt, és gyakran keményítővel kezelték, ami még gyúlékonyabbá tette az anyagot.

Az ilyen balesetek ellenére a balett-táncosok ragaszkodtak a könnyed és szép tütükhöz, annak ellenére, hogy tudtak róla, ha a láng elkapja a ruhát, egy pillanat alatt ők is lángba borulhatnak.

Nemcsak a színpadi fellépők voltak kitéve az ilyen baleseteknek. A 19. század közepén a hölgyek elkezdtek a szoknya alatt krinolint hordani, amit abroncsszoknyának is neveznek. Ez a szerkezet az 1850-es, ‘60-as években jött divatba, és a munkáslányoktól kezdve az előkelő hölgyeken át mindenki hordta. Az amerikai polgárháború idején játszódó filmekben gyakran látni ezt a szokatlan viseletet. A probléma az volt, hogy ha a ruha lángra kapott, a fémszerkezet bezárta a tüzet a szoknya alá. Oscar Wilde két féltestvére így vesztette életét egy bálon: a fiatalabb táncba menet túl közel került a tűzhöz, és lángra kapott a szoknyája, a nővére pedig megpróbált segíteni rajta, de rá is átterjedtek a lángok. Miután nem érkezett megfelelő segítség, mindkét lány meghalt. Az ilyen esetek annyira gyakoriak voltak, hogy karikatúrák tömegei születtek a témában. A gyakori balesetek persze arra indították a korabeli ruhakészítőket, hogy „tűzállóvá” tegyék az anyagokat. Hogy milyen nagy volt a veszély, arról Festetics Mária grófnő naplója is árulkodik: beszámol egy esetről, amikor egy hercegné féltékenységből majdnem meggyújtotta petróleumlámpával a grófnő szoknyáját, és az epizód nagy ijedtséget okozott.

Kép

Clara Webster egy korabeli metszeten

Betegségeket is hoztak a ruhák

Nemcsak a méreg és a tűz tette veszélyessé a ruhákat, hanem komoly problémát jelentettek a ruhákon keresztül terjedő betegségek is. A viktoriánus korban a nőktől elvárták a földet seprő szoknyát, annak ellenére, hogy így a város minden mocska ráragadt a ruha aljára. Bár a század közepén már megjelentek a teóriák a kórokozók és a betegségek összefüggéséről, ekkor még nem tudták bizonyítani ezt.

A témában horrorisztikus történetek is születtek: Nathaniel Hawthorne amerikai író Lady Eleanore köpenye című novellájában például egy felfuvalkodott nő báli köpenye járványt hoz a városba.

A 19. századi öltözködés veszélyei gyakran a szabályozás és a tudás hiányából fakadtak. Ráadásul, ha a veszély elsősorban a munkásokat érintette, akkor nem is siettek megváltoztatni a gyakorlatot. Bár ma már nem kell félni, hogy lángra lobban a hölgyek báli ruhája, és nem mérgezi a fiatal lányokat az arzénos fejdísz, továbbra is vannak áldozatai a divatiparnak. A fejlődő országok gyáraiban továbbra is embertelen körülmények között készítik a ruhákat, és gyakoriak a tűzesetek, az omlások is. Bár a gyönyörű hímzéseket mosás után lekopó feliratokra cserélték, s a lábra szabott báli cipő helyett is műanyag magassarkúval kell beérni, a gyártás veszélyei máig sem múltak el.

Forrás: Alison Matthews David: Fashion Victims – The Dangers of Dress Past and Present, Bloomsbury, 2022