„Ez a mi drámánk: karmesterként egy lehetőséget kap az ember”– Interjú a Három tenor karmesterével

– A Pesti Vigadóban ön vezényli a Concerto Budapestet, az orgonát pedig a testvérbátyja, a Németországban élő Jozsef Acs zongoraművész szólaltatja meg április 17-én. Olyan szólisták működnek közre a hangversenyen, mint Sümegi Eszter, Fekete Attila és Haja Zsolt, valamint Homoki Gábor brácsaművész. Mi az apropója ennek a különleges koncertnek?
– Olyan alkalom ez, amilyen nem adódik még egyszer. Leoncavallo halálának századik évfordulójára emlékezünk ezzel a Requiemmel, amely ebben a nagyzenekari változatban világpremier. Az egész koncert azért születetett, hogy a bemutatót Magyarországon tarthassuk meg. Olaszországban is előadjuk ugyan a Pavarotti Színházban, Luciano halálának előestéjén, szeptember 5-én, és közönség elé visszük Dél-Amerikában meg Dél-Koreában és valószínűleg Fehéroroszországban is… de végtére is magyarok vagyunk!

– Ön és a testvérbátyja fiatalon, szinte gyerekfejjel hagyták el az országot, igaz?
– Amikor a bátyám 18 éves lett, felkínálták számára a világhírt azzal a feltétellel, hogy belép a pártba, ám mivel ezt nem tette meg, elzártak előle minden lehetőséget. Nem maradt más, mint a disszidálás. Az 1972-es müncheni olimpia szolgáltatta az alkalmat arra, hogy kimenjen, méghozzá úgy, hogy a magyar tornászválogatott zongoristája lett. Nem akart végleg kinn maradni, de miután én is elhagytam az országot, rádöbbent, hogy nem jöhet haza többé. Én viszont mindenképpen menni akartam, mert itthon nem volt semmi lehetőségem.

– Tulajdonképpen nem járt rosszul azzal, hogy nem jutott be annak idején a Zeneakadémiára, hiszen Olaszországban három egyetemre is felvették. Ön is így gondolja?
– Különös kegyelemként éltem meg, hogy Milanóba kerültem, és a Scalában kezdhettem statisztaként.

Viszont soha nem vezényeltem ott, emberi számítás szerint most már nem is fogok, de annyi minden más jót és szépet kaptam a Gondviseléstől, amiért csak hálás lehetek! Nem szabad telhetetlennek lenni.

– Dolgoztak valaha együtt a bátyjával?
– Édes Istenem, hát hogyne! Karmesterként számos lehetőségem volt meghívni őt mint szólistát az olasz koncerttermekbe. Még egy világpremier fűződik a nevünkhöz, mert a bátyám elkészített egy befejezést Liszt befejezetlen zongoraversenyéhez, a De profundishoz, amin 15 éven át dolgozott. Mások is megalkották a darab befejezését a saját felfogásuk szerint, a bátyámé abban tér el a többi megoldástól, hogy nem egy hatalmas fortéval végződik, hanem visszatérő de profundis-témával. Liszttől nem lehet idegen ez a lelkület, hiszen az életét harmadrendi ferencesként fejezte be.

– Jozsef Acs Kodály magántanítványa volt, ugye?
– Szabolcsi Bence zenetörténész a magyar nép Mozartjának nevezte. A Zeneakadémia rendkívüli tehetségek osztálya vele és Perényi Miklóssal indult. Ha itthon maradhatott volna, biztos vagyok benne, hogy a magyar zenei élet meghatározó alakja lehetett volna. Németországban nem volt könnyű élete, két házasságából hét lánya született. Miután az első felesége elhagyta, ott maradt öt pici lánnyal, akik közül a legnagyobb is még csak tízéves volt.

Így aztán a bátyám tíz évig csak apa volt – de a Jóisten előtt szerintem ez többet ér, mintha végigzongorázta volna a világot.

Látja, én így éltem le az életem: egy bőröndből élve, egyik nap Olaszországban ébredve, a másikon Koreában. Ő ezt nem bírta volna. Már én se nagyon bírom, de ezt a bemutatót még mindenképpen meg akartam csinálni, mert olyan sokra tartom ezt a darabot.

Janos Acs – Kép: Schram András

– Hogyan jellemezné ezt a Leoncavallo-művet, amely a műsorban megszólal?
– Verdi után monumentális, nagy lélegzetű requiemet írni lehetetlen vállalkozás, ezért lett Puccini Requiemje is egészen más, kamarazenei jellegű. Tudjuk, hogy Leoncavallót Umberto király meggyilkolását követően kérték fela darab megírására, de hogy miért vették el tőle a megbízást, azt homály fedi. A Requiem kézirata eltűnt, viszont a zenei anyaga fennmaradt: találtunk három eredeti tételt, ami kamarazenekarra íródott, jobban mondva néhány hangszerre: két vonósra, egy klarinétra és az orgonára. Hogyan jellemezném? Tonális mű, nagy, megrendítő pillanatokkal – és ha ezt nem lehet megérezni az előadáson, az az én hibám.

Ez a mi drámánk: karmesterként egy lehetőséget kap az ember. Nagyon sok múlik az előadáson. Akkor van esélye a műnek a továbbélésre, ha az előadás katarzist ad.

Azt szeretném, hogy ez a darab ne miattunk éljen tovább, hanem Leoncavallo miatt – máskülönben elveszett!

– Az első három tétel tehát eredeti, a többit töredékekből építették újjá?
– A szöveget megtaláltuk, és azt a célt tűztük magunk elé, hogy a nyomára bukkanjunk annak a zenei anyagnak is, amit Leoncavallo a latin szöveg alá odafirkantott. Azt vettük észre, hogy a szöveg tökéletesen ráillik olyan zenei motívumokra, amelyeket a későbbi, kevésbé ismert operáinál használt fel: például a Zazában, az I Mediciben, amit én is csak kottából ismerek, valamint utolsó művében, az Oidipus Rexben. Olyan témákat találtunk ezekben az operákban, amelyek szerintünk egyértelműen a Reqiuemhez készülhettek. Miután visszavonták Leoncavallótól a Requiem megbízását, szerintünk nem dobta el ezt a szép zenei anyagot, ha már egyszer elkészült, hanem újrahasznosította.

– Nevezhetjük átiratnak, ami a Vigadóban megszólal?
– Ne hívjuk annak; inkább befejezése egy nyitva hagyott műnek. Újjáépítése, rekonstrukciója, meghangszerelése. Leoncavallo szövegéhez Leoncavallo-dallamokat társítottunk, igaz, hogy a befejezetlen tételeket a bátyám fejezte be. Én csak prozódiai kérdésekben segítettem neki.

– A koncert másik darabja, a Harold Itáliában a brácsát állítja szólószerepbe, ami nagyon nem szokványos. Hogy kerülhetett ez a kissé mellőzött hangszer szólószerepbe?
– Megbocsásson, az én véleményem szerint a brácsa Mozart óta a legfontosabb hangszer! A legszebb szólamokat ugyanis Mozart nem a témába írta, hanem az ellenszólamokba, brácsára. Karmesterként a brácsát szeretem legjobban, de ez a személyes véleményem. De magának igaza van, nem íródtak igazi versenyművek erre a hangszerre. Ez sem született volna meg, ha Paganini nem kéri fel a megírására Berliozt.

Az „ördög hegedűse” ugyanis fantasztikus brácsás is volt, s hogy milyen gitárművész lehetett, csak abból tudjuk, hogy milyen darabokat írt erre a hangszerre – csodálatosakat!

Egyszer vett egy Stradivari-brácsát, és felkereste Berliozt, aki akkor már befutott zeneszerzőnek számított, hogy írjon neki egy művet. Csakhogy Berlioz jobban szerette a zenét, mint Paganinit – nem Paganinire írta tehát a darabot, hanem egy nagy szimfóniát szerzett, hatalmas szólórészekkel ugyan, de nem olyanokkal, amelyek kiemelnék a hangszeres művész bravúrját, hanem olyanokkal, amelyek a zenemű egészét szolgálják. Paganini csalódott volt, könnyűnek találta, el se játszotta. Ám az élet mindig tartogat meglepetéseket: idősen, a halála előtt elment Berliozhoz, bocsánatot kért tőle, még le is térdelt előtte, és hatalmas pénzajándékot is adott neki, ami éppen akkor nagyon jól jött a zeneszerzőnek.

Janos Acs – Kép: Schram András

– Egyszer azt mondta, ön az olasz operára született. Ez mit jelent?
– Mindenki alkalmas valamire, de nem vagyunk mindenre alkalmasak. Én Mahlert minek vezényeljek, amikor nem tudom jól vezényelni? Egyszer, amikor fölkértek rá, vezényeltem ugyan az Ötödik szimfóniát sajnos, de én abban nem tudok olyat nyújtani, amit mások ne tudnának jobban. Brahms Német Requiemét is felajánlották többször, de hát én azt nem tudom olyan jól elvezényelni, mint sokan mások.

Néhány karmester azt hiszi, hogy mindenre alkalmas, de legyünk őszinték: erre csak Toscanini volt képes és Bernstein, akinek a kislábujjától a feje búbjáig minden porcikájában zene volt.

– Hűségesen ápolja Luciano Pavarotti emlékét, akiről halála tizedik évében Magyarországon is egy koncerttel emlékezett meg a Zeneakadémián. Miért tartotta ezt fontosnak?
– Két évvel ezelőtt, az évforduló évében nagyon kevés koncertet tartottak, ráadásul a legtöbbre nem is operaénekeseket hívott meg a második felesége, hanem popénekeseket, mert sajnos ez a hölgy ebben a világban jártas, és Lucianot is bevitte ebbe az ördögi körbe. Nem véletlen, hogy Pavarotti a halálos ágyán azt írta egy cédulára: „Szeretném, ha úgy emlékeznének rám, mint operaénekesre.”

– Végezetül engedjen meg még egy kérdést: ahhoz, hogy a zene a zeneszerző szándéka szerint szólaljon meg, nem elég, ha jó muzsikusok állnak össze. Mi kell egy jó előadáshoz?

– Tudja, mi kell ahhoz? Liszt Ferenc szavaival élve: kegyelem és alázat. És az, hogy az előadóművész összekötő kapocs legyen Isten és az ember között.

De azt is mondhatnám, nem kell más hozzá, mint szerelem! Kémia, egymásra hangolódás, összhang. És ezért meg kell dolgozni. Enélkül az előadás csak szerelmeskedés lesz.