Esendő, hétköznapi szent – Johnny Cash tudta, hogy az élet aranytálcáját Istentől kapta
„Nem akartam többé új hajnalt látni. Eltékozoltam az életem, annyira eltávolodtam az Úrtól és minden stabilizáló erőtől, hogy úgy éreztem, nincs már reményem” – vallotta Johnny Cash 1967 őszéről, amikor nekiindult egy barlangnak, hogy ott végezze. A 11-szeres Grammy-díjas zenész lent a sötétben nem a halállal, hanem Istennel találkozott, így megmenekült, majd a hite és a szerelme segítségével megszabadult függőségeitől. Új életében kereszténységét is újraértelmezte, büszkén vállalta. 2003-ban ment el – mindössze négy hónap múlva követve a párját, June Carter Cash-t.
Egyszer felsorolta, mi mindenről szeretett dalt írni, többek között: földről, családról, otthonról, nehéz időkről, whiskyről, udvarlásról, házasságról, válásról, háborúról, börtönről, kárhozatról, üdvösségről, lázadásról, hazafiságról, tragédiáról, szívfájdalomról, szerelemről. Külön kiemelte: az édesanyjáról. És Istenről. Nem csoda, hiszen az egyházi zenék meghatározták az életét, azokat pedig gyerekként az édesanyjától hallotta először, majd a Mississippi-folyó környéki gyapotföldeken dolgozva maga is énekelte. Később lemezen is kiadta őket Anyám himnuszos könyve címmel, s a kedvenc albumaként emlegette. Pedig sokáig nehezen vette rá magát a Biblia forgatására, ám akkor egy szuszra elolvasta az egész Újszövetséget. Utána azt hirdette, „Krisztus evangéliumának mindenkor nyitott ajtónak kell lennie, rajta üdvözlőtáblával bárki számára”. Talpig feketébe is azért öltözött először, mert felkérték gospeleket énekelni egy istentiszteleten, s a fekete ingét tartotta ehhez a legelegánsabbnak. Később dalt írt arról, hogy a feketét a szegényekért, az elesettekért is hordja, akik soha nem olvasták vagy hallották Jézus szavait, s onnantól fogva mindig ebben lépett fel, ő lett a zenevilág Man in Blackje.
Kiút a sötétből a fényre
Valóban egész életében kiállt a szerencsétlen sorsúakért, köztük a rabokért – első börtönkoncertjét 1959-ben adta. Ahhoz azonban, hogy 1968-ban megszülethessen az első börtönkoncert-lemeze, egy évvel korábban le kellett mennie abba a bizonyos barlangba.
Addigra már az amerikai countryzene sztárja volt, egyúttal rabja az amfetaminoknak és a barbiturátoknak, amelyeket naponta többször – nem is gyógyszerként, inkább minden más helyett pótszerként – fogyasztott.
Volt, hogy a torka is kiszáradt tőlük, nem tudott énekelni, akkori önmagát utólag így jellemezte: „egy sétáló látomás voltam a halálról, s pontosan úgy is éreztem magam”. Az ominózus napon dzsipjével a Tennessee-folyónál lévő NickaJack barlangrendszerhez hajtott. Sok futballstadionnyi kiterjedésű területről van szó, ahol korábban már járt indián műtárgyakat keresni. Azt is tudta, sokan odavesztek már ezekben a barlangokban – ő is pont olyan messze szeretett volna mászni, hogy ne találja meg a kiutat, s hiába is keressék. Három órán át ment, zseblámpái lemerültek, elfeküdt a sötétben. „A fény hiánya is jól mutatta, hogy abban a pillanatban távolabb kerültem Istentől, mint valaha voltam” – emlékezett.
A legpusztítóbb magányról számolt be, amelyet életében érzett. „Azt hittem, elhagyom Őt, de Ő nem hagyott el engem – ismerte fel a bajban. – Egy nagyon világos, egyszerű gondolatra lettem figyelmes: nem én irányítottam a sorsomat. Nem én döntök a halálomról. Isten idejében fogok meghalni, nem pedig az enyémben. Nem imádkoztam (…), de ez nem akadályozta meg az Urat abban, hogy közbelépjen.” Hiába élte át ezt a fajta istenélményt, a teljes sötétségben fogalma sem volt, melyik alagútban kúszhatna tovább, hogy kijusson az útvesztőből. A föld mélyén nem volt sem illat, sem fény, sem más impulzus, amely vezethette volna. „Elkezdtem mászni minden irányba, amerre a sugallat vitt, előre tapogatva a kezeimmel, nehogy szakadékba zuhanjak, lassan és nyugodtan haladva, mint egy rák.” Cash végül lágy szellőt érzett, s tudta, hogy annak iránya jelzi a kiutat. Később fény is jött a barlang nyílása felől, amely előtt szerelme, későbbi második felesége, June és édesanyja várták egy kosár étellel és itallal. Érezték, hogy baj van, s valami a barlanghoz vezette őket, ahol Johnny autója állt. Hazafelé azt mondta nekik: „Ő megmentett attól, hogy megöljem magam”. Azt is megjegyezte, hogy kész elkötelezni magát az Úr mellett, s mindent megtesz, hogy megszabaduljon a drogoktól.
A vonal mentén járva
Ígéretét meg is tartotta. Néhány héttel később egy középiskolában hosszú idő után először teljesen tisztán lépett fel, s meglepve tapasztalta, hogy a színpad ajzószerek nélkül nem is olyan félelmetes hely, mint gondolta. 1968-ban aztán rögzítette a Live at Folsom Prison börtönlemezt, ’69-ben feleségül vette June-t, és elindult a saját televíziós showja, ’70-ben pedig megszületett fiuk, John. Rájött, hogy a józanság neki való. Így összegezte megújult kapcsolatát a Teremtővel: „Életem legnagyobb öröme az volt, hogy már nem éreztem magam elválasztva Tőle. Most Ő a tanácsadóm, a szikla, amelyen állhatok.” Így értékelődtek át egyik legismertebb dala, a Walk the Line sorai is: „Mivel az enyém vagy, a vonal mentén járok.”
Ugyanakkor azt is meg kellett tapasztalnia, hogy a megváltás nem ruházható át, mást nem menthet meg a démonaitól.
A Greystone Chapel című dalt, amely egy börtönkápolnáról szól, ahol azok lelkét is felszabadítja az Úr, akiknek a teste rab, Glen Sherley fogvatartott írta. Ez Casht annyira magával ragadta, hogy elő is adta, majd három éven át lobbizott Sherley feltételes szabadlábra helyezéséért, még Ronald Reagant, Kalifornia akkori kormányzóját is felhívta. Sherley-t 1971-ben bocsátották szabadon annak köszönhetően is, hogy Cash munkát adott neki a zenekara mellett. A férfi azonban nem tudott beilleszkedni a csapatba, kirúgták, ismét a drogokhoz menekült, és hét évvel később véget vetett az életének. Cash első házasságából származó egyik lánya, Rosanne később azt mondta, az apja egészen addig hitt abban, hogy másokat is meggyógyíthat.
A zenész időközben mély barátságot kötött Billy Graham evangélista-prédikátorral is, részben a beszélgetéseik ihlették a Gospel Road című filmet, amelyet Cash 1973-ban Jézus életéről készített (később, 1986-ban Pál apostol életéről pedig regényt írt, Man in White – Férfi fehérben címmel). A Gospel Road forgatókönyvírója és narrátora is Johnny Cash volt, Mária Magdolnát pedig a felesége alakította. Cash egyszer azt mondta: „Az Európába, Ázsiába és Ausztráliába tett utazásaim során rájöttem, hogy az evangélium az egyetlen tan, amely valóban működik és minden emberre érvényes. De amikor egy felekezet azt kezdi érezni – vagy ami még rosszabb, tanítani –, hogy az Ige csak az ő sajátos értelmezésében nyitja meg az ajtót a Mennyország felé, akkor veszélyesnek is érzem.” Az is jellemezte tehát, hogy igen árnyaltan látta az egyházi szervezetek hibáit, és – miként a legtöbb hívő – olykor kételkedett is. De az útról már soha nem tért le.
A hetvenes évektől szokatlan „tizedformát” ajánlott fel: minden tizedik dala, amelyet felvett, vallási himnusz vagy gospel volt.
Párjával, családjával a bibliai helyszíneket is újra meg újra felkeresték Izraelben – meg is merítkeztek a Jordán folyóban –, miután June egyszer azt álmodta, hogy Johnny a Szentföldön prédikál, s ezt úgy értelmezték, hogy valamilyen módon Jézus nyomdokaiba kell lépnie. Végül csak azért nem állt ő maga is prédikátornak, mert felesége meggyőzte, hogy a dalaival még több emberhez juttathatja el az evangéliumi üzeneteket.
Mindig újra talpra állni
Greg Laurie, egyik életrajzi könyvének szerzője úgy fogalmazott: „Johnnyról a szentek azt gondolták, hogy bűnös, a bűnösök pedig azt, hogy szent. Valójában mindkettő volt.” Leginkább talán egy esendő, hétköznapi szent, ettől oly valóságos és hiteles. Egész életét küzdelmek kísérték: bátyját, Jacket, akire nagyon felnézett, gyerekkorukban szinte kettévágta egy fűrészgép. Ezért a balesetért az apjuk Johnnyt is hibáztatta. „Isten rossz fiút vett el” – mondta, miután sosem tudott megbékélni kisebbik fia művészi érzékenységével. Johnny bűntudata mindig megmaradt, ahogy a kettősség is: szíve szerint már a zenészi karrierjét is gospelekkel kezdte volna, csak a kiadók kezdetben nem voltak vevők rá. Közben viszont jó néhány éjszakát töltött rács mögött kisebb vétségekért, egyszer például nagyobb mennyiségű amfetaminnal bukott le a mexikói határon, egy másik esetben pedig droghatás alatt egy elszabadult tábortűzzel még egy erdőt is felgyújtott (ezt 82 ezer dollárja bánta). „Keresztény művész vagyok (…), de rögtön bevallom, hogy én vagyok a legnagyobb bűnös közülük” – utalt egyszer az elítéltekre az egyik börtönkoncertje kapcsán. June viszont csak azzal a feltétellel ment hozzá, hogy rendbe szedi az életét. Johnny neki és az Úrnak köszönheti, hogy nem csatlakozott az öngyilkos vagy túladagolásban elhunyt sztárok táborához.
Annyiban mindenképp Jézus nyomán haladt, hogy a társadalom peremére szorult bűnözők elé is kiállt Istenről és a megváltásról énekelni, hiszen pontosan tudta, milyen elesni, talpra állni, majd újra elesni.
Volt egy első házassága is, amelyben nem tudott férjként és apaként helytállni, és elhagyta feleségét, Vivian Libertót négy lányukkal együtt. Később a leszokás az alkoholról és a gyógyszerekről (egyikkel tompította a másik mellékhatásait) sem egy lépcsőben sikerült neki. Még a nyolcvanas évek elején is járt kezelésre. A fájdalomcsillapítók szedésébe azért esett vissza, mert többször is rájuk kényszerült: 1981-ben például megtámadta egy strucc, amely eltörte a bordáit, a hasi szerveit pedig csak a hatalmas fém övcsatja óvta meg a madártól.
Életútja mindenesetre azt üzeni, a hibák után is van újrakezdés – bárkinek. Neki ehhez kellett June is, akinek már az 1956-os első találkozásukkor megígérte, hogy egyszer feleségül veszi (noha még mindketten házasok voltak mással). Végül 2003-ig lehettek együtt, amikor June májusban, Johnny pedig szeptemberben adta vissza a lelkét a Teremtőnek. Cash a kedvese nélkül töltött utolsó négy hónapjában is 60 dalt írt, amelyeket felénekelni már nem tudott. Larry King legendás műsorvezetőnek azt vallotta: „Az élet – ahogy Isten nekem adta – csupán egy tálca volt. Az élet aranytálcáját tette elém. Gyönyörű volt.”
Források:
Johnny Cash – Patrick Carr: Johnny Cash önéletrajz
Greg Laurie: Johnny Cash: The Redemption of an American Icon
Michael Streissguth: Johnny Cash: The Biography
https://www.newyorker.com/books/page-turner/johnny-cashs-gospel
https://www.godreports.com/2019/02/johnny-cash-walked-the-line-with-jesus/
https://www.hopechannel.com/au/read/the-day-god-saved-johnny-cash
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>