„Egymás leginkább sebezhető pontjára taposunk” – Visszatérés a Paradicsomba: az érzelmi biztonságba

Az érzelmi biztonság elvesztése

Bemutatjuk a boldog párok egyik jellemzőjét, az érzelmi biztonságot és annak megteremtésének a képességét. Ehhez először felvázolunk egy lehetséges párkapcsolati helyzetet, amelyben megjelenik az érzelmi biztonság megingása.

Emma szerette Bernátban, hogy elfogadta őt, és teljes biztonságban érezheti magát mellette. Bernát pedig szerette, hogy meg tudja adni ezt az érzést Emmának. Kapcsolatuk elején erről meséltek barátaiknak új választottjukat bemutatva. Idővel megházasodtak, majd lassanként sok minden megváltozott. Később, egy terápiás ülésen együtt értelmeztünk egy jellemző helyzetet, amelyben mindketten sok fájdalmat megéltek:
Emma a munkahelyéről érkezik az otthonukba. Munkája nagyon kimerítő, csak úgy zsong a feje a nap végén, így a hazaérkezését követő félórában alig szól a férjéhez. Bernát otthonról dolgozik, sokat van egyedül. Nagyon várja a felesége érkezését. Élénken faggatni kezdi Emmát, aki úgy érzi, megbántaná Bernátot, ha arra kérné, hagyja kicsit megpihenni. Ezért próbál számára jelen lenni, de közben folyamatosan növekszik a belső feszültsége. 

Még gomolyog benne az egész munkanap, amit nehéz gyors váltással összefoglalnia, nem könnyű kapcsolódnia Bernáthoz. Szeretne megfelelni, ám úgy érzi, nem képes rá. 

Szorongani kezd, s egyre rövidebb válaszokat présel ki magából. Bernát észleli a jeleket, s úgy véli, Emma azért zárkózik el, mert ő már nem fontos neki. A szorongás, hogy elveszítheti őt, jól ismert érzés a számára.
Bernát és Emma eleinte talán nem is tudná megfogalmazni, hogy mi történik kettejük között. Esetleg azt érzik, valami nincsen rendben, és a másik igen furcsán viselkedik, aminek okát könnyedén azonosítják egy olyan értelmezés szerint, amelynek alapköveit még gyerekkori élményeik rakták le. A folytatás sokféle módon elképzelhető: kitörhet egy vádaskodással teli vita közöttük, esetleg visszanyelhetik a feszültséget, s úgy tesznek, mintha nem észlelnék azt. Előfordulhat, hogy elfogadják a belső nyugtalanságot, nem hozzák szóba érzéseiket, de lassan növekedni kezd a távolság kettejük között. Az is lehetséges kimenetel, hogy vitába kezdenek, de mivel fontosak egymásnak, nem a kapcsolat lényegét érintő kérdés, hanem valami apróság miatt csapnak össze indulatosan. Így igyekeznek kifejezni érzéseiket, és letapogatni, hogy mire számíthatnak a másiktól, az hogyan reagál a vészjelzésekre. A kapcsolatban megélt érzelmi biztonság elvesztése a legtöbb ember számára valódi kínt jelent. Megjelenhet benne a nem vagyok elég, a nem tudok megfelelni, a magány és a nem szeretettség érzése.

Kapcsolati sebeink

A nehéz érzések hirtelen csapnak le, mintha a másik a piros gombunkra tenyerelt volna. Néha szinte érthetetlen a magunk és a tásunk számára is, hogy az a mondat, az a pillantás, az az egyszerű reakció vagy éppen annak hiánya, miért vált ki ilyen eltúlzottnak tűnő választ belőlünk. Olyan, mintha a reakciónk nemcsak az „itt és most”-nak szólna, hanem egy réges-régi, „akkor és ott”-nak, amelyben megsebződtünk, és a másik ezt a sebet horzsolná meg.

 Ha az a megélésünk, hogy folyton ugyanazok a viták zajlanak le köztünk, és szinte forgószélként ragadnak magukkal az érzések, akkor szinte biztosak lehetünk abban, hogy kölcsönösen egymás azon pontjára tapintunk, ahol a leginkább sebezhetők vagyunk. 

Mintha valamiféle kényszert éreznénk, hogy újra- és újraéljük azt a szenvedést, amelyet a seb megérintése okoz. Vajon miért tesszük ezt magunkkal és a másikkal? Amikor a testünk sérül meg, ápoljuk a sebet, és igyekszünk biztonságban tartani, hogy ne éljük át újra a fájdalmat, és hamar meggyógyuljon. Miért nem tesszük ezt a lelki sebeinkkel is? A lelki sebeket az idő önmagában többnyire nem gyógyítja. Keressük a gyógyszert, amitől enyhül a fájdalom. Ám a kapcsolatban keletkezett seb csak kapcsolatban tud gyógyulni. Újból és újból nekifutunk hát, hogy újrateremtsük a számunkra fájdalmas helyzetet, hátha most másképp lesz, hátha most megkapjuk azt a szeretet, megértést és elfogadást, amire vágyunk.

A legmélyebb sebeinket a gyerekkorunkból cipeljük magunkkal. Persze, megint a szülőkre mutogatunk, gondolhatnánk, ám ez a mondat nem a szülők hibáztatásáról szól. Szülőként tesszük, amit tudunk, szeretnénk a legjobbat és legtöbbet adni a gyermekeinknek. Ám nekünk is vannak nehéz történeteink, és bármennyire is próbáljuk elkerülni, hogy azokat továbbadjuk nekik, emberek vagyunk, így olykor hibázunk, és megsebezzük a másikat. 

Kép

Kép forrása: Joyce/Unsplash

A sebeink története

Az érzékeny pontjaink és a hozzájuk kapcsolódó érzések és szükségletek feltárása elengedhetetlen ahhoz, hogy kiszabaduljunk a fogságból. Fontos látnunk, hogy a viselkedés és a nehéz érzések mögött valamilyen szükségletünk sérülése húzódik meg. Vágyi Petra A sémáink fogságában című könyvében leírja, hogy a fejlődésünk során öt olyan alapszükséglet van, amelyek szükségesek az egészséges lelki fejlődéshez. 

Biztonságos kötődés-kapcsolat 

Az újszülött fizikailag és érzelmileg rá van utalva a szülei érzékeny és hangolódó gondoskodására. Ennek a stabil biztos kapcsolatnak a talaján szeretve és elfogadva érzi magát, olyan embernek, aki számíthat mások törődésére.
Bernát anyukája már nagyon szeretett volna kisbabát, és félt, hogy kifut az időből, így hozzáment Bernát apukájához, akivel megismerkedésük óta se veled, se nélküled kapcsolatban éltek. 

Bernát érkezése csak fokozta a konfliktust a szülők között, ami nagyon megterhelő volt mindkettőjük számára, így nehézséget okozott érzelmileg ráhangolódniuk a csecsemőre.

Feszült állapotukban nem tudták megnyugtatni, és amikor nem bírták tovább, tehetetlenségükben megrázták a babát, hogy hagyja abba a sírást. Bernát hamar megtanulta, hogy jobb magában tartania az érzéseit. Már nem sírt, nem kért, és kezdett nagyon mélyen, tudattalanul megfogalmazódni benne az érzés, hogy ő nem igazán fontos. Emma hallgatása ezt a fájdalmas mondatot erősítette meg benne.

Autonómia, kompetencia és énazonosság érzése

Ahogyan a gyermek növekszik, egyre fontosabbá válik a számára, hogy higgyenek a képességeiben, hatékonyan tudja használni azokat, hogy lehessenek önálló döntései, megélhesse a szabadság és az értékesség érzését.
Bernát ötéves volt, amikor a szülei elváltak. Az apukája, aki addig a világa közepe volt a számára, egyik napról a másikra szinte eltűnt az életéből. A kisfiú gyakran gondolt arra, hogy ha ő elég jó volna, akkor az apukája talán nem hagyta volna el őket. Az anyukájára a válás után sok feladat hárult, a kisfiú pedig szeretett volna segíteni neki, és igyekezett betölteni az űrt, amit az apukája hagyott maga után. Mivel ez nem az ő feladata és felelőssége lett volna, folyamatosan azt érezte, hogy kudarcot vall. Amikor Emma jelezte számára, hogy nagyon zavarják a rázúduló kérdései, ugyanezt a kétségbeesést érezte: „Nem vagyok elég jó a számára, engem nem is lehet szeretni.”

A jogos igények és érzések kifejezésének szabadsága

Mindannyiunk alapvető szükséglete, hogy érzéseink és vágyaink kimondhatók legyenek, és elfogadják azokat.
Emma szülei rengeteget dolgoztak, és gyakran voltak feszültek. Emmának mint legidősebb gyermeknek már nagyon hamar az volt a feladata, hogy gondoskodjon a testvéreiről, és végezze el a házimunkát. Szívesen megtette, reménykedve abban, hogy így a szülei kevésbé lesznek fáradtak. 

Ám ez a pillanat csak ritkán érkezett el, ami miatt Emmának gyakran volt bűntudata. Úgy érezte, ha elég jól tenné a dolgát, akkor a szülei boldogok lennének. Azóta is különösen fontos számára, hogy kielégítse mások igényeit. 

Éppen ezért nagy csalódás neki, hogy Bernát kérdéseire nem tud azonnal válaszolni. A „nem vagyok elég jó” érzéshez kapcsolódó szorongás szinte lebénítja. 

Spontenaitás és játék

Óvodáskortól kezdve egyre inkább kinyílik a világ, és szükségünk van arra, hogy megélhessük az örömteli, szabad, önfeledt élményeket, illetve a kreativitásunkat.
Emma egyik meghatározó élménye, hogy tizenegy éves korában az iskola után belefeledkezett a játékba a barátnőjével, ezért nem végezte el a házimunkát. Nagyon leszidták és megbüntették érte. Amikor Bernát szemrehányást tesz neki, csak arra tud gondolni: „Tényleg jobban kellene csinálnom. Milyen gáz vagyok, hogy nem tudok neki mesélni.”

Reális keretek és önkontroll

Iskoláskorba lépve egyre inkább szükségünk van arra, hogy figyelembe vegyék a szükségleteinket, és segítsenek abban, hogy miként fejezzük ki vagy késleltessük azokat.

Bernáttól és Emmától a szüleik elvárták az önkontrollt és a korlátok betartását. Ennek hiányához nem kapcsolódik egyiküknek sem fájdalmas seb. A nehézségük inkább abban rejlik, hogy túlontúl fegyelmezett viselkedést várnak el maguktól, szeretnének minden helyzetben a másiknak megfelelni. Mivel azonban nehezen látnak rá a saját érzéseikre és szükségleteikre, nem is tudják azokat kifejezni, ami az indulati túlcsordulás pillanatában veszekedésben jelenik meg, vagy belülről emészti őket, növelve a kapcsolati távolságot.

A párkapcsolatban megjelenő érzések és a régi történetek fájdalmai bonyolultan összekeverednek. Az ösztönös reakciók mögötti szükségletek felismerése és kommunikálása, a másik szükségleteinek és azok történetének megértése elindítja az érzelmi egymásra hangolódást. Ez olyan tanulási folyamat, amely elindulhat egy pár­terápia keretében, de gyakorolni egy élethosszon keresztül szükséges.

Élet az érzelmi biztonságban

Régen átélt tapasztalatokról számolnak be azok a párok, akik kapcsolatukon munkálkodva, vagy a párterápiában tett előrehaladás után érzelmi biztonságot élnek meg. Elmondják, hogy leginkább kapcsolatuk elején érezték ugyanezt. 

Azt érzik, szabadon és mégis egymást megtartva, könnyeden és biztonságban lehetnek jelen a társukkal közös érzelmi térben. 

Nézeteltéréseik ugyan nem illantak el, de a korábbiakhoz képest már hamar lecsendesülnek, s immár nem kérdőjelezik meg alapvetően a kapcsolat jövőjét. Ekkor nemcsak magukat, hanem a másikat is óvják a párkapcsolatban. Magától értetődő számukra, hogy társuk szempontjaira figyelemmel vannak, ami többek között megjelenik a kapcsolat számos területét átfogó figyelmességben. Ez minden párkapcsolatban mást jelenthet, mert eltérőek a szükségletek, de példaként említhetjük, hogy gyakrabban beszélnek egymással napközben, vagy már magától értetődően társukkal együtt hoznak meg döntéseket. Apróságokkal kimutatják, hogy gondoltak egymásra. A kapcsolati változások mellett új személyes vonások mutatkoznak: tapasztalják, hogy képességeik kinyílnak, mint a virág. Van, aki ötletesebbé válik, magabiztosabbá a munkahelyén, esetleg meghoz addig halogatott döntéseket. Van, aki talán éppen erőt érez magában addig elhanyagolt sporttevékenységekhez, vagy egyéb társas kapcsolatain hagy nyomot egyfajta gyógyító erő és belső rendezettség. A kapcsolat változása hullámként továbbgyűrűzik az egész személyiségen, amely sok egyéb mellett fókuszáltabb, konstruktívabb és bátrabb lesz. A párkapcsolat felvirágzása kihat az egész családra. Sokan nem gondolnák, mennyire intenzíven figyelik a gyerekek, hogy miképp is vannak egymással a szüleik. Ebben az értelemben a szülők közötti kapcsolat bizony nem is egy pár magánügye, hanem családi közügy és közérdek. A gyerekek gyorsan azonosítják a változásokat és reagálnak a szülők közötti nyugalomra, összehangoltságra. Számukra ez olyan, mint amikor a halak az oxigéndús vízbe érkeznek. Talán nem tudják megfogalmazni, miért és hogyan, de ez a helyzet láthatóan pozitívan hat rájuk.

Amikor a párok betekintenek a párkapcsolati Paradicsomba, már nem is akarnak elmenni onnan. Ettől kezdve törekednek arra, hogy megőrizzék harmóniájukat. Ezért közösen gyakorolt módokat alakítanak ki arra, hogy a szükségszerűen adódó nehézségek közepette is képesek legyenek egymásra hangolódni. Keresik a kapcsolódás lehetőségét, amely nem feltétlenül a kettesben töltött nyaralást, illetve hétvégét jelenti. Legalább ilyen fontos a számos, napközbeni mikrokapcsolódás, amely lehet egy beszélgetés a reggeli kávé mellett, egy séta munka után, egy simogatás vagy ölelés főzés közben, egy telefonhívás ebédidőben, valamilyen közös sporttevékenység vagy szórakozás – a lehetőségek tárháza végtelen.
Közben pedig a mélyebb érzelmeket kifejezve szó esik arról, hogy miképp élnek meg bizonyos helyzeteket, mire van érzelmileg szükségük a másiktól. 

Ennek mértékében és módjában természetesen vannak eltérések, hiszen nem vagyunk egyformák. Ami hasonló az ilyen pároknál, az a külső szemmel is tapasztalható benyomás, hogy itt egy „boldog pár” él, vagy ahogyan régen leírták: ketten vannak, de egy testként működnek. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>