Endometriózis, meddőség – közösen könnyebb lenne megoldani a problémákat!

Mayer Éva képzőművész gyakran választ társadalmi és szociális témákat munkáihoz. Most férjével, Majoros Áron Zsolt szobrásszal a művészet nyelvén hívja fel a figyelmet az endometriózissal élők problémáira és a reményeire, így szeretnének hidat képezni a gyermekes és gyermektelen párok között.  

– A művészetben nincs tabu? Ezt azért kérdezem, mert kiállításotok, a „Bölcsők” az endometriózisról, illetve a meddőségről szólt. Az installációt Felvidéken, Komáromban, a Limes Galériában állítottátok ki először, egy egykori templom deszakralizált terében. Ahogy beléptünk, Bandor Éva Jászai Mari-díjas színésznő hangján szóltak az érintettek, mindenfelé bölcsők, pontosabban kilenc bölcső, alulról megvilágítva, némelyikben megjelent a gipszből formált baba, némelyikben pedig nem. Nagyon erős szimbólum. Erről pedig nemhogy a művészetben, de a hétköznapi életben sem nagyon beszélnek.

– Számos olyan alkotással találkozhatunk, amelyek az anyaság, a gyermekvárás témáját dolgozzák fel, hiszen annyira elementáris élmény az ember életében, hogy sokan foglalkoztak vele a művészeten belül. Az endometriózissal, a meddőség érintőlegességének összekapcsolásával viszont még nem találkoztam a képzőművészetben, elég speciális terület, tabunak számít minden téren. A kiállítás sokakat megmozgatott, valószínűleg azért, mert nagyon életszerű, húsbavágó, egyszerre ad reményt, de a nyers valóságot is közli.

A statisztika szerint ugyanis minden negyedik-ötödik pár a gyermektelenséggel és ezzel együtt a meddőséggel küzd. Sokan nem tudják, hogy körülbelül a csoport felénél a probléma hátterében endometriózis áll, és előfordul, hogy soha nem is derül ki.

Fontos volt számomra, hogy szimbolikusan és gyakorlatilag is a férjemmel dolgozzak együtt társszerzőként. Munkánkkal szeretnénk felhívni a figyelmet az endometriózisban szenvedő nőkre és a betegségükkel járó problémáikra. Nekik nemcsak a fájdalom keseríti meg az életüket, hanem a krónikus betegség gyakran meg is fosztja őket az anyaság élményétől. Ez a betegség ugyanis sokszor meddőséghez vezethet, statisztikailag 50 százalékban, amely rémisztően magas szám.

A „Bölcsők” című kiállítás egy részlete – Kép: Majoros Áron Zsolt

– Miért tabu az endometriózis?

– Nem az tabu, hanem a meddőség. Sokszor megbélyegzik azokat, akiknek nincs gyereke, bele sem gondolnak, hogy mi lehet a háttérben. Rengeteg a tapintatlan kérdés, ami fájó, és beleég az ember tudatába.

–A „Bölcsők” a doktori mestermunkád volt, amelyet férjeddel, Majoros Áron Zsolt szobrászművésszel közösen alkottatok meg. Miért pont ezt a témát választottátok?

– Magyarországon a betegtájékoztatás kielégítő, a szakmai cikkek és az ehhez kapcsolódó csoportok száma folyamatosan bővül. A szlovák helyzetről mindez nem mondható el, szinte alig foglalkoznak a témával, nem lelhető fel megfelelő számú szlovák szakirodalom, és nincs ehhez kapcsolódó közösségi fórum sem. Ezért is Szlovákiában mutatjuk be elsőként a kiállítást. A téma kutatásánál a magyarországi működtetésű, ,,Endometriózis Támogató Csoport” körében, a Facebookon tartottam felmérést, az érintettek válaszai hozzájárultak a munka tartalmához. Anonim kérdőív segítségével állítottam össze kérdéseimet, amely folyamatosan bővül.

Valós adatok, élettörténetek és tapasztalatok elevenedtek meg Bandor Éva színművész hangja által.

– A magánéletetek egy fontos részletét mutattátok meg. Nem volt bennetek félelem?

– Egy darabig gondolkoztunk, hogy jó ötlet-e ezt a nyilvánosság elé vinni, de úgy gondoltuk, hogy ha már ilyen régen benne vagyunk, akkor vállaljuk fel. Hiszen nemcsak a nőt érintő problémáról van szó, hanem ugyanúgy részese a párja is, akár az egész család is. Végül kiderült, hogy nagyon jól tettük.

Sokan megkerestek azzal, hogy segítenének, ajánlottak jó orvosokat, megoldásokat. Az emberekben ott lakozik a jó szándék. Volt olyan is, aki tőlem kért segítséget az endometriózissal és a kivizsgálásokkal kapcsolatban.

Fontos a támogató közeg, az, hogy közösségben meg tudjunk beszélni akár a tabutémákat is. Mindig a szépet mutatjuk, de közben rengetegen magányosak, már nincsenek vagy alig működnek megtartó közösségek, pedig a közös tapasztalat segítségével sokkal egyszerűbben meg lehetne oldani a problémákat. Az „Endometriózis Támogató Csoportban”, a Facebookon a betegséggel érintettek valóban azt érezhetik, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal. Valódi történeteket, tanácsokat olvashatunk egymástól. Ennek a betegségnek sajnos sok arca van, és még mindig nagyrészt gyógyíthatatlan és kiújuló sajnos.

A „Bölcsők” című kiállítás egy részlete – Kép: Majoros Áron Zsolt

–Hogyan lehetne ilyen közösségeket létrehozni a valóságban is?

– Az én eszközeim a kiállításaim, illetve beszélgető esteket is szerveztem már a kiállítások mellé, ahova eljöttek szakemberek, lelkész vagy pszichológus.

Az Endometriózis Facebook-csoport például többször hirdet meg olyan találkozókat, országos fórumokat, ahova elhívnak specialistákat, orvosokat, pszichológusokat, természetgyógyászokat, segítő szakembereket, és az érintettek kérdezhetnek tőlük, de egymással is megoszthatják személyes tapasztalataikat.

– Az installáció része az is, hogy a csoport tagjainak legerősebb mondatait táblán olvashatjuk. Nem ismerted őket személyesen, mégis hihetetlenül megnyíltak, a legbensőbb érzéseiket osztották meg veled. Ez vajon minek köszönhető?

– A visszajelzések szerint sokaknak jól esett, hogy ki tudták írni magukból a történteket. Ahogy mondták, a kérdőívem nem statisztikai kimenetelű, sokkal inkább pszichológiai alapú, a személyes történetekre fókuszáló kérdéssorral. Például kíváncsi voltam, melyek voltak azok a legsötétebb érzések, amelyeket a meddősséggel kapcsolatban éreztek magukkal vagy másokkal szemben.

Éreztek-e bűntudatot amiatt, mert rosszul tettek valamit az életben, vagy nem volt megfelelő az életvitelük; mi vagy ki adott erőt ahhoz, hogy a trauma után újra értelmét érezzék az életüknek? Mi segített a megbékélésben, újraértelmezték-e az életüket, változott-e a hitük?

A hölgyek pedig készséggel és nagyon őszintén válaszoltak: „Kétségbeesés, reménytelenség, fájdalom, mérhetetlen csalódottság, tehetetlenség, magány, elszigeteltség, szomorúság, düh, elkeseredettség, szorongás, pánik” – mesélt például az egyik érintett arról, hogy mit érzett, amikor megtudta, hogy soha vagy csak nagyon nehezen lehet gyermeke.

Egy másik hölgy például a következőket írta: „Nem láttam a jövőt, nem tudtam gyerek nélkül elképzelni. Akkor mondtam a férjemnek, hogy keressen mást, aki tud neki gyereket szülni. Ő mellettem maradt, és ma boldog szülők vagyunk”.

Van, aki arról számolt be, hogy ez sem törte meg a hitét: „Mindig is hívő voltam. Igazán egy gyász feldolgozása erősítette meg a hitemet. Azóta is töretlen, van mibe kapaszkodni.”

– Volt valamilyen konklúziója a válaszoknak?

– Szerintem az, hogy nem szabad feladni. A remény, a türelem. A kérdéssor végén arra voltam kíváncsi, vajon emelkedettebb, esetleg spirituálisabb irányt vett-e az életük ezután. Értelmezték-e a traumát tágabb perspektívából? Mit csinálnak azóta másképpen? Szinte mindenkitől azt a visszajelzést kaptam, hogy igen, lelkileg megerősödtek, szorosabb lett a kapcsolatuk a családjukkal, letisztultak a barátságaik. Ilyen nehézségek után csak az marad meg, ami igazi. Ezek a nők például nagyon tisztelik a férjüket, hogy velük maradtak, érdekes módon csak egy-két esetben lett válás a vége.

Türelmesebbekké váltak, többen stresszmentesebb munkahelyre váltottak, elkezdtek lelki síkon is foglalkozni magukkal, ma már sokkal tudatosabb és egészségesebb életmódot folytatnak.

A „Bölcsők” című kiállítás egy részlete – Kép: Majoros Áron Zsolt​​​​​​​

– Úgy érzem a szavaidból, hogy ha nem is tudatosan, de a „Bölcsők” című alkotás egyfajta küldetést is jelent számotokra.

– Az volt a célunk, hogy felhívjuk a figyelmet erre a problémára. Szerettünk volna hidat képezni a gyermekesek és a meddő párok között, szerettük volna elérni, hogy azok, akiknek van gyermekük, empátiával forduljanak azok felé, akiknek nagyon nehezen vagy talán sosem lehet.

– A művészet közelebb tudja hozni a társadalmi problémákat az emberekhez?

– Akik fogékonyak erre, azokhoz igen. Az a tapasztalatom, ha te magad megnyílsz, és a legbelsődből szólsz, akkor a „közönség” is bátrabb lesz, utána ők is könnyebben osztják meg élményeiket. A kiállításokhoz kapcsolódó beszélgetések is mindig az élet mellett szólnak, annak ellenére, hogy nehéz témák kerülnek előtérbe.