Egy társadalom lefejezése – Így zajlott az erdélyi arisztokrácia kivéreztetése

Az 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjjelen hajnali egy és három óra között a Securitate fegyveresei megjelentek az erdélyi arisztokrata családok otthonaiban, és feltessékelték őket egy teherautóra. Időseket, várandósokat, kicsi gyermekeket, betegeket – mindenkit, akit otthon találtak. Ha szerencséjük volt, akkor egy kis motyót összerakhattak maguknak, de ha nem, akkor üres kézzel kellett elhagyniuk az otthonaikat. Nem tudták, hova viszik őket, és mi lesz velük azután. Annyit hoztak a tudtukra, hogy a második „agrárreform” értelmében mostantól semmijük nincsen, és a nép ellenségei lettek.

Kép: Fortepan (Herkulesfürdő háttérben a Rudolf vagy Rezsõ-udvar, 1912)

A bűnük annyi volt, hogy arisztokraták

Fényes estélyek, francia nevelőnők, tenisz- és bridzspartik, medvevadászatok – jut eszébe sokaknak elsőre e szó hallatán, hiszen a történelemírás nem hangsúlyozza túl, hogy ők voltak azok, akik pénz, hatalom és tudás birtokában felelősséget viseltek a társadalomért. Hosszú évszázadok óta szívták magukba az anyatejjel, hogy a nemesség kötelez, és elenyésző kivételtől eltekintve ennek megfelelően is éltek. Árvaházakat, színházakat, múzeumokat, arborétumokat, könyvtárakat alapítottak, gondoskodtak szolgálóik családjairól.

Az erdélyi arisztokraták ősei egykoron elismerésként kapták birtokukat és nemesi címüket az uralkodótól, amiért tevékeny részt vállaltak az ország védelmében a betörő ellenségekkel szemben.

Erre újra és újra rá kellett szolgálniuk: bár adómentességet élveztek, az ország védelme érdekében hadsereget kellett kiállítaniuk. Amellett, hogy birtokaikon megszervezték a gazdálkodást, nyelveket beszéltek, járták Európát, követték a Nyugat-Európában hódító eszméket és az ott népszerű irodalmat, és mindehhez volt stílusuk.

Lényeges kultúrateremtő és -közvetítő szerepet játszottak tehát, és ennek haszonélvezői nemcsak a magyarok voltak, hanem a románok is. (A katolikus Báthory István fejedelem támogatásával a XVI. században például a románok két püspökséget szervezhettek maguknak. A század második felétől pedig folyamatosan jelentek meg a román nyelvű Biblia-fordítások.)

Ebből elég!

A kommunisták úgy döntöttek, ebből elég, és elindultak az egalitárius társadalom építésének útján. Ennek érdekében megkezdődött a kivéreztetése annak a nagyjából 17.000 embernek, akiket Henry Roberts ausztrál történész becslése szerint a deportálások érintettek.

A történelmi hűség kedvéért fontos itt megjegyezni három tényt. 1. Már Trianon után kisajátította a román állam a nagybirtokok többségét, ez az agrárreform „csak” a pont volt az „i”-n és nyitánya Gheorghe Gheorghiu-Dej, majd Ceaușescu terrorjának. 2. Román nemesi rétegről nem beszélhetünk Erdélyben: a román arisztokrata családok már a román-magyar együttélés kezdetén beolvadtak a magyar nemességbe. 3. E „csendes népirtásnak”, ahogyan Jaap Scholten holland író nevezte az erdélyi magyar arisztokrácia kivéreztetését, korántsem volt nacionalista színezete: az akkor még internacionalista román kommunizmust az osztályharc mozgatta. A regáti román nemesség ugyanazt megkapta a román proletariátustól, amit az erdélyi magyar.

 

Általában rogyadozó viskókba, pincékbe, padlásokba, raktárszobákba telepítették ezeket a családokat, és a szülők csak fizikai munkát végezhettek. Gyermekeiket nem vették fel egyetemre, de még középiskolába sem. Személyi igazolványukba bekerült a DO rövidítés (Domiciliu Obligatoriu, magyarul: kényszerlakhely), és minden héten jelentkezniük kellett a milícián. A számukra kijelölt települést nem hagyhatták el, a Securitate szoros megfigyelés alatt tartotta őket. A társadalom ellenségeivé váltak, és ezt már az általános iskolától kezdve verték a gyerekek fejébe.

Kép: Fortepan (Kolozsvár, Mátyás király tér, 1908)

A „kapitalista gyerekeket” az iskolában leköpdöshették a többiek, úttörők nem lehettek, nem volt szabad játszani velük.

Úgy számoltak a román kommunisták, hogy ha kitelepítik a nagybirtokosokat, az állatok, a gépek és a parasztok ott maradnak a birtokon, lesz miből és mivel gazdálkodni. Az idősebbeknek a termelőszövetkezetekben szántak szerepet, a fiatalabbaknak pedig a semmiből megteremtendő nehéziparban. Ehhez el kellett vinni a fiatalokat a falvakból a nagyvárosokba, hiszen szükség volt munkásokra a munkásosztály épülő paradicsomához. (Nota bene: 1949-ben Romániában a lakosság 75 százaléka falun élt és földet művelt…)

De mi lett a néppel, miután levágták a fejét?

A társadalomért felelősséget vállaló kultúrateremtő és -közvetítő vezető réteg eltüntetése nem hozta el az idilli társadalmat. Akik pedig a pénzüket és a hatalmukat átvették – azzal a nagyrészt hazug propagandával, hogy a birtokokat a parasztok között osztják szét –, azok a felelősséget már nem vállalták a népért. Legalábbis azt a típusú felelősséget, amelyet korábban az arisztokraták vállaltak, semmiképpen. Céljuk és „munkájuk gyümölcse” ugyanis a társadalmi szövetek teljes szétzilálása volt, méghozzá ideológiai alapon.

Lucian Boia – tabudöntögetései, mítoszrombolásai miatt Romániában erősen megosztó – román történész szerint a kommunizmus az emberek hiányos politikai kultúrájára alapozott, és azért is lehetett ilyen sikeres, mert a románság (korábban oláhság) egész történelmére jellemző a behódolás hagyománya: rengeteg időt töltöttek más népek uralma alatt, és megtanulták „elviselni” a történelmet. A kommunizmus a többi országhoz képest jóval nagyobb mértékben elszigetelte Romániát a külvilágtól, a gondolatok egyetemes körforgásától. Másrészt a román társadalom már előtte is meglehetősen megosztott volt: jelentős részük anyagilag és kulturálisan rossz állapotban volt, pontosan rájuk támaszkodott azután a kommunizmus. Ezeknek az alsó rétegeknek megnyílt a felemelkedés útja: például a parasztok számára előléptetés volt felkerülni a városba és ipari munkássá válni. Így nem alakult ki számottevő antikommunista ellenállás, hiszen a társadalom nagyrészével elhitették, hogy fontosnak tartják őket.

Mindeközben a társadalomnak egy korántsem elhanyagolható része – egyes becslések szerint nagyjából a tíz százaléka, vagyis körülbelül kétmillió ember(!) – börtönben ült, és nem is akármilyenben.

Végképp eltörölni

Sztálin azt vallotta, hogy mielőtt elpusztítja a nép ellenségeit, azelőtt hasznosítani kell őket. Adta hát magát, hogy a Cernavodătól Constanțáig épülő, a Dunát a Fekete-tengerbe vezető csatornát a politikai elítéltekkel építtesse meg. Szinte nincs olyan erdélyi arisztokrata család, amelyiket ne érintette volna a „román burzsoázia sírjának” nevezett munkatábor, ahol az őrök így köszöntötték a rabokat: „Borítékban küldünk benneteket haza!”. A Securitate 1967-ben végzett vizsgálata megállapította, hogy a dunai táborokban 1304 dokumentálatlan haláleset történt.

A dunai táborokon kívül Szamosújvárott és Nagyenyeden folyt az Anton Makarenko szovjet szociológus eszméin alapuló átnevelési program, amelynek eredményességét azzal bizonyíthatta a rab, ha megkínozta egyik fogolytársát – lehetőleg a legjobb barátját. 1949. december 6-án startolt a program, a román kommunista párt vezetése 1952-ben állította le. Huszonkét foglyot végeztek ki – csak az élhette túl, aki maga is megkínzott másokat. A program felelőseit sohasem vonták felelősségre. Pedig a program valamiképpen sűríti a kommunizmus lényegét: az új ember arra is hajlandó, hogy hóhér legyen, hogy a végsőkig lealjasodjon – és gyűlölni kell minden önállóan gondolkodó embert. 

Kép: Fortepan (Kolozsvár, Centrál szálloda, 1909)

Mégsem tudtak „tökéletes” munkát végezni a kommunisták: az arisztokráciát kivéreztették ugyan, de a múltat nem sikerült végképp eltörölni. Bár körülményeik gyökeresen megváltoztak, életmódjuk – amely a kultúrának egy meglehetősen lassan változó eleme – bizonyos jellemzőit megőrizték, így sikerült átmenteni a legfőbb identitás- és csoportképző értékeket. Továbbra is tartották a kapcsolatot egymással, a lehetőségekhez képest művelődtek, tartották a vallást – persze ügyelniük kellett arra, hogy a bridzspartikon semleges témákról beszéljenek, minél kevesebb muníciót és támadási felületet adva a Securitáténak. A kommunizmus bukása után több régi erdélyi arisztokrata család visszatért elődei birtokára, és folytatják, „ahogy lehet”.

Szép új világ

A régi gyökeres kiirtása után így épült hát a szép új világ, amelynek éltető eleme volt a terror – és épülhetett is zavartalanul.

Nem jöttek Nyugatról megfigyelők, akik megvizsgálták volna, hogy elégséges szinten biztosított-e a sajtószabadság és az alapvető emberi jogok.

Sőt, II. Erzsébet angol királynő 1978-ban – vonakodva ugyan, de – fogadta a Ceaușescu házaspárt. A franciák előzőleg figyelmeztették, hogy tapasztalataik szerint lopnak Ceaușescuék, úgyhogy vigyázzon az értékeire, de a brit külügyminisztérium nyomására mégis csak kénytelen volt vendégül látni őket. Kellett a pénz ugyanis a briteknek, a románok meg hajlandónak mutatkoztak repülőgépeket vásárolni tőlük.

Nixon elnök pedig így méltatta a Kárpátok Géniuszát: „Már az 1967-es első találkozásunk és beszélgetésünk óta figyelemmel kísértem államfői tevékenységét. Úgy a belügyekben, mint ahogy a nemzetközi ügyekben is bizonyított erő, független szellem, éles elme, és különösen a cselekvési hozzáértése a világ vezetőinek első sorába helyezi önt.”

Persze később a látogatást megszervező David Owen külügyminiszter már elismerte, hogy ez a látogatás a brit diplomácia egyik szégyenfoltja, de hát ott és akkor legitimálták a történelem egyik legvéresebb diktatúráját. A repülőgépüzlet végül meghiúsult, a franciák viszont Becsületrendet adtak Ceaușescunak.

A történelem az élet tanítómestere – remélhetőleg.

Felhasznált irodalom:
Varga Zsuzsanna: Földreformok a második világháború után Közép-és Kelet-Európában In: Történelmi szemle 2015/4.
Romsics Ignác: Erdély elvesztése (1918-1947)
Jaap Scholten: Báró elvtárs
Köszönet Huber Szebasztiánnak az értékes szempontokért.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti