„Az élet úgy is szép, ha valaki nem akar eljutni sehová” – Egy szépkorú házaspár története Székelyföldről

Fülöp Irénke néni 1944 februárjában született Csíkmadarason, egy hatgyerekes család ötödik gyermekeként. „Egyszerű kis tornácos házat képzeljünk el, ahol a kályhában ropog a tűz, s ahol a gyerekek padágyban (padláda, amely az ülés és az elülső oldalfal, vagy az ülés és a támla lenyitásával éjszakára ággyá alakítható – a szerk.) alszanak – kezdte gondolatait a 79 éves nagymama, akinek a szülei, Szőcs Albert és Anna földművelő emberek voltak, akik mezőgazdasággal és állattartással keresték a kenyerüket. – Édesanyám mindannyiunkat otthon szült meg, akkor nem volt kórház. Volt egy bába a faluban, az járt házról házra, és segített, amit tudott. A szüleim csendes emberek voltak, épp csak annyit beszéltek, amennyit muszáj volt, de mindig nagy tisztelettel közeledtünk feléjük, és támaszkodhattunk arra a tudásra, amit átadtak nekünk” – tette hozzá Irénke néni könnyes szemekkel.

Bár nem éltek nagyon nehéz sorban nagycsaládként sem, azért nem mindig volt könnyű a boldogulás.

Már gyerekként sokat segítettek a ház körül a szülőknek, s édesanyja még a hajából is adott el, hogy legyen pénz élelemre.

Akkoriban nem volt lehetőség a továbbtanulásra, főleg a paraszti családok körében, így igyekeztek összehozni a hasznosat a kellemessel. A fiatal leányok és legények szolgálni mentek, szakmát tanultak, és egy kis pénzt kerestek. Irénke néni hat osztályt járt ki az iskolában, és már 13 évesen elment otthonról egy magyar családhoz, ahol vezette a háztartást, és vigyázott a gyerekekre.

A főnököt gazdának hívták, a munkát szolgálatnak

Irénke néni közel nyolc évig szolgált, először Maroshévízen, majd Sepsiszentgyörgyön. Ezután Brassóba került egy román orvos családjához, akik később, hazatérése után sokszor meglátogatták. „Mindenhol megbecsültek, ha román, ha magyar családnál voltam. A brassói családot különösképp szerettem. A gazdám, mert akkoriban így hívtuk őket, a kisebbik fiamnak még munkát is szerzett. Nem féltem, hogy menni kellett, hisz nem volt mitől. Vigyáztak rám, és tiszteletben tartottak. Emlékszem, Irinusnak szólítottak. Asszonyommal együtt főztünk, én vasaltam, takarítottam, és a gyerekeket vittem zongora- vagy angolórára. Nem éreztem sosem, hogy kevesebb lennék, mert magyar vagyok” – mondta Irénke néni, amikor a kisebbségi létről kérdeztük.

A négyunokás nagymama ebben az időben ismerte meg a férjét, Feri bácsit, aki most töltötte be 81. életévét, és akkoriban kőművesinas volt a városban. Munkájáért egy rend ruhát, egy pár bakancsot kapott, emellett fizették az ellátását. Néha még zsebpénzt is kaptak, amit szabadnapjaikon költöttek el a városban, mozira vagy kirándulásra a környező vidéken. A pár Brassóban ismerkedett meg, majd 1963-ban Feri bácsit két évre elvitték katonának Nagyváradra, aztán Dorohojra, ahol tűzoltó katonaként szolgált. 1965-ben tértek haza mindketten Csíkdánfalvára, ezután került sor az esküvőjükre.

Kép

Hivatalos katonafotó Feri bácsiról – Fotó: Kajtár Orsolya

Mindketten a második világháború idején születtek. Feri bácsi elmondása szerint még kisbaba volt, amikor a családja a támadások idején felmenekült az erdőbe, ahol kis házikókban, tanyákon húzták meg magukat. Fiatalként nem volt egyéb szórakozásuk, mint a séta, a túrázás, na meg az ének és a tánc, ami a mai napig lélekben fiatalon tartja őket. „Felnőve sem akartunk többet, mint ami megadatott akkor.

Elégedettek voltunk azzal, ami volt, és hála a szüleinknek reálisan láttuk az életet. Boldoggá tett az, hogy megismertük egymást, és hogy dolgozhattunk.

Ma már sokkal több mindenre van igény, nem is csodálkozom azon, amit néha látok, hiszen az ember nem arra lett kitalálva, hogy ennyi terhet cipeljen a vállán egy életen keresztül” – fűzte hozzá Irénke néni, miközben megkavarta a fortyogó levest a tűzhelyen.

Kép

Irénke néni kürtőskalácsot süt – Fotó: Kajtár Orsolya

A menyasszonynak díszes hajtű dukált

1965-ben házasodtak össze, Szent András havában, és Csíkdánfalván éltek, akkor még az öreg szülőkkel egy házban. Nem tartottak nagy lakodalmat, csupán egy kis összejövetelt, ahol a szűk család volt jelen. Nem volt fehér ruha vagy menyasszonyi csokor, mégis elfért a boldogság egy kis szobában. A menyasszony egy pár, kövekkel kirakott hajtűt kapott ajándékba a vőlegényétől, és arany gyűrűt, amelyet a mai napig őriznek. Bár hordani már nem tudják, ezek a tárgyak fontos eszmei értékkel bírnak.

A ház és a terület, ahol jelenleg is élnek, már 1779-ben a család tulajdonában állt. Feri bácsi nagyapja épített oda először, vagyis a családi birtok közel kétszáz éves. Korábban iskola üzemelt a területen, amiről írásos bizonyítékok is vannak. „A kisebbik fiam, Ödön néhány éve felújította a padlást, és talált egy régi oszlopot a ház szerkezetében, amelybe bele van vésve az 1779-es szám. A régi házat a nagyszülők halála után lebontottuk, és újat építettünk helyette, ami nem volt könnyű feladat. A férjem a szomszédok segítségével hozott földet az erdőről, az udvaron gyúrtuk meg ketten a téglának való anyagot, és itt, helyben égettük ki. Fa kellett a tüzeléshez, és pontosan 14 ezer darab tégla készült el a házhoz. Én is vetettem (nedves agyagból kézi erővel formálta – a szerk.) a téglát a szomszédasszonyokkal együtt, hiszen akkor a kalákázás tartotta fenn az embereket.

Segítettünk egymásnak, amit csak lehetett, nem néztük, kinek van több vagy kevesebb pénze.

A házat, vagyis egy szobát benne két hónap alatt készítettünk el annyira, hogy be tudtunk költözni” – mesélte Irénke néni, miközben elővette a régi fotóalbumokat.

Kép

Hatvanesztendős aranygyűrűk – Fotó: Kajtár Orsolya

Ezután vezették be Romániában a kommunizmust, Irénke néni pedig a kollektívában (a termelőszövetkezet romániai megfelelője) kezdett dolgozni, de Feri bácsinak rendes, állami munkahelye volt az építőiparban mint kőműves, hiszen inasként jól kitanulta a szakmát. A kollektív rendszerben erdőt tisztítottak, kerti munkákat végeztek, aratni jártak, kévét kötöttek vagy krumplit szedtek. Ezért egy kevéske pénzt kaptak és mellé járulékot, mint gabona, zöldség, marhahús. Ebben az időszakban mindent önkényesen államosítottak, így Feri bácsiék birtokait, mezőgazdasági eszközeit és lovait is. Mindez szomorúan hangzik, mégsem tudtak egyetlen emléket sem felidézni, amikor a románok rosszul bántak volna velük, vagy elnyomták volna őket. Tudták, hogy így vagy úgy boldogulni kell, nem igazán számított, ki milyen nemzetiségű, hiszen a felsorolt szabályok a román állampolgárokra is vonatkoztak. A legnehezebb az volt, hogy kevés élelmet lehetett kapni, és azért is fél napokat kellett sorban állni.

Ha valaki húst akart venni, elment egészen Brassóig vagy Bukarestig, hogy olcsóbban megkapja.

„A családunk volt a legnagyobb kincsünk”

„Aztán megszülettek a gyerekeink, Józsi és Ödi. A feleségem szőtt itthon vagy tizenkét évig, aztán felvették az állami szövödébe, ahol ugyanennyi évet dolgozott. A Ceaușescu-rendszerben kevés volt a pénz, de az igények is kisebbek voltak. Nekem jó munkahelyem volt, és az inasként eltöltött évek alatt olyan sok ruhát, ellátmányt kaptam a gazdámtól, amit még évekig használhattam. Az állami munkahelyemen kívül itthon is elvállaltam ezt-azt. Ödön fiam is kitanulta a mesterséget, és a mai napig készít síremlékeket, kifarag márványtáblákat, kemencéket” – mesélte Feri bácsi.

Akkor voltak a legszomorúbbak, ha valamit nem tudtak megadni a családjuknak, hiszen mindig ezt tartották a legnagyobb kincsnek az életükben. Az idős házaspárnak négy unokája és két dédunokája van, akik mindennél többet jelentenek számukra. „Én hamar eljöttem nyugdíjba, hogy segíthessek a menyemnek a gyereknevelésben. A háztartás és a kerti munkák mellett nagyon sokat vigyáztam az unokáimra. Visszanézve tudom, hogy képesek voltunk a két kezünkkel megteremteni azt, ami kellett a boldoguláshoz. Állatot tartottunk, zöldséget, élelmet termesztettünk a kertben, építőanyagot készítettünk. Ma mindez készen megkapható, mégis mintha nehezebben boldogulnának az emberek, vagy egyszerűen csak nem tudják értékelni, mert nem kell harcolniuk, küzdeniük érte” – jegyezte meg Irénke néni.

Kép

Elballagott a család legfiatalabb tagja – Fotó: Kajtár Orsolya

Van, amin nem lehet változtatni

Amikor arról kérdeztük őket, mikor voltak a legboldogabbak, mindketten azt a pillanatot idézték fel, amikor megszülettek a gyerekeik. „Büszkék vagyunk rájuk és egy kicsit magunkra is, mert mindent megtettünk értük. A család és amit meg tudtunk csinálni a két kezünkkel, az tesz a legboldogabbá minket. Megöregedtünk, de azért még dolgozunk, ellátjuk az állatokat, fát hordunk és vacsorát csinálunk. Minden télen levágjuk a disznót, év közben a csirkéket, és amennyire a derekunk engedi, veteményezünk a kertben” – mosolyog Irénke néni, akin bár meglátszanak az évek, az is egyértelmű, hogy mindig szerette az életet. A szüleiktől kapott értékeket igyekeztek a családban továbbadni: azt, hogy a gyerekek bízzanak magukban és a Jóistenben.

Úgy vélik, ami ma hiányzik, de bennük még megvolt: a bizalom.

„Minden mindig úgy lesz, ahogy kell, hogy legyen. Az ember megteszi, amit tud, és ha ennél többet nem lehet, akkor el kell fogadni. Hiába háborgunk és veszekszünk, attól semmi nem lesz jobb. Van, amin nem lehet változtatni, és ebbe bele kell nyugodni. Elnézem néha az unokáimat, hogy milyen gyorsan élnek és gondolkodnak. Mindig van valami dolguk, céljuk, és mégis alig van idő valamire, ami tényleg fontos. Meg kell tanulni lelassulni, élvezni a mosogatást, a főzést és a tényleges időtöltést a családdal. Később úgyis csak ez fog számítani” – mondta Irénke néni, aki szerint az élet úgy is szép, ha valaki nem akar eljutni sehová, csak úgy él. Az egyszerű életnek is megvan a maga szépsége, amiről az emberek gyakran elfeledkeznek.