„Három hónap után megkérdeztem, hozzám jön-e feleségül” – Egy műkereskedő házaspár története
Amikor a görög származású Eleni Korani és az osztrák Ernst René Wastl egy repülőn találkoztak, az életük örökre egybefonódott. Néhány hónap ismeretség után eljegyezték egymást, két évvel később pedig megnyitották közös galériájukat. 2022-ben ünnepelték az Ernst Galéria 25. évfordulóját. Sok emlékezetes történet kötődik a nevükhöz. 2005-ben ők vásárolták meg és hozták haza Amerikából Rippl-Rónai József Kalitkás nő című festményét. 2017‑ben Tihanyi Lajos Pont St. Michel (1908) című képének rekordáron történt megvásárlása paradigmaváltást eredményezett a magyar műkincspiacon, és néhány éve a közvetítésükkel vásárolta meg a párizsi Musee d’Orsay Rippl-Rónai József Menetelő francia katonák (1914) című alkotását. Az Ernst Galéria az egyik vezető műkereskedéssé vált itthon, ők pedig világszerte elismert szakértői a magyar művészetnek, amely kapcsolatukat is átszövi.
– Meg tudjátok mondani, hogy a körülöttünk lévő műtárgyak közül melyik a másik kedvence?
Eleni: Ez könnyű! Ernstnek az a kis akvarell! Rudolf von Alt Pest és Buda látképe a Lánchíddal és a Királyi Palotával az Európa Szálló felől (1852–60) című képe. Egyrészt mert Alt osztrák és a veduta festészet legnevesebb alkotója, másrészt a kép azt ábrázolja, hogyan vált a XIX. század közepén Budapest a kulturális és gazdasági élet központjává; azzá a világvárossá, amelyben ma élünk. Minden szegletének története van, majdhogynem évre pontosan beazonosíthatóak rajta az épületek. Ez egy történelmi kordokumentum.
Ernst: Pontosan, a részletek miatt!
– És melyik Eleni kedvence?
Ernst: Nem beszéltünk össze, de azt gondolom, Eleni is nagyon szereti ezt a képet, és Tihanyi Lajos 1915-ben festett Hátaktját. Ez nem könnyen befogadható kép, intellektuális alkotás. A festmény a művészettörténet-irodalom, ezen belül Tihanyi Lajos monográfusai és a korszak kutatói számára eddig teljesen ismeretlen volt. Majd 100 éven át Amerikában lappangott, felbukkanása igazi szenzáció.
– Hosszú időnek kellett eltelnie, hogy ilyen jól kiismerjétek egymást?
Eleni: Nagyon gyorsan ráéreztünk egymásra. A műkereskedelem egy izgalmas és rejtélyes világ, rögtön beszippantott.
Ernst mellett tanultam meg a szakmát, ő pedig tanúja volt a fejlődésemnek. 1995-ben találkoztunk, egy évvel később pedig megkérdeztem, hogy nem nyitunk-e egy galériát.
Ernst: Én pedig azt kérdeztem a találkozásunk után három hónappal, hogy hozzám jön-e feleségül.
– Hogyan ismerkedtetek meg?
Eleni: Egy repülőn. Hiszem, hogy vannak sorsszerű dolgok. Mindketten egy véletlen, de meghatározó esemény miatt szálltunk fel aznap éjjel egy Görögországba tartó járatra. Ernst szólított meg, de az is csak a véletlenen múlt. Innentől mindketten másképp meséljük a történetet (nevetnek). Ha akkor, ott nem kezdünk beszélgetni, talán sohasem sodort volna össze az élet. Külön országokban éltünk, eltérő kulturális környezetben és más életszakaszban voltunk, én 21, ő pedig 32 éves volt.
– Amikor Eleni bemutatott a családjának, készültél görög mondatokkal, hogy jó benyomást kelts?
Ernst: Magyarral készültem! Eleni felírta a névjegykártyájára, hogy „szeretném eljegyezni a lányát”. Aztán az lett belőle, hogy „én elvenni te lányod” (nevetnek).
– Hogyan fogadták az ötletet?
Ernst: Az édesapjának az volt a feltétele, hogy továbbra is a család utazási irodájában dolgozzon. Mondtam, rendben, de biztos voltam benne, hogy nem így lesz. Tudtam, ha választani kell, mindig a művészet fog nyerni.
Eleni: Évekig párhuzamosan csináltam a két vállalkozást. Reggel nyolckor kezdtem az utazási irodában, aztán átjöttem a galériába, este hétkor zártuk, éjfélig pedig faxoltam a roominglistákat.
– Vannak férfiak, akik megijednek az okos, határozott, energikus nőktől. Neked mi a véleményed erről, Ernst?
Ernst: Élvezem, hogy Eleni ilyen. A személyisége az első percben rabul ejtett.
– Sikeres műkereskedők boldog házasságban. Mi a titkotok?
Ernst: Ebben nincs semmi titok. Ugyanazt szeretjük és ugyanaz hoz lázba minket. Emellett az ízlésünk, az értékrendünk és véleményünk sok mindenben egyezik. A galériát vezetni annyira összetett, hogy bár együtt dolgozunk, néha csak délután találkozunk.
Eleni: És szeretjük egymás társaságát.
– Találkozásotok után elvégezted a művészettörténész szakot?
Eleni: Ehhez a szakmához tehetség, „jó szem” és sok adottság közös elegye szükséges. Nekem Ernst volt a mesterem; tőle és autodidakta módon sajátítottam el mindent. Huszonévesen még frusztrált, hogy nincsen diplomám, de ma már szakértőként hívnak oktatni, vagy kurátorként segítek kiállításokat. Nemrég felkért a Magyar Nemzeti Galéria, hogy a szeptemberben nyíló Vaszary-kiállításon tartsak tárlatvezetést, olyan nagyságok mellett, mint Gergely Mariann, a festészeti osztály vezetője vagy Szűcs György igazgatóhelyettes. Megszeppentem. Több mint megtisztelő volt a felkérés. Ilyenkor mindig megkérdezem Ernstet, hogy szerinte meg tudom-e csinálni.
– És volt, hogy azt mondta, hogy nem?
Ernst: Persze, hogy meg tudja csinálni! Eleni fantasztikus lesz! Ő mindig az!
Eleni: Nekem Ernst véleménye és bátorítása a legfontosabb. Bármilyen szereplés előtt vagy után csak az számít, amit ő mond.
– Rendkívül szerteágazó és sokrétű a hivatásotok. Hogyan osztjátok meg a sok feladatot?
Ernst: Külföldön is jellemző, hogy egy galéria működésében két személy tevékenykedik. Mindenki azt csinálja, amihez jobban ért. Nálunk sincs ez másként. Eleni például sok türelemmel és empátiával tárgyal az ügyfelekkel.
Eleni: Ernst szakértelme elengedhetetlen, mielőtt bármit vásárolnánk. Felismeri az értéket és a hamisítványt. Hozzá tartozik az építészeti és lakberendezési projektek megtervezése és kivitelezése, valamint a restaurálások is. Utóbbi fontos eleme a munkánknak, hiszen nemcsak megóvásról van szó, hanem értéknövelésről is. Az utolsó 300 év képző- és iparművészeti alkotásaihoz olyan szakértelemmel nyúl, amelyet nemzetközileg is elismernek. Az én terepem az „üzlet”: a gyűjteményépítés, az elemzés, a piaci stratégia, a kommunikáció; a tárgyalás az ügyfelekkel és múzeumokkal. Én foglalkozom a szerződésekkel, a jogi és számviteli háttérrel. Hozzám tartoznak a kiállítások is. A számos különböző feladat mellett egy dologban közösen döntünk: a vételben.
– Bécsben a műkereskedőnek tekintélye van. Hasonló a helyzet itthon?
Ernst: A szakmánknak a presztízse Magyarországon még mindig nincs a helyén. Vannak, akik „antikosokként” hivatkoznak ránk itt, míg Nyugat-Európában ennek a hivatásnak nimbusza van, és mindenki tisztában van az intellektuális, kulturális dimenzióival.
Itthon sokan úgy gondolják, hogy nem kell ehhez nagy szakértelem. Minek a tanácsunkat kikérni, hiszen venni egyszerű. Tudás és koncepció nélkül hordanak össze sok jobb vagy rosszabb tárgyat, vesznek akár hamisítványokat is.
Én ezt azzal magyarázom, hogy sokan rövid idő alatt lettek nagyon sikeresek, az önbizalmuk és magabiztosságuk által úgy gondolják, hogy a művészethez egyszerű érteni.
Eleni: Egy híres műgyűjtő mondta egyszer nekünk: „Ha szerencsés egy gyűjtő, akkor idejekorán találkozik azzal, aki segít neki pénzt és időt spórolni, továbbá értéket építeni a következő generáció számára.” Ernst abban a megtiszteltetésben részesült, hogy az Osztrák Köztársaság Érdemkeresztjének Aranyosztályú kitüntetését vehette át Ausztria szövetségi elnökétől, dr. Heinz Fischertől. A kitüntetést mint műkereskedő kapta, Magyarország és az Osztrák Köztársaság közötti kulturális kapcsolatok megerősítéséért tett munkájáért.
– Ismert rólatok, hogy a magyar művészet itthoni megismertetését és nemzetközi pozicionálását tűztétek ki célul. Kik a kedvenc alkotóitok?
Ernst: Nagyon sok munkával jár itthoni és külföldi kiállításokra pozicionálni műveket, Eleni tudna hosszan mesélni erről. Folyamatosan jelen vagyunk a nagy kiállításokon, de számunkra ugyanolyan fontos a többmilliós Rippl-Rónai vagy Tihanyi mellett például a Magyar Nemzeti Galéria Art Deco kiállítására egy Tevan-ötvösművet vagy Rahmer-kerámiatárgyat kölcsönözni. A művészeti és szellemi érték nem a kereskedelmi ártól függ. És a mi szeretetünk és munkánk sem.
Eleni: Amikor megnyitottuk az első üzletünket, egy akkori ismert kereskedő azt mondta: „Fél éven belül tönkre fogtok menni.” Erre visszakérdeztem: „Tudással, munkával, alázattal és szorgalommal nem lehet ebben az országban boldogulni?” A közös munkánk minket igazol.
– És közben született két gyermeketek. Eleni, hogy tudtad a gyermeknevelés mellett a galériát vezetni?
Eleni: Ezen én is szoktam mostanában gondolkodni. Természetesen volt segítségem, édesanyám és a családom részéről. De a nagy része a dolgoknak mégis magunkon múlik. Én sohasem éreztem nehéznek vagy kimerítőnek a hajnali keléseket, szoptatást, óvodai és iskolai száguldást.
Ernst: Nincs ebben az egészben semmi misztikum, csak reggeltől estig dolgozni kell. Azért tudjuk ezt így csinálni, mert szenvedélyesen szeretjük a hivatásunkat, és én rendkívül hálás vagyok ennek az országnak is, hogy lehetőséget kaptam itt.
– Szomorúak lennétek, ha a gyerekek nem folytatnák a családi vállalkozást?
Eleni: A konyhánkban töltjük a legtöbb időt együtt, ezért az áldás mellé tervezünk a falra felírni néhány szót: fegyelmezettség (ez németül jobban hangzik: discipline), alázat és szorgalom. Ezt szeretnénk a gyermekeinknek mi is átadni, mindegy, milyen hivatást választanak majd.
Ernst: Teljesen mindegy, hogy átveszik vagy sem. Mi abban hiszünk, hogy csak akkor lehetsz kiváló egy hivatásban és boldog ember, ha nagyon szereted, amit csinálsz. Mi megtaláltuk a helyünket ebben a csodálatos országban, és hálásak vagyunk, hogy a magyar művészettel foglalkozhatunk. Találják meg hasonlóan az útjukat, ennél többet nem is kívánhatnánk!
Ez a cikk a Képmás magazin 2022. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>