Egy fiatal lány egyedül körbetúrázta az országot – „Ráébresztett, milyen sokszínű hely Magyarország”

Izlandról jöttél haza pár napra. Mivel foglalkozol kint?

Kutatói cserén vagyok júliusig, ami része a budapesti doktori képzésemnek. Fenntarthatósági kommunikációval foglalkozom, azt próbálom feltérképezni, hogyan kommunikálnak szervezetek, vállalatok abból a célból, hogy az emberek megváltoztassák a viselkedésüket, és környezettudatosabban éljenek. 

Till Anilla 29 éves, a Corvinus Egyetem PhD-hallgatója, mesterdiplomát szerzett a svédországi Jönköping Egyetemen, de tanult Helsinkiben és Párizsban is. Jelenleg Izlandon él, közben egy magyar ügynökségnél projektmenedzserként dolgozik.

  De megértem, amikor az emberek azt gondolják, hogy egyedül nem tudnak mit tenni a klímaváltozás ellen. Jobban érthető, ha bolygóegészségről beszélünk: tiszta a levegő, a víz, zöldek a növények. Az emberek ennek érdekében szívesebben változtatnak a viselkedésükön. Míg, ha azt mondjuk, hogy tartsuk a felmelegedést másfél fok alatt, az átlagember néz, hogy jó, de ez mit jelent? Mit csináljak? Ha kinn vagyunk a természetben, és érezzük az illatokat, látjuk a színeket, halljuk a madárcsicsergést, akkor érezzük igazán, miért érdemes megvédeni a bolygónkat. Ez felnyitja a szemet.

A hazajöveteled nem véletlen, ugyanis 2550 címmel dokumentumfilm készült rólad, hiszen tavaly nyáron 72 nap alatt teljesítetted a 2550 kilométer hosszú Országos Kékkört. Mi a különbség a Kéktúra és a Kékkör között? 

Az egyik része a másiknak, az Országos Kékkör három túrából áll: Országos Kéktúra, Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra és az Alföldi Kéktúra. Ha összekötjük őket, egy kört adnak ki, ez a Kékkör. 

Hogyan lettél túrázó? Úgy tudom, korábban még a hétvégi kirándulásokat se nagyon szeretted.

Az első hosszú távú túrám az El Camino volt, a világ leghíresebb zarándokútja Spanyolországban. 18 éves koromban voltunk egy utazáson Santiago de Compostelában, ami a Camino végpontja. Nagyon megtetszett, és úgy voltam vele, tök jó lenne egyszer majd végigmenni . Hat évvel később Párizsból lementem, és megcsináltam. 

Szerettem volna valami hasonlót itthon is, ezért először végigjártam a Magyar Zarándokutat, utána jöttem rá, hogy a Kékkör is hasonló. Pár évig halogattam, aztán tavaly májusban jött el az idő és a lehetőség. 

Kinek az ötlete volt, hogy a kihívásból dokumentumfilm készüljön?

Az egészet Mándi Ferenc, a film rendezője, producere, mindenese találta ki, aki az egyetemen korábban csoporttársam volt, jó barátok vagyunk. Amikor megtudta, hogy megyek túrázni, felvetette, mi lenne, ha csinálnánk ebből egy filmet. 2023. május 19-én indultam, és július végén értem be. Ennyi időm volt, mert utána már fesztiválozást terveztem. (nevet) Pont 72 napom volt az utolsó egyetemi órám és az első fesztiválos nap között.

Hogyan nézett ki egy átlagos napod?

Hajnali öt körül keltem. A kora reggeli túrázás azért jó, mert akkor még alszik a természet. Általában 35,5 kilométert mentem naponta, ami lehet, hogy elsőre soknak tűnik, de ha az ember belejön, akkor lehet bírni. Mindig megálltam reggelizni, néha kocsmáknál ittam egy üdítőt, később ebédeltem, sokszor találkoztam érdekes emberekkel. Kora este érkeztem a szállásra, kimostam a ruháimat, home office-ban dolgoztam egy kicsit, majd korán lefeküdtem aludni. 

Kép

A fotót készítette: Mándi Ferenc

Biztos sokan felszisszenek, hogy egyedül, nőként kirándulni vajon mennyire biztonságos. 

Nagyjából öt–tíz éjszaka sátraztam, és az egyedül kinn alvástól sokan óva intettek. De első alkalommal annyira fáradt voltam, hogy nem volt energiám félni, egyből elaludtam. Tény, hogy a családom aggódott, de mindig tudták, merre járok, elérhető voltam, kivétel, amikor nem volt térerő. Minél inkább telt az idő, annál inkább biztonságban éreztem magam. 

Vonzott ez az élmény, hogy huzamosabb időt kinn töltsek a természetben. Ez nagy fizikai és mentális kihívás, nagyon erős csapatépítés saját magaddal. 

Kíváncsi voltam, hogy képes vagyok-e rá, és milyen ember leszek a végén. 

Mire jutottál?

Rájöttem, hogy a jövőben nem akarok majd annyit számítógép előtt ülni, mint most. Ezen jelenleg még nem tudok változtatni, de később szívesen végeznék olyan munkát, ami nem arról szól, hogy reggel kilenctől délután négyig gép előtt ülök. Arra is ráébresztett, hogy milyen jó hely Magyarország, milyen sokszínű, mennyire kedvesek az emberek. Óriási kaland volt! Mindenkinek receptre írnám fel, nagyon sokat tanulhatunk magunkról, a fizikumunkról, de főleg az elménkről. Nagyon jó önismereti út. De ha valaki elmegy túrázni, és rosszul érzi magát, nem érzi jól magát egyedül, az is lehet hasznos tanítás. 

Kikkel találkoztál az út során? 

Próbálok olyanokat mondani, ami nem szerepel a filmben, hogy ne spoilerezzek. Volt, hogy elfogyott a vizem, és becsöngettem emberekhez, hogy tudnának-e adni. Ha beértem egy kis faluba, az utcán nagyon gyakran megszólítottak. A kocsmákban pedig kissé részeg bácsik sokszor mondták, hogy hát, ők biztos nem sétálnának ennyit…

Ha már a vizet említed, beszéljünk a táplálkozásról is. Vegán vagy, és a filmben is említed, volt olyan, hogy délutánig nem tudtál enni, mert nem találtál boltot. Egy ilyen helyzetet hogyan kezel az ember?

Nyilván éhes voltam, és azért volt egy kis kabalakaja a hátizsákomban, viszont azt nem akartam megenni, mert nem volt vészhelyzet. Egy idő után rutinná vált az étkezés, nagyon egyszerű dolgokat főztem, készítettem. 

Nem mondanám, hogy teljes értékű táplálkozás volt, de a túra előtt tudatosan többet ettem, gondoltam, jól fog jönni. Körülbelül hét kilót fogytam. 

Voltak hullámvölgyeid is az út során, de ezeket nem mutattátok be a filmben, csak utólag meséled el. Például, hogy ültél az erdőben, és sírtál. Tudatos döntés volt, hogy az intim szférádat megőrizd?

Nem, nem volt ilyen cél. Amikor van egy mély pillanat az erdőben, az nagyon életszerűtlen szerintem, hogy előveszem a táskámból a GoPro-t, hogy felvegyem, ahogy sírok. A forgatás egyébként úgy zajlott, hogy a rendező forgatási napokra jött, emellett volt nálam egy GoPro, hogyha szeretnék valamit felvenni, akkor azt megtehessem. Inkább csak vágóképeket készítettem. 

A szeretteim nagyon hiányoztak. Online és telefonon tartottuk a kapcsolatot, de ez nem ugyanolyan, mintha meginnánk együtt egy kávét. Nem volt opció, hogy felüljek a buszra vagy a vonatra, és találkozzunk. Igaz, egyszer Pásztón, a családi házunkban szálltam meg. 

Milyen felszerelést vittél magaddal?

Sátor, matrac, hálózsák, néhány váltás ruha. Hidratációs rendszert használtam: egy lapos tartót töltöttem meg vízzel, beraktam a táskába, és egy csövön kivezettem. Úgy tudsz inni, hogy nem kell levenni a táskádat. Ezen kívül munka miatt vittem táblagépet. Volt nálam paprikaspray is, de nem kellett használnom egyszer sem.

Először egy nagyobb hátizsákkal mentem, amibe a sátram is belefért, ezt pár hét után kisebbre cseréltem, mert elég sokat fogytam is közben, ezért fontos volt, hogy könnyebb legyen a táska. Két túrabakancsot fogyasztottam el, mindkettő használt volt már, egyenként olyan kétezer kilométert kibírtak. Úgyhogy most még nincs is túrabakancsom. 

Nagyjából 10 ezer forint volt a napi költségem. Pénzügyi szponzorációt nem kaptam, viszont négy cég, szervezet eszközökkel, túrafelszerelésekkel, médiamegjelenésben, kéktúrás termékekkel, szálláshelyekkel támogatott.

Kép

A fotót készítette: Mészáros Virág

Voltak olyan részei az országnak, amelyek számodra is új felfedezések voltak?

Persze, például az Országos Kéktúra két végpontja, Írott-kő és Hollóháza eddig teljesen kimaradt az életemből. Zemplén meg az Őrség nagyon tetszett. A Nyírség szegény falvaiban járva sokszor elgondolkodtam, hogy milyen szerencsés helyzetben vagyok. El tudtam jönni a munkából, tudtam félretenni pénzt, hogy túrázhassak. Sokan, pláne ezekben a falvakban egy ilyen döntést biztos, hogy nem hozhatnak meg. 

Szép dolog, hogy teljesítettem a Kékkört, de óriási kiváltság is. 

A Hármashatár-hegyről indultam, és oda is érkeztem. Amikor a végén felértem a Nagyszénásra, és lehetett látni Budapestet, az nagy boldogság volt. 

Kinek szeretnél példát mutatni?

Egyrészt azoknak szól a film, akik kéktúráznak vagy kéktúrázni szeretnének. Remélem, hogy sokan elindulnak rajta, vagy akik már végigjárták, azoknak nosztalgiát jelent. A másik inkább általános üzenet. Ha valamit igazán szeretnél elérni, rajtad, az elköteleződéseden múlik, sikerül-e: egy új munka, egy vállalkozás, egy könyv megírása, bármi. 

A 2550 – Körbesétálni egy országot című dokumentumfilm május 23-án az ország összes Cinema City mozijában látható lesz. Mivel a budapesti vetítések már telt házasak, a fővárosban május 24-én is vetítik. 

Mit gondolsz, jó PR-film lehet ez Magyarországnak?

Ez érdekes kérdés, mert szerintem jó lenne, ha a Kéktúra és a Kékkör külföldieknek is könnyebben elérhető lenne. Hallottam egyszer egy kanadai férfiról, aki az Alföldi Kéktúrát akarta megcsinálni, de semmi információt nem talált róla. Már az is jó lenne, ha a füzetek angolul is elkészülnének.

Benne volt a pakliban, hogy nem sikerül, amit elterveztél?

Soha nem csináltam ennyire hosszú túrát. Azt tudtam, hogy három–négy hét menni fog, de hogy utána mi lesz, azt nem. Ahogy haladtam előre, éreztem, hogy ez csak akkor nem fog sikerülni, ha valami egészségügyi problémám lesz, vagy családi okokból meg kell szakítanom. Inkább a logisztika volt a nehéz: amikor elindultam, még egy nagy doktori vizsgám hátravolt, amit végül a Kékkör alatt teljesítettem. Egy túranap után este felmentünk kocsival Pestre a legjobb barátnőmmel, reggel levizsgáztam, és délután értem vissza a Kékre.  

Lesz következő túra?

Igen, valószínűleg Izlandon. Abban szeretnék fejlődni, hogy többet tudjak vadonban lenni, akár egyedül is, nomád körülmények között. 

Egy hegyet ábrázoló medál lóg a nyakadban. Veled volt a Kékkörön is?

Igen, Budapesten vettem egy dizájnvásáron, nagyon megtetszett, találó a túrázáshoz.