Básti Juli: „Pletyka mindenhol van, és mindenhol utálom, mert mindenhol gyilkos”

Ezek szerint a függöny felgördülése előtti óra nem „szent idő”?

Ma a Pletykafészek megy, számomra az könnyű előadás. Fél nyolckor megyek először színpadra, van benne tizenöt mondatom, és utána kijövök, a második felében bent ülök, de akkor sincs több mint tíz mondatom. Olyan, mintha otthon ülnék és tévéznék. A többinél szó sem lehet ilyesmiről. Sőt, például a Central Park Westet húsz éve játsszuk, a szövegünket mégis minden előadás előtt összemondjuk Nagy-Kálózy Eszterrel. Annyi más darabot játszunk, ezt meg egy hónapban egyszer-kétszer. 

Ha az ember véletlenül elfelejti a szöveget, a rutin segít, a száj kimondja magától, mint amikor sötétben is tudja a lábad, hogy van ott egy lépcső. 

Hogyan lehet egy előadást, egy szerepet frissen tartani – ha húsz éve műsoron van – úgy, hogy számodra is izgalmas maradjon?

Hogyne volna izgalmas? Hiszen lent ül négyszázötven ember! Ők most vannak itt, ma este. Még ha úgy indulnék is a színházba, hogy „jaj, már megint”, beérek az öltözőbe, leteszem a táskám, elkezdenek festeni, és mire kész a fejem, kész a lelkem is. 

Soha nincs kísértés, hogy kicsit változtass valamin? Nem érzel olyat, hogy ma másképp látom ezt a karaktert vagy jelenetet?

Ha ezt érezném, akkor rosszul próbáltunk. A karakter és a szerep keresése a próbaidő feladata. Bár az is igaz, hogy néha egy-két-három év után jut eszébe az embernek egy jobb megfejtés egy-egy mondathoz, pillanathoz. Csak úgy lehet rekonstruálni estéről estére, ha pontosan tudom, hogy az a szereplő kicsoda, mit miért mond, miért kerül ilyen vagy olyan állapotba. A néző nem arra kíváncsi, hogy a színész azon az estén éppen mit akar csinálni, ha pedig igen, akkor elmegy egy olyan előadásra, ahol improvizálnak. 

A Pletykafészek egy könnyű komédia, de az életben a pletyka néha nehéz teher. A színházi pletyka a közvélekedés szerint különösen virul. Ez igaz?

Nem csak a színházban, a falvaktól kezdve az orvosi társadalmon keresztül a hivatalokig mindenhol. Pláne ma, amikor bármikor bekapcsolja valaki a mobilt. 

Pletyka mindenhol van, és mindenhol utálom, mert mindenhol gyilkos. Az unalom, a féltékenység és az irigység irányítja. 

Valakiről nem tudnak pontosan valamit, mégis elkezdik terjeszteni. Én soha nem csinálok ilyet, és ha valahol felüti a fejét, onnan eljövök.

A Nem félünk a farkastól című Albee-darabban is tíz éve alakítod Marthát. A történet szintén egy belterjes egyetemi közegben játszódik, ahol az idősebb házaspár az egyetemi parti után a házasságukba is beavatja az új oktatót és feleségét. Mi tartja össze az egymást gyilkoló Marthát és George-ot?

Szerintem a gyerektelenség. Az a fajta borzalmas magány, amit megélnek abban a zárt közösségben. Miközben mindketten szörnyetegekké váltak, imádják egymást, de ami összetartja őket, az vulkanizálja egymás gyilkolását is. Ismerek egy-két ilyen házaspárt, én nem szeretnék ilyen kapcsolatban élni. Persze alapvetően mindannyian magányosak vagyunk, bármilyen boldog kapcsolatban, és bármekkora családban vagyunk, egyedül kell megküzdenünk egy csomó problémával.

A teljes interjú a Képmás magazin legfrissebb, 2025. áprilisi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.