Családostul indulnak a hosszú útra – Hortobágyi daruvonulás az őszi csillagok alatt

Zötykölődve, lassan haladunk, amikor az úttól nem messze egy csapat darut fedezünk fel, amint a tarlón csipegetnek. Hevesebben kezd dobogni a szívünk: értük, hozzájuk utaztunk több mint kétszáz kilométert. Megérkezünk a Virágoskúti-tavakhoz, ahol letesszük autónkat, és találkozunk Lisztes Lászlóval, a Hortobágyi Nemzeti Park turisztikai osztályának munkatársával, ő lesz a kalauzunk a darulesen. 

„A darufajok világszerte elterjedtek, Dél-Amerika és az Antarktisz kivételével minden földrésznek saját darufaja van. Magyarországon a szürke darut láthatjuk. Ez más kultúrákban is karizmatikus madár, valahogy az ember mindig tisztelettel és rajongással fordult felé, talán mert lenyűgözték a madár képességei és erényei” – kezdi a daru faj ismertetését a szakember, aki a darutollas hortobágyi pásztorkalapokra utalva hozzáteszi: a daruban nálunk a természeti és kulturális örökség, valamint a fajmegőrzés egyesül. Elindulunk a magasles felé, ahonnan belátni az egész tórendszert.

Idén ünnepelte a nemzeti park Hortobágy világörökségi címének 25. évfordulóját. Ez Magyarország első nemzeti parkja, tavaly volt 50 éves.

Séta közben megtudjuk, hogy a Hortobágy az európai daruvonulás legnépesebb állomása, azon belül is kiemelt szerep jut a Virágoskúti-halastavaknak. 

Európában a legtöbb daru egy tömegben itt és most található. 

Egy egyed élettartama 8–12 év, állatkerti körülmények között ennél is több. Tíz éve még általában két-, sőt legtöbbször háromfiókás családok érkeztek, manapság a fészekaljak is kisebbek, és ezekből leginkább egy utód éri el a Hortobágyot. A tojásrakás hormonális rendszerét befolyásolja, hogy van-e elég táplálék, ez északon jobbára állati eredetű fehérje, azzal lehet gyorsan testet építeni. Ha kevés a kétéltű, a vízi gerinctelen, a csiga, a kisebb emlős, akkor kevesebb a tojás is a fészekben. 

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Lisztes László, a Hortobágyi Nemzeti Park munkatársa

A darvak evolúciós sikerének egyik kulcsa

Amikor a fészkelési szezonban a fiatal egyedek elérik az idősebbek méretét, megkezdődnek a felderítő repülések, majd a madarak elindulnak délnek. Szeptember vége felé egyre nagyobb számban érkeznek a darvak Hortobágyra, a csúcs október második, harmadik hetében van, összességében jó két hónapig is eltart a vonulásuk.

Bár egykor Magyarországon is sok daru élt, áttelelő madár egyelőre még nincs nálunk, csak kései ideig kóborlók, ám az igazi tél elől azok az egyedek is dél felé húzódnak. Többféle útvonal létezik az elterjedési területükön belül: az egyik az atlanti, amely Gibraltárnál szeli át a Földközi-tengert; a másik a közép-európai (ebbe tartozik a Hortobágy), valamint keletebbre, a Fekete-tenger vonzáskörzetében, a Kaukázus partvidékén is van további. 

A finn természetvédelmi szakemberek már régóta jelölik az egyedeket – mivel a madár náluk fészkel, sokkal könnyebben hozzáférnek a fiatal példányokhoz –, hogy követni lehessen az útvonalaikat. Ezt a madarak törékeny volta miatt csak fiókakorban lehet elvégezni, ezért a magyar szakemberek a hozzánk érkező felnőtt madarakat már nem tudják megjelölni.

Minthogy a fészkelési területük majdnem Kamcsatkáig húzódik, Európától keletre is számos vonulási úton indulnak déli irányba. A Himalája hágóin Indiába, attól keletre Kínába húzódnak.  A „hortobágyi” egyedek hazánkat elhagyva átrepülik a Földközi-tengert, csak Afrikában pihennek meg újra, addig nincs ismert szárazföldi pihenőhelyük. 

A több napig tartó repülés óriási erőpróba, amit még a felnőtt madarak is nehezen bírnak. Ehhez a hatalmas úthoz gyűjtik az erőt Magyarországon. 

Ugyan Észak-Afrikában kedvezőbb az időjárás, ott nincsenek nagy biztonságban, hiszen intézményes természetvédelemről a földrészen alig beszélhetünk; sok orvvadász is megfogja hálóval – a gólyákhoz hasonlóan – a darvakat. Egyedül a nemzeti parkokban védik a madarakat, amelyeknek turisztikai jelentőségük is van, hiszen be lehet mutatni őket.

A rádiótelemetriásan jelölt madarak mozgásából az látszik, hogy a Hortobágyról induló darvak nyugat felé tolódnak, úgynevezett hurokvonulást folytatnak, mert Tunéziától Marokkóig is elrepülnek. Az Atlasz-hegység termékeny völgyeiben többször is aratnak egy évben, ami terített asztalt jelent a madaraknak. Útközben sós mocsarak környékén pihennek, datolyát, olívabogyót is eszegetnek, míg elérik Afrika északnyugati csücskét. Azok a madarak, amelyek elrepülnek Marokkóig, a Gibraltári-szoroson átrepülve Spanyol-, Francia- és Németország érintésével jutnak vissza Skandináviába vagy a Baltikumba, a költőhelyre.

A darvak a vonulási útvonal pihenőhelyein keresik a tömegtáplálékot. A Baltikumban, Skandináviában ez a fő táplálék a burgonya, Magyarországon a kukorica, délebbre az árpa, a köles. A darvak nem véletlenül legelnek annyit: mint fentebb írtuk, igyekeznek feltölteni az energiatartalékaikat, mielőtt nekivágnak a hosszú, Afrikáig tartó útjuknak. 

A táplálékraktározásuk a mellizomban összpontosul, a nagy keményítőtartalmú terményeket a szervezetük átalakítja zsírrá, és azt képesek tartalékolni az izmok között. Két hónapig a Hortobágyon tartózkodva feltöltik az energiaraktárakat. 

A magvak mellett minden mást is megesznek, ami rendelkezésükre áll, ezt szaknyelven opportunista táplálkozásnak hívják. A mindenevő életmód evolúciós sikerük egyik titka. 

Daruszántás és üres asztal

A másik a szociális struktúrájuk: családcsoportban repülnek, ennek során lehetőség nyílik a szociális tanulásra. A szülők megmutatják a vonulási útvonalat, valamint a pihenőhelyeken a tömeg- és az alternatív táplálékot a fiókáknak. A pihenőhelyen a családok hajlamosak leszakadni a nagy tömegtől, inkább a maguk csendességében „gyepelnek”. Ennek során úgynevezett daruszántásokat hoznak létre: a karmaikkal sekélyen feltépik a gyepet, és kiforgatják a már télire begubózott lárvákat, rovarokat, puhatestűeket.

A család az egész vonulási ciklusban együtt marad, a fiókát visszavezetik a születési helyére, így öröklődik az útvonal programja. Ezzel van összefüggésben az is, hogy az egykor Magyarországon ikonikus állatnak számító, a nemzeti park címerében is megtalálható daru, már nem fészkel idehaza: megváltoztak az élőhelyeik, fészkelési lehetőségeik. A lecsapolások következtében a madarak viselkedésének változnia kellett a fennmaradás érdekében. 

A klímaváltozás következtében nagy átalakulások következtek be a mezőgazdasági kultúrákban: 2022-ben és idén is hatalmas volt a szárazság, két éve be kellett szántani a kukoricát, így amikor a darvak megérkeztek, gyakorlatilag „üres volt az asztal”. A madarak kénytelenek voltak elfogadni a kisebb energiatartalmú élelmet. Amikor ideálisabb az időjárás, mint például 2023-ban, 50 ezerrel több daru érkezett a Hortobágyra. 

Egy „ellenjárat” húz el hangosan gágogva fölöttünk: a nádas mögötti tóból nagy lilikek csoportja indul egy utolsó táplálékszerző körútra, csak késő este térnek majd vissza. A darvak még nem indultak meg, az út során látott, tarlón elhullajtott szemeket gyűjtögetők még minden bizonnyal lakmároznak. Más csapatok akár 30–40 kilométerre is elrepülnek táplálkozni. 

A daru vizes élőhelyeken fészkel, leginkább az erdőszéli lápréteket kedveli, mert az nehezen megközelíthető a szárazföldi ragadozóknak, a rókának, sakálnak, a vaddisznóknak. Mivel azonban az Alföldről nagyjából száz éve eltűntek az ilyen élőhelyek, a daru is igen ritkán látott vendég lett. Az 1980-as években kezdett újra növekedni az átvonuló egyedek száma, ami folyamatosan emelkedett, a kétezres évekre a csúcson egyszerre 60–70 ezer madár is itt gyűjtött erőt a vándorút folytatása előtt. 

Tavaly regisztrálták a rekordot: 185 ezer daru volt egyidőben a Hortobágyon. 

Míg beszélgetünk, megérkezünk a magasleshez. A darvak viselkedése plasztikus, gyorsan képesek felmérni a veszélyhelyzetet, azonban a lassan, egyenletesen haladó mezőgazdasági járművektől vagy az egyhelyben álló embertől nem tartanak. Mivel alapvetően bizalmatlanok, félénkek, mi is lassan lépdelünk fel a lesre, csöndben gyönyörködünk a naplementében fürdő tájban. Fenséges látvány tárul elénk. 

Kukoricaországból Afrikába

Amíg ellátunk, sűrű nádasok és ezüstösen csillogó vízfelületek váltakoznak, ezerszámra csivitelnek, gágognak a madarak. Érkeznek az első darucsapatok, céljuk az előttünk elterülő idilli vizes élőhely. A távcsővel vizsgálva a területet valódi madárparadicsomot vehetünk szemügyre. A legsötétebb „csíkot” a darvak jelentik, előttük-mellettük a rövidebb lábú, a vízen úszó vadludak tömege, azok előtt a szárazabb részeken sirályok serege. 

A darvak állnak a vízben, olyan részeket keresnek, ahol 35–40 centiméteres a mélység, hogy a víz ne érje a tollas testrészeiket, mert akkor megszűnik a toll szigetelése – ami egyébként valódi evolúciós csúcstermék, gondoljunk csak a tollal töltött ágyneműre vagy kabátra. A csüdjük nem érzékeny a vízre, még a bőröző (fagyás felé tendáló) vízben is rezzenéstelenül álldogálnak. 

A tollazatuk elbírná a nagyobb hideget is, emiatt nem kellene délebbre költözniük, de északabbra befagynak a vizek, gyakran még nálunk is, ezért nincs mit inniuk az állatoknak.

Ahogy fagy a talaj, már a daruszántásos módszerrel sem jutnának táplálékhoz, ezért azt délen keresik, a jobb időjárási körülmények között. Az időjárásváltozás miatt azonban egyes helyeken már megfigyelhetők telelések, például a Vajdaságban a Sóskopó Természetvédelmi Rezervátumban, ahol több ezer példány telel át. 

Kép

Fotó: Velkei Tamás

A nap már lebukott a látóhatáron tornyosuló felhők közé, sötétedik, kezd hűs lenni. Szüntelenül érkeznek V-alakban a darucsapatok az esti pihenőre. Északkeletről, „kukoricaországból”, ahol a tarló terített asztalt jelent a madaraknak, akár kétszázezer madarat is jóllakat. Idén a csúcsot 135 ezer daru jelentette egyidőben, a tavalyi rekordtól ez jócskán elmarad.

A darvakat hetente folyamatosan számolják. A nemzeti park őrei felosztják egymás között a látóhatárt; van olyan parkőr, akinek több éjszakázóhely is jut. Nagyjából másfél, két nap alatt veszik számba a madarakat az éjszakázóhelyeken, majd a kapott eredményeket összeadják. A számolás leginkább hajnalban, az ember számára kedvezőbb látási viszonyok között zajlik, és a szálló egyedeket számolják. Előbb megszámolnak egy kisebb csapatot, nagyjából tíz egyedet, majd ezt a foltot rávetítik a nagyobb csoportra. Büszkeséget jelent minden őrnek, ha az őrkerületében daru-éjszakázóhely van.

Sokan csak siklanak, nem repülnek, a kétméteres fesztávolságú szárnyaik erre lehetőséget is adnak. „A lefelé csapó szárnyvégek mögött felfelé áramló légörvény keletkezik. Ha a következő madár erre a légörvényre felfekszik, sokkal könnyebb haladnia. Ez is a csapatos viselkedés előnye” – magyarázza Lisztes László. 

A madarak nem „szavazzák meg”, ki legyen a vezér, mindig a legrutinosabb, legrátermettebb, legmagabiztosabb, tapasztalt egyedre bízzák magukat, amelyik ismeri a jó táplálkozó-, éjszakázóhelyeket; önjelöltként áll a csapat, illetve a V-alak élére. Az este behúzó csoportok hajnalra átrendeződnek, nem ugyanaz a csapat repül ki, amelyik este együtt érkezett. 

A család azonban sosem válik szét: vagy egy csoporttal repülnek ki kukoricázni, vagy magukban gyepelnek, utóbbi a szociális tanításra is alkalmat ad.   

Hatalmas trombitálás közben érkeznek a kisebb-nagyobb csoportok, hogy a tóban landoljanak, ahol jellegzetes hangjukat folyamatosan hallatják, mint megtudjuk, egész éjszaka. Ez egyfajta szociális és védelmi kommunikáció: sűrűn egymás mellett éjszakáznak a vízen, ami biztonságérzetet nyújt számukra. 

A rókáknak ez a vizes közeg már akadály, de egy vaddisznónak még ez sem: ha darupecsenyére támad kedve, betrappol az éjszakázóhelyükre. Szerencsére a 110–120 cetiméter magas darunak nagyon jó érzékszervei vannak, az ultraibolya-tartományban is lát, így alkonyatkor, majdnem esteli időszakban is észlel még sziluetteket. 

Egy turistacsoport érkezik a magaslesre. A beszélgető, olykor nevetgélő sokaságot a félénk darvak kikerülik, és más ívben közelítik meg az éjszakázóhelyüket. Mi sötétben indulunk vissza a gépkocsihoz, ragyognak a csillagok a Hortobágy felett, visszatükröződnek a tavon. Ilyen távolságból is hallani a fiókák különleges, a felnőttektől még eltérő, lágyabb hangját.