A téboly az irodalomban és hétköznapi életünkben

Különlegesek a témaválasztásai Bartusz-Dobosi László írónak. Lélekszakadtak című könyve a téboly és az irodalom kapcsolatát vizsgálja, második kiadása nemrég jelent meg a Kronosz Kiadónál. Most pedig a rendszerváltás izgalmas, korlátokat nehezen tűrő személyiségéről, Csengey Dénesről ír könyvet. Ezek kapcsán kérdeztük az irodalomról, a tébolyról és a lélek mélységeibe merülésről.

Bartusz-Dobosi László
Bartusz-Dobosi László

Bartusz-Dobosi László – Kép: Bergics Balázs

– Hogyan talált meg téged ez a különös téma, a téboly az irodalomban?
– Tanárként még a kétezres évek elején én szerkesztettem a pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában az iskolaújságot, és annyi ügyes gyerek hozott írást, hogy „kinőttük” ezt a fórumot. Ekkor, 2005-ben született meg egy irodalmi lap, az Irodalmi Páholy, amely az évek során országosan terjesztett, negyedéves kulturális magazinná nőtte ki magát, és tematikus számokat közölt. Az egyik ilyen tematikus szám témája a téboly lett, amihez írtam egy rövidebb bevezető esszét. Ebből pár év múlva lett egy terjedelmesebb tanulmány, amit megmutattam egy orvos-író barátomnak, dr. Sárosi Istvánnak. Ő aztán éveken át buzdított, hogy készítsek belőle könyvet, mert a téma bőven megér ennyit. Így született meg végül 2018-ban a Lélekszakadtak, amelynek orvosi szakmai lektorálását ő maga végezte.

– Minden összefügg mindennel, és lám, az irodalom és az orvostudomány is könnyen összeérhet. Arra nem gondoltál, hogy a képzőművészetet vagy a zenét is belevidd?
– Csak egy apró „kirándulás” erejéig. A XX. századi művészettörténet ismer egy „art brut” elnevezésű művészeti fogalmat, irányzatot. Ide szokás sorolni az agresszív hatású műveket, de a pszichiátriai betegek alkotásait is. Legnagyobb képviselője egy Jean Dubuffet nevű (1901–1985) francia festő volt, aki elsőként hozott létre egy olyan intézetet, ahol mentálisan sérült alkotók műveit gyűjtötték össze és állították ki. Főként festményekről beszélhetünk, de mindig előfordulnak irodalmi alkotások is közöttük. Ennek a kísérletnek híre ment, és azóta több olyan intézet is működik világszerte, ahol a gyógyítás részeként általában a szkizofréniás betegeket próbálják meg rábírni orvosaik arra, hogy fejlesszék ki a bennük lévő művészi tehetséget. Az egyik leghíresebb ilyen intézet Bécs mellett, egy Gugging nevű faluban jött létre az ’50-es években. Itt tevékenykedett Ernst Herbeck (1920–1991) osztrák „ápolt-költő”, álnevén „Alexander”, akinek életművét azóta is jegyzik az osztrák irodalomban. Gyűjteményes kötete, amely Báthori Csaba fordításában jelent meg „Lenni mert nem lenni” címmel 1996-ban, a Karinthy Gábor-féle különleges versvilágba ránt minket. „Fogva félig, fagyva félig, feküszik örök jég alatt. / Feküszik fiú jéghideg éjben. / Az óra csöndbe jár, a kor puhán halad. / Mígnem az ágyvas megreccsen éppen.” (A meghittség)

– Szép példája ez annak, hogy a művészet hogyan tud terápiává válni. De nem mondható el ez a legtöbb alkotó ember tevékenységéről is? Tudniillik, hogy művészi alkotása terápia is egyben?
– Az írás egyfajta tisztulást hoz magával: az ember kiírja magából a dolgokat. Persze ennek vannak fokozatai, ezt igyekeztem körüljárni a könyvemben. Kutatásaim során arra jutottam, hogy három nagy csoportot lehet elkülöníteni a motivációk alapján, s ennek megfelelően soroltam „alkotóimat” fejezetekbe. Az elsőbe azok kerültek, akik csak érdeklődtek a téboly témája iránt, tehát a fantáziájukra hagyatkoztak, elképzelték. A második fejezetben gyűjtöttem egybe az érintetteket, akik át is élték a leírtakat. A harmadik fejezetet pedig azoknak tartottam fenn, akik tudatmódosító-stimuláló szereket (alkoholt, ópiátokat) használva próbálták kitágítani saját horizontjukat. Ez az, amit Baudelaire „mesterséges mennyországok”-nak nevezett el, amit annyira találónak éreztem, hogy könyvemben én is átvettem. Persze vannak olyan alkotók is, akik mindhárom kategóriába beleillenek, mint például Dosztojevszkij vagy Csáth Géza, Edgar Allan Poe… az ő életműveik is nagyon izgalmasak.

Az érdekelt, hogy lehet-e hitelesen írni az őrületről. Bele lehet-e helyezkedni egy őrült ember logikájába?

– Amibe aztán a próbálkozók néha bele is ragadnak, nem?
– De. Mert ne feledjük: az abnormalitás vizsgálata rendkívül csábító, hiszen nagyszerű alkalmat teremt az írónak, hogy betekintést nyerjen a lélek rejtett zugaiba, átkukucskáljon ama bizonyos ajtónak a másik oldalára, a résen át a „szakadékba”! Másfelől viszont ott a rizikó, hogy vajon lesz-e ereje a végén visszacsukni azt az ajtót. Megfelelő módon méri-e fel önmaga határait? Ura tud-e maradni fantáziájának, vagy az elhatalmasodik felette? Ismeri-e a fantázia világából visszavezető utat? Képes-e újból megvetni a lábát a valóság talaján? Ezekre a kérdésekre nincsenek egyértelmű válaszok.

– És mi lett a konklúziója a hitelesség-kérdésnek?
– Az átéltek rögzítése tűnik a leghitelesebbnek. Karinthy Gábor, aki a fél életét elmegyógyintézetben élte le mint ápolt, de közben voltak tiszta pillanatai, olyan verseket írt, amelyek igazi mélységeket nyitnak meg. Vagy Sylvia Plath, aki az Üvegbúra című regényében megírta saját öngyilkosságát. Hölderlin, aki negyven éven át egy toronyszobában élte az életét... Ezeket nem lehet utánozni.

– Ha erről beszélünk diákoknak – ezek egy jó része tananyag! –, vajon hogyan tegyük? A művek felől közelítünk persze, de számomra tanárként folyamatos kérdés, hogy mennyit számít a művész emberi minősége az alkotásának megértéséhez – kell-e egyáltalán a személyiségét értékelni?
– Erről két dolgot mondanék. Kosztolányi azt írta valahol, hogy az íróknak nem az életrajzát, hanem a lélekrajzát kellene tanítani. Ezzel teljes mértékben tudok azonosulni. Másfelől nem értek egyet a modern irodalomtudománynak azzal az állásfoglalásával, hogy teljesen szét kell választani az alkotó magánéletét a műveitől. Számomra a kettő összetartozik, ettől lesz hiteles, vagy pont nem. S talán ebből az irányból kellene közelíteni a diákokhoz is. Nem a kronológia, az életrajz és a különféle költői eszközök az izgalmasak, hanem hogy a műalkotásban felvetett probléma, gondolat bennük mit mozgatott meg, melyik részével és hogyan tudnak azonosulni. Ebből nagyon izgalmas dolgokat ki lehetne hozni. Mert valahogy mindannyian egy kicsit bolondok vagyunk, nem igaz?

Kép

Bartusz-Dobosi László

– Akiket te vizsgálsz, azok le tudták írni, de másoknak is vannak ilyen pillanataik, csak nem mindenki tudja leírni. A bolond egy archetipikus figura: a kultúrtörténeten végigvonul a bolond, a trickster, a szent őrült figurája.
– Igen, a népmesékben gyakran van egy karakter, aki azt csinál, amit akar – ő a király udvari bolondja. Ő az egyetlen személy, aki következmények nélkül szembesítheti a királyt az igazsággal. Meg vagyok róla győződve, hogy az udvari bolondok voltak bizonyos értelemben az adott korszak legokosabb emberei.

– Ezt támasztja alá az a Hamvas Béla-idézet is a bolondról, Arlequinről, amit beraktál a könyvedbe: „A bolond a hatalmi őrületen kívül áll. A történeten kívül. Pótolhatatlan ember. Páratlan ember.” Vagy ott van a mese, amelyben egy gyermek kiált fel: „Meztelen a király!”
– A bolond bizonyos értelemben része az életünknek. Ott van a meséken kívül a színházban, a commedia dell’artéban, sőt, egészen hétköznapi, profán dolgokban is, mint például a kártyajátékokban. A Jolly Joker vagy a skíz a tarokkban.

Bennük az a közös, hogy nem korlátozza őket senki és semmi. Nincsenek határok, nincsenek korlátok, társadalmi elvárások, amiknek meg kell vagy meg akarnának felelni. Pont ezért képesek sokkal nagyobb mélységekbe ereszkedni.

Olyan területekre is, amelyekkel mi magunk nem merünk szembesülni. Ők azonban átlépik ezeket a határokat, ezért nevezi őket bolondnak az átlagember. De lényegében ugyanígy tekintünk a részegekre, a szentekre, sőt, a művészekre is. Mintha valamilyen módon a törvények felett állnának, nem törődnek a következményekkel.

– Társadalmi határokról beszélünk, de ezeket a határokat mi határozzuk meg. Persze a normális együttélés érdekében. De mi van, ha nem jók a határok?
– Ezek a határok folyamatosan módosulnak. Megállás nélkül határfeszegetésben vagyunk, gondoljunk csak a szokásokra, a nyelvre, az erkölcsökre vagy éppen a bolondok megítélésére! Évszázadokkal ezelőtt a bolondokat szentként tisztelték. Aztán ez megváltozott, s azt mondták, el kell őket zárni, mert veszélyesek. Volt időszak, amikor egyenesen bűnözőként tekintettek rájuk, s csak a legutóbbi évtizedekben jutottunk el odáig, hogy ők betegek, akik segítségre szorulnak.

– Mit gondolsz, lényegesek ezek a határfeszegetések?
– Feltétlenül. A feltalálók, a tudósok, a zseniális sportolók mind-mind csak így tudták elérni kimagasló eredményeiket. Átlépték saját határaikat és a társadalmi határokat, ami többnyire azért végzetes következményekkel is szokott járni. Az ilyen végletes szituációkban, kihívásokban pedig nehéz normálisnak maradni.

– Van-e felelősségem nekem mint egyénnek, a társadalom tagjának egy „tébolyult” emberrel kapcsolatban (ami persze nem feltétlenül orvosi fogalom)? Kell-e tennem valamit, ha például látom, hogy valaki mindent feláldoz, mondjuk a művészetért?
– Meggyőződésem, hogy minden szélsőség rossz. Meg kell próbálni elkerülni. Azért élünk közösségekben, hogy legyenek viszonyítási pontjaink, embereink, akik visszajelzik számunkra ezeket a veszélyes határátlépéseinket. Ez a szembesítés mindenképpen a dolgunk, de a konkrét lépéseket magának az érintettnek kell megtennie, nem nekünk.

– Te istenhívőként, teológus végzettséggel hogyan tekintesz ezekre az emberekre, akikről a könyvedben írtál?
– Van egy szó, amit a szentekre is szoktak használni: együgyű. Elsőre kicsit pejoratív hangzásúnak tűnhet, de vegyük észre, hogy az egy-ügyűségben benne van az is, hogy valaki egy konkrét ügyre teszi fel az életét. És ez mindig meglep minket. Ha olyannal találkozunk, akit nem kötnek le a hétköznapok láncai, aki nem ragad bele a sárba, hanem képes ezeken túllépni, elemelkedni – „lélekszakadt”, azaz a lelke elszakad a testétől –, aki az ügyeit hivatásként éli meg, akkor azokhoz vonzódunk. Titkon mi magunk is ilyenek akarunk lenni, és szerintem kicsit ilyenek is vagyunk. Hiszen mindnyájunknak van hivatása, csak nem biztos, hogy megtaláljuk, s pláne nem biztos, hogy „bele merünk halni”. Ilyen értelemben mindannyian bolondok, szentek, együgyűek vagyunk. Persze cseppet sem mindegy, hogy mi az az egy ügy!

Én hiszek abban, hogy a művészetnek nagyon fontos szerepe van az életünkben, és talán furcsa, hogy ezt mondom, de néhány művésznek bele kell halnia abba, hogy olyat mutasson meg, amit lehet, hogy mi is látunk, csak nem tudjuk így megfogalmazni.

Talán, ha a szülői hivatás felől közelítünk, jobban érteni fogjuk: hiszen a szülő bármit megtenne a gyerekéért, nem? Akár az életét is odaadná, s ezt valahol mégis természetesnek tartjuk. Valami ilyesmi a művészeti önkifejezés bennünk bujkáló kényszere is. Azt pedig mindenkinek magának kell megítélnie, hogy miért, mibe érdemes „belehalnia”.

A 20. század második felében élő magyar alkotók sokasága – feltehetőleg a cenzúra kényszere miatt – világirodalmi színvonalon írt meséket, miközben nagy hányaduknak nem volt saját gyermeke. Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda… nekik más volt a választott hivatásuk.

Kép

– Na és a tanári hivatás?
– Bizonyos értelemben a tanár szülő is és alkotó is, szóval a kettő közötti átmenet, akinek ennél fogva óriási a felelőssége. „Horizont” című kötetem témamegjelölő esszéjében azt fejtegetem, hogy a régi, „analfabéta világ” vezetői bibliai jeleneteket festettek a templomok falaira, hogy azokkal mondják el az embereknek a legfőbb üzeneteket. Ezek a festmények helyettesítették a könyveket. Ma, amikor már lényegében mindenki tud írni és olvasni, azaz a tömegkultúra korában, a Facebook és az Instagram üzenőfalán megjelenő képek és kommentek töltik be ugyanezt a szerepet. Úgy tűnik, hogy a kép, sőt, a mozgókép és a szöveg továbbra is elsődleges üzenethordozók. De hogy ki és mit tölt fel ezekre a virtuális „templomfalakra”? No, ebben van felelősségünk nekünk, tanároknak, szülőknek, íróknak.

– De azzal a ténnyel nem tudunk versenyezni, hogy az internet nagy százaléka értéktelen, sőt, káros tartalom…
– Igen, de emiatt adjam föl?

– Dehogy.
– Van egy kedvenc történetem, amelyben a plébános bácsi teleülteti a kertjét virágokkal. Másnap valaki mind kitépkedi a virágokat, és odaszórja az ajtó elé. Jön a káplán és méltatlankodik, de a plébános vesz új virágokat, s elülteti azokat is. Harmadnap azonban megint ott vannak kitépkedve a virágok, s ez így megy egy hétig. Azt mondja a káplán: Hagyja, plébános úr, úgyis mindig kitépkedik! Mire a plébános: Nehogy már a JÓ adja föl előbb! – Ő addig ülteti, amíg az, aki kitépi, meg nem unja. Van erre példa a való életben is. A jó tevést egyszerűen nem szabad abbahagyni!

– Így van. Reméljük, te sem hagyod abba! Mi az, amin mostanság dolgozol?
– Két kézirat is készülődik, jó szokásomnak megfelelően egyszerre és teljesen más témakörben. Az egyik egy monográfia, a rendszerváltozás egy különleges habitusú írójának, politikusának, Csengey Dénesnek az életművéről, aki sajnos nagyon fiatalon, 38 évesen halt meg 1991-ben. A mű egy doktori disszertációnak indult, de remélhetőleg ősszel könyv is lesz belőle. Csengey középiskolai élményem volt, azóta forgattam a fejemben a gondolatot, hogy írnom kellene róla. Mostanra értem meg rá, s talán így halálának 30. évfordulójához közeledve már merhetek is állást foglalni hihetetlen izgalmas és „sokműfajú” munkásságával kapcsolatosan. Elképesztő tempóval élt, életvezetése meglehetősen egzaltált volt, valószínűleg ezekbe a rapszodikus kilengésekbe is halt bele. Írt regényt, novellát, monodrámát, esszét, tanulmányt, politikai beszédet, Cseh Tamásnak dalszöveget, sőt, még egy filmforgatókönyvet is.

– Mi a másik témád, amivel foglalkozol?
– „Meditatív kerti esszék”. Nem létezik ilyen műfaj, de én ezt a meghatározást adtam neki. A mediterrán növényekkel, virágokkal, kövekkel belakott valóságos kertem ugyanis életem egyik központi helyszíne. Amikor hazaérek a munkából, akkor kimegyek oda, és egy-két órát elbogarászok a növényekkel, a gondolataimmal. Hagyom, hogy a rohanásból beérjem magamat. Tulajdonképpen lelkigyakorlatnak szoktam nevezni, s talán nem nagyképűség, ha azt mondom: az is. Aztán így lelkigyakorlatozás közben fogalmazódott meg bennem, hogy írni kellene egy olyan könyvet, ami rövid, egy-két oldalas esszéken keresztül, akár egy kontemplatív, befelé vezető elmélyedés, nemcsak a növényekhez, a kert színeihez, illatához, zenéjéhez, hangulatához, hanem saját magunkhoz is közelebb vihet minket. S mint ahogy a szerzetesi zsolozsma tagolja és egyben keretezi is a napot, ugyanígy próbálnám magam is keretek közé fogalmazni, hogy miként érdemes ebben a kert nevezetű életben létezni. A csendre, a lelassulásra igyekszem összpontosítani, mert úgy érzem, hogy ebben nagy hiányt élünk meg a mindennapokban.

– Valóban ráférne a világra egy ilyen lelassulás, talán ennek a mostani karanténnak volt egy ilyen hozadéka is.
– Igen, szerintem is. Nekem legalábbis biztosan.

– A végére van-e valami hasonló válaszod, mint Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című regényében „az örök kérdésre” adott válasz, a „negyvenkettő”?
– A hitelesség – azaz, hogy az ember álljon mögötte annak, amit mond – elementáris igénnyel jelentkezik a világban. Úgy kell élni, hogy elhiggyék, amit mondunk. Jómagam legalábbis erre törekszem mind élőszóban, mind írásban. Ennek megfogalmazásához keresem a megfelelő szavakat, formákat, nyelvezetet.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti