„Az életünk megváltoztatását nem lehet elnapolni” – Interjú a „Szent Ignác útja” rendezőjével

– 2005 óta gyakorlatilag minden világvallást bemutatott egy-egy regényben, holott korábban – bár költőként, rendezőként és producerként is alkotott – elsősorban üzletember és médiaszemélyiség volt. Mi történt önnel akkoriban, hogy a világi dolgok helyett a vallásokra irányította a figyelmét? 
– Erdélyben nőttem föl, ahol – mint köztudott – Ceaușescu diktatúrája alatt korlátozott volt a vallásgyakorlás. Tizenhét évesen disszidáltam Németországba, és a Kastlben, a Németországi Magyar Gimnáziumban fejeztem be a középiskolát. Ez az időszak mély nyomot hagyott bennem. Hiányos lelkiségi neveléssel bekerülni egy román kori kolostor vastag falai közé, és ott vallásos tárgyú előadásokat hallgatni óriási élmény volt. Ekkor kezdtek el érdekelni a világvallások. Amikor felvettek a Müncheni Filmfőiskolára, rendszeresen átjártam a szemközti épületbe, a jezsuiták filozófia tanszékére, hogy még inkább elmélyítsem a tudásomat. Aztán más úton indultam el, de a vallások és Isten iránti vonzalmam megmaradt, és folyamatosan vágytam a mélyebb, kiteljesedettebb életre.

2002-ben azért adtam el a TV2-s üzletrészemet, hogy csak azzal foglalkozhassak, ami igazán érdekelt. 

– Az alkotás vagy az inspiráció a fontosabb? 
– Nem azért élek, hogy írjak róla, mint Márquez. Én azért élek, hogy megtapasztaljam a csodákat, amelyekkel Isten nap mint nap megajándékoz minket. A gazdagság számomra többek között azokat a pillanatokat jelenti, amelyekben embertársaink megnyílnak előttünk, és érezzük egy idő után a szeretetüket. Ezt az ajándékot pedig szeretném megosztani másokkal, ezért írok, vagy forgatok filmet róla. Így született az El Camino húsz év múlva – Szent Ignác útja című regényem is, aminek alapján a film forgatókönyvét készítettük. 

– Minden egyes munkájában hangsúlyos az utazás és az út motívuma, amely az önismeret metaforája is. Ha körbenézünk, manapság nagyon sok tanfolyam és képzés propagálja az önismeret fontosságát. Úgy tűnik, mintha a vallás helyét a terápia vette volna át. Mi lehet ennek az oka? 
– A történelem során nem először fordul elő, hogy az anyagi világ felé fordulunk. Egy idő után érezzük, hogy hiányzik valami, ami kiteljesítheti az életünket, és elkezdünk keresni. Érdemes egy kicsit a múltba tekintenünk. Nézzük meg a 16. századot, ahol tulajdonképp a filmünk játszódik! Egyre inkább azt hiszem, hogy az 1500-as évek első fele nagyon is hasonlít a mostani időszakra. Akkoriban olyan intenzív globális kereskedelem alakult ki, mint addig soha.

A gyarmatoknak köszönhetően Európa számos országa mérhetetlen gazdagságra tett szert. A világ elanyagiasodott, a belső értékek háttérbe szorultak. Olyan járványok pusztítottak, mint az izzadásos betegség és a táncoló pestis.

A könyvnyomtatás feltalálásnak köszönhetően pedig kommunikációs forradalom zajlott, amely nagyjából akkora ugrás volt a korábbi információterjesztéshez képest, mint napjainkban az internet nyújtotta végtelen lehetőségek. Ebben a maihoz hasonló korban élt filmünk főhőse, egy igazi világfi, Iñigo López de Loyola, aki zsoldos parancsnokként védte Pamplona várát, amikor megsebesítette a lábát egy ágyúgolyó. Gyógyulása után a Loyolából Manresáig tartó 640 kilométeres úton rádöbbent, addigi kiüresedett élete nem folytatható tovább. Isten katonájaként akarta folytatni az életét. 

– A pszichológia szerint krízis kell a változáshoz. Ön szerint min múlik a változás? 
– Elsősorban bátorságon. Hátat fordítani a langyos, délibábos életnek csak elhatározás kérdése. Az életváltoztatást nem lehet elnapolni, mert mindenki életében elérkezik legalább egyszer a lehetőség, hogy belátható időn belül megváltoztassa az életét. Az elodázás zálogként működhet egy ideig, de amikor feszítően jelen van a beteljesedett élet hiánya, akkor nem szabad tovább halogatni a váltást. Nem szabad kifogásokat keresni, hogy „majd akkor, ha…” Én magam Ignáchoz hasonlóan nagy, világi álmokat szőttem, de neveltetésemnek köszönhetően ott volt bennem a belső út vágya is. A TV2-s időkben elhatároztam, hogy amint lehetőségem lesz tisztességesen lezárni egy nemzetközi karriert, útra kelek. De említhetném példaként barátomat, Kiss Ulrich atyát is, aki a L'Oréal párizsi marketingigazgatójaként 48 éves korában otthagyta a felszínes, csillogó világot, szétosztotta vagyonát, és belépett a jezsuita rendbe. Ehhez nagyon nagy merészség és elkötelezettség kellett. Én nem voltam ennyire bátor. 

Kép

– Őszintén szólva nem tudtam erről az útról, csak Szent Jakab-útjáról hallottam ez idáig. Min múlik egy zarándokút hírneve? 
– Szent Jakabba nagyon sok mindent belevetíthetünk, mert keveset tudunk róla. Az El Camino inkább a legendák útja, amelyre komoly infrastruktúra épült, és idővel sokaknak kényelmesen járhatóvá vált. Ellenben a Camino Ignaciano szervezett formában alig tíz éve látogatható. 
A filmben bemutatott négy zarándokot egy lelki vezető, Iriberri atya is kíséri. A nap elején az atya egy-egy bibliai idézettel indítja útjukra a fiatalokat, az aznapi zarándoklat végén pedig lehetőségük van megosztani vele és a „kamerával” a lelki rezdüléseiket, felismeréseiket. Ez az út abban is különbözik az El Caminótól, hogy ismerjük a névadót, Szent Ignácot. Készültek róla korabeli festmények, és útjára személyesen emlékezik vissza A zarándok című könyvében. Mi több, a Lelkigyakorlatok című műve évszázadok óta szolgál iránytűként több millió embernek a befelé vezető útjukon. 

– Hogy zajlott a zarándokok kiválasztása? 
– A zarándokok kiválasztásával Balázs Zsuzsa, a forgatókönyv társszerzője foglalkozott. Közel száz jelentkező közül hívtunk meg végül harmincat a castingra. Négy különböző nemzetiségű közreműködőt választottunk ki, de jött a pandémia, és a korlátozások miatt ők végül nem tudtak a helyszínre utazni. Így azok közül, akiket meghívtunk személyes beszélgetésre, négy eltérő élethelyzetben lévő magyar fiatal mellett döntöttünk. Egy pizzaséf a Gozsdu-udvarból, egy bölcsész és egy pszichológus lány, valamint egy szociális munkás. Fontos volt, hogy ne színészeket vigyünk magunkkal, hanem egyet a hétköznapi emberek közül, akik nem megjátszva, hanem őszintén vissza tudják adni az egyes útszakaszon szerzett lelki élményeiket. 

– Milyen volt instruálni egy ilyen nagyon különleges, bensőséges életesemény közepette a zarándokokat? 
– Megmutatni a lélek fejlődését, a láthatatlant nagyon nehéz. Az esti élménybeszámolókon nem akartam beavatkozni, kerültem, hogy megzavarjam az őszinte, mély vallomásokat. Azonban a filmen mégis jól lehet látni, ahogy a világítás, a két kamera meg hangtechnika ellenére megnyílnak a zarándokok. A forgatókönyv csak keretet adott, amin belül járták a zarándokok a lélekútjukat. Nagy hangsúlyt fektettünk a helyszínek kiválasztására is. A zarándokokat megpróbáltuk olyan teremtett és épített környezetben megmutatni, ami úgy néz ki ma is, mint Szent Ignác korában.

Se a történelmi városmagokat övező panelrengeteget, se ipari parkokat, se antennát, se autót, se reklámtáblákat, de még maszkos embereket sem látunk a filmben. Tulajdonképp végig egy 16-17. századi festményben járják az útjukat. A film így hoz létre egy vizuális hidat Szent Ignác kora és a 21. század között. 

– A pandémia mennyiben nehezítette meg a film létrejöttét? 
– A vírus első hulláma miatt el kellett halasztani a múlt évben a májusi forgatást. Amikor útnak indultunk július végén, már közeledett a második hullám, de nem sejtettük, hogy pont a spanyolországi tartózkodásunk alatt fog felerősödni annyira, hogy újabb lezárásokat kelljen bevezetni. Ennek következtében a huszonkét nap alatt sokszor nem, vagy csak nehezen tudtuk megközelíteni a helyszíneket, még a szállásokkal is nehézségeink voltak, de a film producerének, Csáky Attilának, valamint kreatív igazgatónknak, Kovács Lajos atyának köszönhetően le tudtuk küzdeni a nehézségeket, és úgy gondolom, a stábból egy kicsit mindenki részt vett ezen a lelki úton – a megpróbáltatások következtében. 

A filmet megnézheti október 9-én az Uránia Nemzeti Filmszínházban. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. júniusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>