Az egyenlőtlenség következményei

Növekvő különbségek

Fél évszázaddal ezelőtt, az atomkorszak káprázatos műszaki-gazdasági fejlődése és a korábban gyarmati sorban élő népeknek fejlődő világgá való előlépése idején úgy tűnt egy pillanatra, hogy világméretekben elkövetkezhet a kiegyenlítődés, felzárkózás ideje. Úgy tűnt, hogy a növekedésnek nincsenek határai, áldásaiból pedig, ha fáziskéséssel is, de a világ elmaradott régiói is részesülhetnek.

A vagyoni javak és anyagi értékek birtoklásában, a fogyasztásból és a felhasználásból való részesedésben némi közeledés volt tapasztalható. Úgy tűnt, a leggazdagabbak és a legszegényebbek között egy közepesen tehetős, tisztes megélhetésre és szolid gyarapodásra esélyes társadalmi réteg kialakulásának van esélye. Ilyen körülmények között fogalmazta meg VI. Pál pápa is azt az elvet, hogy a világ javainak bővülése, gyarapodása mellett az értékek újraelosztására, a gazdag és pazarló, túlfogyasztó régiók, népek, társadalmi csoportok józan önkorlátozására, a korábban leszakadók helyzetbe hozására van szükség.

Hiszen ha a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek, akkor az előbb-utóbb ismétlődő válságok formájában visszahat a gazdaság, a termelés és a fogyasztás alakulására.

Egy ilyen folyamat korábban nem látott szociális feszültségeket szül földrészek, népek, de akár egy adott társadalom tagjai között is, a politikai bizonytalanság, az irigység és az ellenségeskedés légkörét állandósítva. Évtizedek elmúltával ugyanerről beszélt Ferenc pápa is, úgy fogalmazva, hogy „amikor egy – helyi, nemzeti vagy világméretű – társadalom a tagjai egy részét az útszélen hagyja, nem lesznek politikai programok, sem rendfenntartó vagy hírszerző erők, amelyek korlátlanul biztosíthatnák a nyugalmat.”

A két Szentatya megnyilatkozásai között eltelt időben azonban alapvető változás állt be a vagyonok és jövedelmek elosztásában, a gazdagok és a szegények világa közötti folyamatokban. A globalizáció kibontakozásával a tőke mobilitása, cselekvési hatékonysága megsokszorozódott, hozama szédületesen növekekszik.

Ez oda vezetett, hogy ma a világ anyagi javainak, vagyoni értékeinek kilenctizede egy egyre szűkebb, az össznépesség egy ezreléke és egy százaléka közötti rétegének kezében koncentrálódik. Mindez társul azzal a politikai, szellemi és médiahatalommal, amely ennek az uralkodó elitnek a privilegizált helyzetét, biztonságát, további gyarapodását és a tömegek általi elfogadottságát hivatott biztosítani.

A tipikus fogyasztó

A világ népességének talán tizedét teszi ki az a réteg, amely az anyagi jólét és viszonylagos biztonság világában – a rendelkezésre álló javaknak még mindig tekintélyes hányadát tudva a magáénak – , mintegy támaszául és hátteréül szolgál a felettük is uralkodó vagyoni elitnek. Főleg a nyugati világban ők a tipikus fogyasztók, az a polgári réteg, amelynek tagjait a vásárlóerő megóvása, a társadalmi kohézió biztosítása, a társadalmi rend demokratikus látszata érdekében kell megőrizni. Ők jelentik a jólét ígéretét a szegények, nyomorgók, feltörekvők milliárdjai számára, ők a jóléti rendszerek fenntartói és kedvezményezettjei. Az ilyen helyzetben lévő társadalmi csoportok vannak a leginkább kitéve az elszegényedés, a lecsúszás réme jelentette fenyegetésnek, ők azok, akik az igazán gazdagok világába emelkedés reményét dédelgethetik magukban.

Helyzetükből fakadóan ütközéscsillapító, villámhárító szerepet is betöltenek a gazdagság és a szegénység áldatlan vitájában.

Különösen a harmadik világban közülük kerülnek ki a rend őrei, a társadalmi méretű korrupció élharcosai, a hamis divat- és életmódminták megjelenítői.

Az útrakelők

Végül pedig ott vannnak az emberiség egyre nagyobb hányadát kitevő szegények, azok, akik alig részesednek a világ javaiból. Közöttük vannak azok a százmilliók, akiket éhínségek, környezeti katasztrófák, pusztító betegségek fenyegetnek. Közülük sokan, egyre többen a munka- és fedélnélküliség fenyegetésének árnyékában élnek, javakban való szűkölködésük, anyagi, emberi felzárkóztatásuk pedig szinte reménytelen.

Az egyenlőtlenséget konzerváló vagy éppen megsokszorozó világunkban jótanácsokat persze bőven kapnak – olyanokat, hogy ne vállaljanak sok gyermeket, ne forduljanak egymás ellen egy nagyobb falat kenyérért –, meg némi segélyt és persze a gazdagok világának csillogó kínálatát.

Ülhetnek putriban, nyomornegyedben, éhesen, szomjasan, a reklámok bűvöletében pedig azt látva, hogy melyik az az autó, prém vagy parfüm, ami nélkül nem élet az élet, amit meg kell szerezned, különben nem lehetsz önmagad.

Erre a hírre, a gazdagság ígéretére közülük egyre többen indulnak útnak, hogy bevándorlókként próbáljanak szerencsét, fizikai jelenlétükkel akarva szétrombolni az egyenlőtlenséget. Kockázatos ez a kísérlet, hiszen lehet, hogy nem vágyakat teljesít be, hanem csak elmélyíti a meglévő szakadékokat, új szegénység és ellenségeskedés forrása lesz. Helyette inkább a szolidáris szeretet evangéliumi útjára kellene visszatalálnia a világ gazdagjainak és szegényeinek. Arra az útra, amelyen járva mindenki tudomásul veszi, hogy a gazdagság, a bőség arra való, hogy minden ember javát szolgálja.

Nem az a baj, hogy a gazdagok gazdagok, hanem az, ha mások rovására azok, hiszen javaink arra valók, hogy a magunk hasznára, de mások javára sáfárkodjunk vele.

Önmagában a szegénység sem szégyen vagy végzet akkor, ha megszüntetésének, mérséklésének útjait a magunk és a mások erejére támaszkodva próbáljuk felfedezni egy olyan gazdasági, társadalmi és erkölcsi világrend keretei között, amelyet az adás törvénye, a másokra is figyelő szolidáris szeretet, a közös emberi boldogulás, a valódi egyenlőség és kiegyenlítődés reménye hat át. Ezt kínálja a hiteles keresztény hagyomány.