Az Alvilág-hadművelet, avagy a maffia részvétele a világháborúban – amikor a cél szentesítette az eszközt

1946. február 9-én Salvatore „Lucky” Lucianót az Egyesült Államok kiutasította, és visszatelepítette Szicíliába. A sajtó azonnal rávetette magát a szenzációra, mivel a New York-i olasz maffia egykori vezetője nem sokkal korábban még a harminctól ötven évig terjedő szabadságvesztését töltötte a szigorúan őrzött Clinton Fegyházban. Nyílt titoknak számított, hogy valamiféle egyezséget kötött az USA kormányával, és olyan szívességeket tett nekik, amelyekkel szó szerint visszavásárolta a szabadságát. A pletykák nagyrészt igaznak bizonyultak.

Bár egészen pontos részletek még évtizedekig nem derültek ki, lehetetlen volt tagadni, hogy a maffia a szó legszorosabb értelmében részt vett a második világháborúban.

Miután a japán bombázók 1941 decemberében csapást mértek Pearl Harbor kikötőjére, az amerikaiak kénytelenek voltak szembenézni azzal, hogy az óceán nem védi meg őket a tengelyhatalmaktól. A következő évben a németek többször is eljutottak az USA keleti partjaihoz. A Virginia nevű olajszállító hajót a Mississippi folyó torkolatában U-Bootok süllyesztették el, és szintén egy tengeralattjáróról bombázták a Standard American nevű cég olajfinomítóját. Háromszor is ügynököket tettek partra azzal a céllal, hogy szabotázsakciókat kövessenek el elektromos erőművek és ivóvíz-szolgáltatók ellen, és bár mind a három csapat vezetője rögtön a megérkezésük után feladta a saját embereit, a veszély nagyon is valós volt.

Különösen aggasztó helyzetet teremtett, hogy a New York-i kikötők dokkmunkásai szinte kizárólag olasz bevándorlók közül kerültek ki, így az Egyesült Államokba vezető tengeri bejáratok potenciálisan ellenséges erőkkel voltak tele. Bőven elég lett volna, ha egy jól szervezett tömegsztrájkkal bénítják meg a háború mértéktelenül felduzzadt hajóforgalmát, szabotázsakciókat hajtanak végre, vagy a kapcsolataik révén érzékeny információt juttatnak el Mussolini fasiszta Olaszországába. Így szinte kivédhetetlen csapást mérhettek volna a szövetségesek ellátását végző hajóforgalomra. Hiába próbálta azonban a kormány kipuhatolni, készülnek-e ilyesmire az erős szakszervezetek, képtelenek voltak információt szerezni.

A kikötői munkások és a part menti halászok zárt világában az olasz maffia volt az úr, egyetlen ember sem akadt, aki hajlandó lett volna beszélni akár a rendőröknek, akár a szövetségi ügynököknek.

Kisebb pánik tört ki például a USS Lafayette nevű csapatszállító hajó veszte miatt. A jármű francia gyártmány volt, az eredeti neve Normandie. A világ valaha gyártott legnagyobb turbóelektromos meghajtású óceánjárója volt; elképesztő árakon, fényűző körülmények között szállította dúsgazdag utasait, ráadásul a Kék Szalagot is birtokolta, mivel négy nap alatt szelte át az Atlanti-óceánt. 1942-ben azonban az amerikai hadsereg lefoglalta, és megkezdte az átalakítását csapatszállító hajóvá. Az új neve még egészen friss volt, és éppen a luxuskialakítású berendezéseit szedték szét, amikor egy Clement Derrick nevű hegesztőmunkás munka közben véletlenül felgyújtott egy halom zsákvásznat. A lángok villámgyorsan elterjedtek, a hajó pedig elsüllyedt. Az amúgy is borzolt közvélemény azonnal fasiszta szabotázsra gyanakodott, és bár soha nem bizonyosodott be ilyesmi, a hatóságok is idegesen reagáltak.

A megoldáshoz egyetlen út vezetett: a Cosa Nostrán keresztül. A Cosa Nostra egyik legbefolyásosabb vezetője Salvatore „Lucky” Luciano volt, és éppen börtönben ült. Jó alanynak tűnt arra, hogy tárgyaljanak vele a szakszervezetek megzabolázásáról. Lucianót a mai napig sokan tekintik a modern szervezett bűnözés atyjának, és hosszú évekig olyan ügyesen szőtte a szálakat, hogy nem is tudták megszorítani. Alapos nyomozói munkával mégis perbe fogták, és bár a létező összes bűncselekménytípusban benne volt a keze, végül prostitúcióra való kényszerítésért ítélték gyakorlatilag életfogytiglanra.

A hatóságok informális csatornákon keresztül több alacsonyabb rangú maffiavezért is felkerestek, így tudtak Luciano bizalmába férkőzni. Sokan sok alkalommal meglátogatták őt a börtönben, és hosszas, dokumentálatlan tárgyalásokat folytattak vele.

A megbeszélések eredményeképpen átszállították egy kényelmesebb intézménybe, ő pedig minden további ellenszolgáltatás nélkül vállalta, hogy elrendezi a kikötői munkások dolgát.

A szavát be is tartotta: a bajkeverőket eltávolíttatta a környékről, minden munkásnak kiadta a parancsot, hogy jelentsen bármi gyanús eseményt, és még a halászokat is ellátta a kormány által biztosított adóvevőkkel. Egészen 1946-ig példás rend és fegyelem uralkodott, egyetlen sztrájk vagy szabotázsakció sem történt a New York-i kikötőkben.

Az olasz maffiának jó oka volt arra, hogy nehezteljen az olasz fasiszták rendszerére. Amikor Benito Mussolini, a „Duce” 1922-ben hatalomra került, minden áron rendet akart csinálni Olaszországban, hogy erős népi támogatás álljon mögötte. Ennek az egyik legfontosabb lépése a maffia térdre kényszerítése volt. Agresszívan és kíméletlenül kezdett neki a feladatnak. Fenyegetés, zsarolás, kínzás, családtagok elrablása; minden belefért a maffiaellenes harcba. Túl sok sikert persze ő sem ért el: a legfőbb vezetők elmenekültek, és rejtekhelyükről irányították tovább a szervezetüket, a legambiciózusabbak pedig Amerikába tették át a székhelyüket. A letartóztatottak jelentős része nem is kapott börtönbüntetést, akik pedig igen, azon csak könnyedén pótolható alvezérek voltak.

Az amerikai maffia viszont jó alkalmat látott a háborúban arra, hogy bosszút álljon a Ducén.

1943 elején a casablancai konferencián a szövetségesek elhatározták, hogy Szicíliában szállnak partra, majd onnan hódítják vissza Olaszországot. Csakhogy ennek a kisebb ország méretű szigetnek a vad, elmaradott vidékeit szinte senki nem ismerte rendesen. A jórészt innen származó bevándorlók azonban, akik közül sokan még az amerikai állampolgárságot sem kapták meg, könnyedén elő tudtak keríteni olyanokat, akik jól ismerték a terepet és a helyi viszonyokat. Ez alapozta meg azt a gyümölcsöző együttműködést, amelyet a maffia és az amerikai kormány folytatott egymással Szicília elfoglalása, azaz a Vasgyúró (Husky)- hadművelet idején. A közös fellépésnek találó nevet adtak: Alvilág-hadműveletnek nevezték. Amint az első katonai egységek partra szálltak júliusban, olaszul beszélő önkéntes katonatisztek indultak útnak, elvegyültek a helyiek között, és megkeresték a New York-i maffia által megnevezett kontaktszemélyeket.

Azonnal értékes információkkal gazdagodtak a helyi erőviszonyokról, az olasz és a német hadsereg mozgásáról, a megbízható segítőkről és elsősorban a szövetségesek által igénybe vehető hálózatról. Ennek a hálózatnak a működtetője szinte kizárólagosan a maffia volt. Rendelkezésükre állt a megfelelő emberanyag, infrastruktúra, ráadásul olyan ősi közösségi és hatalmi viszonyok álltak a hátterében, amelyeknek a húsz éve bevezetett Mussolini-diktatúra sem tudott gátat szabni.

Ez a rendszer egyszerű volt és hatékony, nem a modern állam törvényei és apparátusa szerint szerveződött, hanem tekintélyelvű alapon.

Ugyanazt a rendszert, amelyik a törvények megkerülésével lehetővé tette az Egyesült Államokban a kábítószer-kereskedelem, a prostitúció és a zsarolás gördülékeny lebonyolítását, itt, a szicíliai hegyek között az egyetlen és legtermészetesebb életformának tekintették.

Szicília egyik legtekintélyesebb vezetője Don Calo, azaz Calogero Vizzini volt. Hatalmát ő is erőszakkal szerezte és őrizte, majd amint magabiztosan a kezében tartotta, egyfajta helyi fejedelemként, törvényhozóként és bíróként viselkedett. Követői összesereglettek a szövetségesek üdvözlésére, és a kissé zavarba ejtő „Éljen Amerika, éljen a maffia!”-kiáltásokkal fejezték ki a lojalitásukat.

Kép

Don Calo, egy korabeli újságban

Az amerikaiak Vizzini és a helyi Cosa Nostra révén szereztek olyan értékes segítséget és információkat, amelyekkel óriási előnyre tettek szert ebben a furcsa háborúban. Megtudták például, kiben lehet megbízni a környéken, és kiben nem, hogy merre húzódnak a szárazföldi és tengeri aknamezők, valamint tökéletes terepismerettel rendelkező vezetőket kaptak. A környékbeli halászokat komoly hírszerzőflottává szervezték, sőt, még egy titkos olasz erődítményt is a maffia révén sikerült elfoglalni. Itt egy profi kasszafúró felnyitotta nekik a páncélszekrényt, amelyben nemcsak a német és olasz védvonalak pontos elhelyezkedését találták meg, hanem az olasz haditengerészet által használt kódokat is. A hadművelet csúcspontján még Mussolini személyes dokumentumtárát is megszerezték a Garda-tónál. Persze a Cosa Nostra sem járt rosszul: a maffia minden korábbinál sikeresebb és nagyobb arányú fegyverüzleteket bonyolított Szicíliában.

A háború végeztével a törvény és a szervezett bűnözés viszonya visszaállt az eredeti állapotába. A maffia folytatta a bűnözést, a kormány üldözte őket.

1946-ban, amikor a hatóságokkal kötött fegyverszünet már nem volt érvényes, minden korábbinál nagyobb sztrájkhullám bénította meg a New York-i kikötőket. Lucky Luciano viszont megkapta, amit ígértek neki. Ügyvédje három pontos petíciót intézett New York állam kormányzójához, amely szerint Luciano harminctól ötven évig terjedő szabadságvesztése túl szigorú volt, egyébként is leült már belőle majdnem tíz évet, ráadásul hatékonyan és önzetlenül segítette Amerikát háborús erőfeszítéseiben. Hiába szagolta ki a sajtó, mi történt az Alvilág hadművelet során, Lucky Luciano kegyelemben részesült, és elszállították Szicíliába, ahol 1962-ig békében és megbecsülésben élt. Amerikában persze kitört a botrány: a sajtó vádolt, a kormány tagadott. Az igazság csak jó húsz évvel később derült ki, amikor Luciano már nem élt, a háború hullámverése pedig lecsillapodott. A koporsóját – saját végrendelete alapján – visszavitték New Yorkba, és ott temették el.

Az állam és a maffia együttműködésének érdekes tanulságai voltak. Kiderült, hogy egy olyan, egyszerű alapelvek köré rendeződő, de végtelenül hatékonyan működő szervezet, mint a maffia is szolgálhat jó célokat. Ez csak a körülményektől függ.

Ami egy demokratikus ország hétköznapjai között a bűnözés és a törvénytelenség világa, az egy fegyveres konfliktus ex lex viszonyai között a legcélszerűbb eszköztárat hordozhatja.

Don Calo népszerűsége egészen 1954-es haláláig töretlen volt a hazájában. Több ezer szicíliai földműves vett részt a temetésén, magas rangú maffiózók, papok és politikusok álltak a koporsó körül az első sorokban. A sírfelirata szerint a Don Calo által vezetett maffia „nem volt törvényszegő, hanem kiállt a törvény tisztelete, a jogok védelme és a jellem nagysága mellett. Mindez maga volt a szeretet”.