Átlépni a remény küszöbét – Beszélgetés Dr. Roska Tamás akadémikussal

Dr. Roska Tamás a magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1985 óta az MTA SZTAKI-ban az Analogikai és Neurális Számítógépek Kutatólaboratórium vezetője, a Pázmány Egyetem Információs Technológiai Karának alapító dékánja (1998). Társfeltalálója az első programozható analogikai celluláris szuperszámítógép-elvnek és chip-architektúrának, valamint a "CNN bionikus szem"-nek. Tudományos eredményeit nemzetközi folyóiratokban, konferenciákon tette közzé, több tankönyvet is írt, a legutóbbit a Cambridge University Press adta ki. Az IEEE Transactions on Circuits and Systems I: Fundamental Theory and Applications folyóirat főszerkesztője is volt.

– Mennyire változtatták meg az emberek viselkedését az új találmányok, például a számítógépek használata?

– Az igazi változás akkor következett be, amikor a számítógép háztartási gép lett. Az internethozzáférés még döntőbb változást hozott, és ide sorolom a mobiltelefont is. Én nem használok mobilt, mert zavar, ha a munkámból kizökkent egy hívás. Egyik kedves kollégám azt szokta mondogatni, hogy nekem az a státusszimbólumom, hogy nem használok mobiltelefont. A családban persze lehet nagyon jó, mert el tudom érni a szeretteimet, és sok foglalkozásban ma már nélkülözhetetlen. De az elmélyült munkát a sok esetben zavarja.

– Könnyebb a nagymamának egy ötszavas SMS-t írni, amilyet az üzleti partnereinknek naponta küldünk, mint felhívni vagy meglátogatni. Fontos kapcsolataink felületessé válnak, és egy síkra terelődnek a kevésbé fontosakkal. Ezek nem túl biztató tendenciák…

– Hihetetlenül felszínes érintkezéseink vannak, leegyszerűsített sablonüzenetek százait kapjuk. Érzelmileg és nyelvileg is elszegényesedünk. De van már ellentétes tendencia is. Manapság egyre jobban felértékelődnek a kézzel írott levelek. Visszatérve a számítógépekhez, ezek használatára nem kell túl korán megtanítani a gyerekeket, egymástól úgyis ellesik tizenéves korukra. Naiv tudatlanság egy iskolában központi tantárggyá tenni az „informatikát”, én magam nem is tudom, mit akar jelenteni ez a szó, Amerikában nincs is ilyen nevű fakultás. Ha nincs meg valakinek a világképe és elegendő ismeretanyaga, akkor az interneten való szörfözés szinte teljesen fölösleges. Paradox módon annál jobban tudja valaki használni az ott található ismereteket, mennél több ismerete van. Ha feltesz egy kérdést, arra ezernyi válasz érkezik. Ember legyen a talpán, aki abban eligazodik.

Az információ önmagában nem elég. Élmény, ismeret és önálló gondolkodás szükséges ahhoz, hogy valaki jó kutató és innovátor lehessen.

– Sokat dolgozik azon, hogy a látásukat vesztett emberek visszakaphassák a látásukat, most éppen egy bionikus szemüvegen. Kísérleteznek egy finom tapintó szerkezettel is. Vajon mindent láthatunk a szemünkkel, tapinthatunk a kezünkkel? Hol van az érzékelés, a tapasztalás és a tudomány határa?

– Néhány éve megpróbálok ezzel a kérdéssel szakszerűen foglalkozni. Szokták mondani, hogy az idősödő zenészek karmesterek akarnak lenni, az idősödő kutatók pedig filozófusok – azért én még nem vagyok olyan öreg, nem tartom magam filozófusnak. Minél többet beszélek agykutatókkal és idegtudománnyal foglalkozókkal, annál nagyobb csoda számomra, hogy hogyan tud az ember valamit megérteni.

A legnagyobb csoda azonban: hogyan tudja belátni a megértés határait.

Az 1900-as évek elején Hilbert megfogalmazta azokat a nyitott kérdéseket, amelyeket a matematikában még meg kell oldani. Az egyik az volt: ha vannak axiómák és tények, és fölmutatok egy új állítást, akkor lehet-e találni olyan mindenki által követhető módszert, algoritmust, amely segítségével bárki eldöntheti, hogy ez az állítás igaz-e vagy hamis. És ekkor, 1929-ben, Gödel egy konferencián bebizonyította, hogy minden rendszerben van egy olyan kérdés, amelyről logikai úton lehetetlen megmondani, hogy igaz-e vagy hamis. És ez nem azt jelenti, hogy nem vagyunk elég okosak, hanem azt, hogy az ember arra is képes, hogy belátja, hogy a logikának, a legalapvetőbb emberi gondolkodási formának, hol a korlátja. Ezen a ponton csak eggyel kell továbblépni, hogy kimondjuk, vannak logikailag bebizonyíthatatlan igaz állítások is. A biológia még nem tart ott, hogy felismerje a határait, talán száz év múlva… a pszichológia talán majd ötszáz év múlva. Azok a tudományok az érett tudományok, amelyek képesek megállapítani a tudományágon belül az emberi megértési képesség határait.

A magyar nyelvben humán tudománynak nevezett ágak, például a bölcsészet nem ugyanazzal a módszerrel dolgoznak, mint a természettudományok. Ezeket az angol nem is illeti a tudomány elnevezéssel, mert nem a kísérletekkel megismételhető dolgok igazságtartalmát vizsgálja. Egy választás, egy gyermek születése, egy barátság nem ismételhető meg. A humán tudományok mások, az emberségről szólnak, csodálatosak.

– Valamikor az ember könnyen elfogadta azt a bebizonyíthatatlan állítást, hogy létezik Isten, Teremtő, Gondviselés. Aztán tapasztalati tények és tudományos bizonyítékok hiányában ezt megkérdőjeleztük. Ma viszont azt könnyen elfogadjuk, hogy a világűr időben és térben végtelen, pedig erről a hétköznapi életben aligha győződhetünk meg. Ennyire megváltozott az ember?

– Talán épp azért, mert ma – épp a tudományok fejlődése miatt – az absztrakció magasabb fokára van szükség, hogy megértsük a végső igazságokat, mint kétszáz évvel ezelőtt. Léteznek kompetencia-határok. II. János Pál pápa szerint van a hitnek és a tudásnak egy-egy egymást részben átlapoló kompetenciaköre, de alapvetően különböző a kompetenciájuk. II. János Pál pápa könyvének címe, – amely egy ideig vezette a New York Times bestseller-listáját – így fogalmazza ezt meg: Átlépni a remény küszöbét.

A médiában egyébként divatos posztmodern gondolkodás kétségbe vonja a biztos állítások hitelét, számára minden állítás csupán „egy vélemény”, így a mélyebb tudás degradálódik. Minél kevésbé vesszük komolyan ezt, annál kisebb a negatív hatása. Az emberi büszkeség és alázat drámája évszázadok óta játszódik az emberben. Ahogy Madách írja: „Karod erős, szíved emelkedett, végetlen a tér, mely munkára hív. Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz, emel majd a végtelen érzete, s ha ennek elragadna büszkesége, fog korlátozni majd az arasznyi lét. És biztosítva áll nagyság s erény.”