Argentin tengerészből Afrika-kutató – Magyar László életútja

Magyar László 1818-ban Szombathelyen látta meg a napvilágot. Törvénytelen, házasságon kívül született gyermek volt, és a fiatalkoráról, családi körülményeiről bizonytalan ismereteink vannak. Annyi bizonyos, hogy édesapja Magyar Imre volt, a csáktornyai Festetics uradalom gazdatisztje, aki születése után nem vette nevére a gyermeket, rövidesen pedig Délvidékre, a távoli Szabadkára költözött, Öttömösön birtokot vásárolt, idővel nemességet nyert. A kisfiút Horváth László néven anyakönyvezték édesanyja, Horváth Anna után, aki azonban néhány év múlva meghalt, a fiú nevelését a nagymamára hagyva. Nagy szegénységben éltek, egy idő után az apa mégis átvette gyermeke nevelését. Dunaföldváron, rokonoknál helyezte el, ahol kisiskoláit is végezte, és végre a nevére vette, így a középiskolát már Magyar Lászlóként végezte Kalocsán és Szabadkán, és az utóbbi városban érettségizett 1836-ban. Apja őt is gazdatisztnek szánta, bár az ifjú már ekkor a tengerészéletről ábrándozott.

Néhány évet Pesten töltött, talán még az egyetem előadásaira is bejárt, bár hallgatója nem volt. Apja jóvoltából 1840-től gazdasági gyakornok, majd ispán volt az Orczyak uradalmában, alighanem apja akaratának engedelmeskedve. A kitörési pontot az jelentette számára, amikor Fiume kormányzója felhívást tett közzé azzal a céllal, hogy minél több magyar fiatalt toborozzon a tengerész pálya számára. Magyar 1841-ben Fiumébe ment, ahol a következő két évben elvégezte a tengerészeti iskolát, és

1843-ban az osztrák tengerészet tisztjévé avatták. Ez azonban nem elégítette ki kalandvágyát, kilépett a flotta kötelékéből, és egy osztrák postahajón Brazíliába, Bahia kikötőjébe ment, hazáját pedig ezután soha többé nem látta.

Kalandokon át

Egymást követően több árut, alkalmanként rabszolgákat is szállító spanyol hajóra szegődött el, bejárta a karibi térséget. Havannában kitanulta a navigáció technikáit, eljutott Afrikába, Guinea és Szenegál kikötőibe is. Alaposan elsajátítva a hajósmesterség fortélyait, következő útjára már hajóstisztként indult, a kapitány halála miatt pedig át is kellett vennie a hajó vezetését. Megfordult Szumátra, Jáva szigetén és Madagaszkáron. Betegség miatt néhány hónapot Afrika déli csücskén, a Jóreménység fokánál kellett töltenie, majd visszatért Brazíliába, ezúttal Rio de Janeiróba. Útja innen valamikor 1845-ben egy ott élő magyar kereskedő ajánlólevelével az ekkor még önálló tartományokból álló Argentínába, Manuel Rosas diktátor La Plata államába vezetett, amely ekkor éppen hadban állt Brazília, Uruguay és néhány másik argentin tartomány hadaival és flottáival. A diktátor kinevezte flottahadnaggyá, így hajóra szállt. Ám La Plata flottája vereséget szenvedett a francia és angol hajók által támogatott brazil és uruguayi flottától. Fogságba esett, a hadbíróság halálra ítélte, csak egy francia tiszt közbenjárásának köszönhette, hogy megmenekült.

Visszatért Rióba, a kontinens belsejébe teendő felfedezőút tervét dédelgetve. Anyagi támogatásért a Magyar Tudós Társasághoz fordult. Terveit és 12 000 forint támogatást kérő levelét a testület előtt maga Széchenyi István ismertette, de mivel idehaza teljesen ismeretlennek számított, elutasították. Terve, hogy bejárja Paraguay és az Andok vidékét, Peru inka földjeit, meg az ekkor még teljesen ismeretlen brazíliai Minas Gerais és Matto Grosso ősvadonát, kútba esett.

Helyette Afrikába hajózott, a mai Nigéria délkeleti csücskében fekvő Kalabari királyságban szállt partra. Elvállalta a helyi uralkodó flottájának vezetését, és ekkor kezdte meg a Kongó torkolata körüli vidék felderítését, felhajózott a folyón az első vízesésig, és eljutott Bomába, a rabszolgakereskedelem központjába is, ahol veszélybe is került, mert angol kémnek nézték.

A Guineai-öböl egészségtelen éghajlata miatt 1848-ban továbbindult délre, Angola Benguela nevű kikötőjében szállt partra. Ekkor már egyértelműen az Afrika-kutató szándék vezette. Egy karavánhoz csatlakozva az ország belsejébe indult, eljutott a közép-angolai Bihé királyságba, amelynek uralkodója szívesen fogadta az európait, támogatta utazási terveit, kísérőket adott mellé, sőt kegye jeléül lányát is hozzáadta, akitől Magyar Lászlónak gyermekei is születtek. 

Afrika belsejében

Ettől kezdve már módszeres kutatómunkát végzett. Térképeket készített, leírta az általa felkeresett vidékeket, naplójában beszámolt az ott élő népekről, törzsekről, azok nyelvéről, kultúrájáról, társadalmi viszonyairól, de nem feledkezett meg a régió növény- és állatvilágáról, természeti értékeiről sem. Felismerte, hogy az afrikai kultúrákat csak belülről lehet hűen tanulmányozni, a kutatónak be kell illeszkednie ebbe a világba. Naplójában így vallott erről: „Afrika belsejét beutazhatni csak oly formán remélyhetném azt jó sikerrel tehetni, ha előbb mondom leend, magamnak a lakosok nyelvében és szokásaiban elegendő esmertséget szerezni, mely nélkül nem tartám a feladatot kivinni.” Amennyire lehetett, asszimilálódott környezetéhez, megtanulta az ottani nyelveket, megismerte a szokásokat, sikerült elfogadtatnia magát a helyiekkel.

1852-ben apósa, Bihé uralkodója támogatásával, népes kísérettel nagy expedícióra indult, bejárta a Cubango folyó medencéjét, az Okavangó régiót, első európaiként találkozott az ott élő pigmeus törzsekkel. Készült egy másik találkozásra is, a híres utazóval, David Livingstonnal, ám elkerülték egymást. 1855-ben már a Zambézi vidékét kutatta, ahol egy támadás során megsebesült.

37 éves kora ellenére ekkor már testileg megtört, megviselt ember volt, amiről a kiadásra szánt naplójához csatolt levelében így írt a Magyar Tudományos Akadémiának: „A forró éghajlat és a sok keservekkel vegyített életmód testi erőimet, mint gondolom, nem észrevehetőleg koptatta meg, és bár külsőmön annak nagyon kitűnő jeleit viselem és mint hajam nagyobbára őszültek, beesett, naptul pörkölt orczám, a fiatalkor vonzó ékeiből kivezettetve, egészen aggott korra mutatnak.” A kiadásra szánt végleges kézirat akkor készült, amikor visszatért Bihébe. Nem adta át eredményeit sem az angoloknak, sem a portugáloknak, mert azt vallotta: „Én mindig szent kötelességemnek tartottam édes Hazám javát és dicsét a tőlem telhető módra előmozdítani.” Itthon a napló, benne térképvázlatokkal, természeti megfigyelésekkel, a helyi törzsek értékes néprajzi leírásával Magyar László délafrikai utazásai címmel jelent meg 1859-ben. Az Akadémia az előző évben levelező tagjává választotta, ezek a jó hírek azonban csak három évvel később jutottak el hozzá. Közben élete kedvezőtlen fordulatot vett. Apósát lázadók meg­gyilkolták, menekülnie kellett Bihéből. Választott otthonát elhagyva, visszatért a tengerpartra, Benguelába.

Afrikai utazásairól beszámoló könyve második és harmadik kötetén dolgozott, ezért csak kisebb utazásokra vállalkozott a környéken. Egészségi állapota is romlott, szervezetét felőrölte az európaiak számára nehezen viselhető klíma.

A halál is itt érte, Ponto do Cujóban, negyvenhat esztendősen, 1864-ben. Itthon az Akadémia erről értesülve bizottságot alakított Hunfalvy János vezetésével hagyatéka megszerzésére, és emlékülésen méltatták felfedezői munkáját. A hagyaték megszerzésének ügye igen vontatottan haladt a helyi portugál hatóságok nemtörődömsége miatt, és azzal zárult, hogy a naplóit, útinaplója kéziratának második és harmadik részét, valamint a könyveit őrző ládák Benguelában egy tűzvészben megsemmisültek. Korábbi, megjelent műve mellett már csupán emlékezete maradt az utókorra. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg, fizesse elő a lapot ITT!