Angyalok és ördögök – Beszélgetés életről és képekről Benkő Viktor festőművésszel

A festő másnap, harmadnap is figyelte a párt, majd egyszer csak leült velük szembe, és elkezdett mesélni nekik: művészetről, hitről, aktuális társadalmi, politikai kérdésekről. Élvezték a közös beszélgetéseket. Nem sokkal később a helyi református templomban találkoztak újra, ahol a szüleim összeházasodtak. A tőlük tanult kincset érő értékrend és világlátás a vonaton utazó, tavaly májusban hetvenedik születésnapját ünneplő Benkő Viktor festőművésznek is köszönhető. Akivel szemben most én ülhetek le beszélgetni alsógödi otthonában, ahol feleségével, Ágival és két hűséges kutyájával él, sok-sok festmény, tárgy és jó néhány kopott, öreg játékmajom (kisunokájuk kedvencei) társaságában. Náluk kolomppal csenget a vendég, ami ha megszólal, Viktor már nyitja is az ajtót kedves mosollyal.

Szeretem azokat a házakat, amiknek a hangulata nem aktuális lakberendezési trendekhez, hanem az ott élő személyekhez köthető, az övék is ilyen.

Belépek, mellényt kapok, készül a kávé, a konyhában ülünk le. Kezemben egy könyv: Új-szelíd festmények 1995-2000. Csodálkozva kérdezi: 

– Ez megvan neked? Hát, én nem igazán szeretem ezt a régi kiadványt. Ami a festményen egy meleg narancs szín, itt egy barnába hajló valami. Ilyesmi a honlap is, az meg ráadásul digitális világ, ami nem vonz engem különösképpen. 

– Emlékszel az első komolyabb munkáidra? 
– Az Új-szelíd korszakomat megelőzte egy absztrakt, avantgard időszak. Huszonévesen megfogott ez az irányzat, majd el is idegenedtem tőle. Voltak, akik ezekre a korai munkáimra később megjegyezték, hogy ,,ez reveláció, fantasztikus”! Aztán érzékeltem, hogyan is működik ez a belterjes világ: hogy a különböző, új ,,trendek” importálása után hogyan kell egyfajta pszichés kényszerrel itthon is a ,,megadott” irány felé tendálnom. Emiatt eltávolodtam az avantgardtól. 

– Mit jelent pontosan az Új-szelíd stílus, kinek szól? 
– Ahogyan az európai festészetben megjelentek az Új-vadak, úgy gondoltam, hogy elkezdek valami mást, ezt neveztem én Új-szelídnek. Kitaláltam magamnak azt az ösvényt, ami úgy igazából senkinek sem kell (nevet), de belenyugodtam. A viccet félretéve, ahhoz a középértelmiségi réteghez szólnék, akikben van még talán játékosság, humor, érzelem. 

– Nem bántad meg, hogy „kihagytál lehetőségeket”? 
– Ha ezelőtt negyven évvel borítékba kellett volna tennem, milyen lépések szükségesek a sikerhez, be is jött volna. Nem az volt az én utam.

Azt szoktam mondani, vannak olyan kiválasztottak, mint Van Gogh, Csontváry, akiknek közvetlen vonala volt fölfelé a Teremtőhöz. Én valahogyan inkább az embereken keresztül igyekeztem ugyanoda kapcsolódni. Remélem, amit meg kellett festenem, meg is festettem. 

– Majd egy évtizedig voltál tanár is. Szeretted a tanítást? 
– Szeretem a gyerekeket, és igyekeztem a lelkemet beletenni, hogy ők is megszeressék a látvány által érzékelhető világot. Utoljára a Baár-Madas Református Gimnáziumban tanítottam. Ebben a katalógusban, amit hoztál, van egy festmény, a Testté lett című. Ezen a kis Jézus szemszögéből nézzük a történetet. Itt te, mint néző, azonosítva vagy vele, mert benned, mint emberben ott van Ő. Ez ki volt állítva a Csontváry Galériában sok-sok évvel ezelőtt. Odajöttek hozzám a megnyitón, hogy „Viktor, itt egy belga úr, aki azonnal megvásárolná”. Mondtam, hogy ez Magyarországon marad, ez a Baár-Madasé lesz. Azóta is ott van. 

Kép

Benkő Viktor: Az én barátaim

– Számos képedben megjelenik a Teremtőhöz való viszonyulás, és nemcsak úgy, mint a Testté lett esetében, hanem sokszor kifejezetten az angyal-ördög párhuzam révén. 
– Igen, de egy kicsit mindig játékosan. Aki Istenhívő, az a benne lévő istenivel parallel találkozik az ördögi kísértéssel is. Az ördög finomabb fogalom, mint a sátán, a népi irodalomban, játékokban is úgy jelenik meg, mint ,,ürdüng”, akit jól eltángálnak a jó és a rossz küzdelmének végén. Ha mi Isten képére vagyunk teremtve, és bennünk van az Isten esélye, akkor ott kell lennie az ördögi kísértésnek is. Ennek groteszkebb képi megjelenítése végigkíséri a festészetemet. Volt egy Farkas István nevű festő, akit eredetileg Wolfnernek hívtak, az apja a Singer és Wolfner Kiadó tulajdonosa volt, így a fia nagy apanázzsal tanulhatott festészetet Párizsban. Abban az akkoriban pezsgő, francia éjszakai életben, megérzett valamit a későbbi holokausztból, és ez látszik az emberábrázolásain.

Bennem megfordult a történet: a világban sok viszolyogtató dolgot is látok, érzékelek, ahogyan – gondolom – mások is. Így aztán csak azért is igyekeztem a szerethetőt, a kedvelhetőt megfesteni egyfajta groteszk és kicsit játékos szemlélettel.

Nagy kedvencem Dsida Jenő, aki Kóborló délután kedves kutyámmal című versében írja, hogy: „Látod-e most már, hogy milyen áldozatos szeretettel érzek irántad, Tinti barátom, elég a bizonyság?” Talán így néz minket, embereket az Isten fentről. 

– Mikor lettél hívő? 
– Nincs Pál apostoli fordulatom, becsületesen konfirmáltam, a Kálvin téri templomba jártam, apai nagyapámtól fölfelé mindenki református lelkipásztor, tanár, tudós volt a családban, a Benkő egy neves székely református család – de ennyi. Harminc felé egyre több teológiai művet olvastam, sőt, jelentkeztem a református teológiára is levelező szakra – de aztán azt is otthagytam, mert én egy ilyen otthagyó típus vagyok (nevet). 

– Miért? Miket hagytál még ott? 
– Először az építészmérnöki kart. Majd Egerben a tanárképző főiskolát. Amikor lementem a különbözeti jegyek miatt, a nagymamám által kötött piros-fehér-zöld sál volt rajtam. Mikor vittem az indexemet, azt mondta nekem a dékán: mi itt az egri Ho Si Minh Főiskolán nagyon nem szeretjük ám a magyarkodókat. Na, hát – mondtam – én meg akkor magukat nem szeretem. Végül Szegeden, rajz-matematika szakra jelentkeztem át, és mivel akkor már volt egy-két kiállításom, kérvényeztem, hogy rajz egyszakos lehessek. Azt a nappalit is otthagytam, levelezőként végeztem. Azt hitték, hogy a beképzelt avantgardos lejött Pestről vidékre. Aztán megkedveltük egymást. Úgy emlékszem, ez volt a diplomamunkám címe: A 20. század művészete – A két dimenziótól az élő emberig. Megjelennek a kollázsok, aztán Hans Arp réteges farostlemezei, Marcel Duchamp tárgyai, majd a pop art, végül a happening – ezt a folyamatot írtam meg. Végül jó eredménnyel diplomáztam (mosolyog). 

– Otthagytad Budapestet is. Azt mondtad egyszer, hogy a több mint negyven éven keresztül otthonodat jelentő, majd, „világvárossá fajuló főváros” menekülésre késztetett. 
– Míg az előbbiben van valami nemes, a világváros már egy uniformalizálódó, globalizálódó valami. Bérlakásban laktunk, a Veres Pálné utcában, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, erkélyes, Gellért-hegyre néző lakásban – a cselédszoba volt a műtermem. 1980 táján én már szerettem volna eljönni. Talán valahogy előbb éreztem meg azt, ami ma már nagyon itt van. 

Kép

Benkő Viktor: Szent Ferenc az ő szeretteivel

– Csaknem harminc éve Gödön éltek. Miért pont itt? 
– Az Apáczai Gimnáziumban tanultam, ahol a hatvanas években úgynevezett 5+1-es oktatás volt annak érdekében, hogy az ,,értelmiségi gimnazisták” ne szakadjanak el a dolgozó nép valóságától. Minden héten egy nap kétkezi munkát végeztünk. Mi, az A osztály az Akadémiai Nyomdába jártunk, a B-sek viszont az alsógödi Huzella-kertbe jártak ki kertészkedni. Mi a nyomdából, ahogy tudtunk, ellógtunk Gödre a B-sekhez a Homokszigetre strandolni, focizni. Nagyon megszerettem ezt a helyet. 

– Pedig sokakkal jó kapcsolatot ápoltál Budapesten. 
– Tudod, a Kádár-rendszerben még tényleg mindenkit ugyanaz a szabadságvágy vonzott. Ágival, a feleségemmel, 50 dollárral és egy Trabanttal ki is jutottunk nyugatra 1976-ban, akkor ez maga volt a csoda, tényleg. A mi kamaszkorunkkal együtt jött be a Beatles, a Rolling Stones, a hippi ideológia. Elkezdődött egy kis mocorgás.

Akkor még a magyar ifjúság jelentős része nagyon egységesen nyugatra figyelt – gőzünk sem volt, milyen is ez a nyugat valójában. Aztán a rendszerváltás után szép lassan kiderült a valóság, megfakultak a nyugati színek.

A régi együttgondolkodás és együttérzés is megszűnt. Sajnos, különböző táborok alakultak ki... 

– Azt mondtad egyszer, hogy a mobillal önként megvettük a lehallgató készülékünket. 
– Anno talán az Európa Kiadó énekelte, hogy „kattan a telefonod…” Mivel régebben ezt tényleg lehetett hallani, mindig azt válaszoltuk, hogy „kedves XY, nyugodtan kikapcsolhatja, mert csak azt beszéljük meg, hogy kimenjünk a Fradi-Honvéd meccsre, vagy ne”. Ma már ennél rosszabb a helyzet, bár valóban csoda, hogy be tudok lépni online a Pradóba. Cserhalmi György mondta nekem egyszer, réges-régen, hogy lehet, hogy farkasnak kéne nevelnie a gyerekét, de akkor is báránynak fogja. Mert nem tud a Jóisten előtt mást csinálni. 

– Úgy hírlik, már nem festesz. Mióta? 
– Pár éve. Mindig párhuzamosan festettem 6-8 képet, ha az egyiknél megakadtam, ittam egy kávét, rágyújtottam egy pipára és elkezdtem dolgozni egy másik festményen. Aztán egy nagyon hideg télen csak rontottam és rontottam, mígnem odáig jutottam, hogy letettem az ecsetet, védendő azt a néhány szerintem jól induló, félkész festményt. Ezek azóta is várják a folytatást, gyanítom, hiába. Ám ha a Teremtő egyszer még alkotásra hívna, megpróbálnám ezeket az elhagyott munkákat életre kelteni. Egyébként az utolsó elkészült festmények között van jó néhány olyan, amelyeket sajnálok, hogy már nem láthatók a honlapon. Ha gondolod, megmutatom az egyiket ezek közül, ennek az a címe – gondolván a jövőre – hogy Visznek az angyalok. 

Fel sem tűnt, hogy négy órája beszélgetünk, pedig még annyi kérdésem lenne. Azt hiszem, már értem, miért szerette annyira az a fiatal pár azokat a vonatos beszélgetéseket… 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. áprilisi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>