A föld felett találta meg a helyét – Amelia Earhart csodálatos élete és rejtélyes eltűnése

Gyakran felvetődik a kérdés a veszélyes kedvtelést űző emberek környezetében: miért csinálják, ha tudható, hogy minden alkalommal életveszély fenyegeti őket. Miért nem maradnak veszteg, élvezik az életet, és gondoskodnak a családról? Nos, Ameliának erre is megvan a válasza: „A beteljesülés, a mozgás, a kaland izgalma elkábítja az embert”.

A mai pszichológusok nagy valószínűséggel azt mondanák az életveszélyes megpróbáltatásokat hajszoló fiatal hölgyre, hogy adrenalinfüggő.

A veszélyes kezdetek

Amelia 1917-ben, miután megszerezte az érettségi bizonyítványát, a kanadai Vöröskereszt szolgálatában kezdett dolgozni. Katonai kórházban ápolta a sebesülteket, itt találkozott először pilótákkal. Abban az időben még sokak számára elképzelhetetlen volt a repülőgépek közlekedési eszközként való használata, többnyire csak hadipilóták és tehetősebb hobbisták jutottak pilótaigazolványhoz, aeroplánokhoz. Amelia örömmel hallgatta a repülésről anekdotázó katonákat a kórházban, de még mindig nem érezte magában az elhivatottságot a levegőben vitorlázás iránt. Talán lehetetlennek is tartotta, hiszen Amerikában 1918-ig egyetlen női pilóta sem volt.

Az első nő, aki pilótaigazolványhoz jutott, maga Earhart volt 1920-ban. Az élmény, amely determinálta a későbbi életét, emlékezetes volt: a torontói nagy kiállításon 1918-ban a háborút megjárt pilóták manővereztek gépeikkel a közönség örömére, amikor az egyik pilóta kiszúrta, hogy a tömegtől távolabb két fiatal lány áll. Hirtelen ereszkedni kezdett a gépével, és gondolta, majd szétrebbennek a kisasszonyok. Az egyik valóban elmenekült az alacsonyan repülő gép elől, a másik azonban így emlékszik vissza: „Még most is érzem a félelemnek és a gyönyörűségnek azt a különös, borzongató hullámát, amely elöntött, amint a merészen lebukó és újra felemelkedő gépet néztem. A józan eszem hiába mondta nekem, hogy ha a gépen valami hiba esik, vagy a pilóta elvéti az irányt, a géppel meg a pilótával együtt nekem is végem. Nem értettem meg még akkor a beszédét, de a kis piros aeroplán súgott valamit nekem, amint elsuhant a fülem mellett.”

Így gyulladt fel a szerelem, amely végül elégette Amélia Earhartot.

Úton a világrekordok felé

Amelia a háború alatti szolgálatai alapján úgy gondolta, csakis az orvosi hivatás lehet reális szakmai elképzelés az életében. Elkezdte a New York-i Columbia Egyetem orvosi képzését, és szorgalmasan boncolta, vizsgálgatta hallgatótársaival együtt a különféle kisállatok tetemeit. Ám a repülés iránti vonzalma olyannyira nem hagyta őt nyugodni, hogy amikor Kaliforniába utazott a nyári szünetre, végigjárta az ott megrendezett repülőtalálkozón részt vevő pilótákat, hogy bekönyörögje magát utasként egy próbarepülésre. Végül Frank Hawks hajlott a dologra, ő repítette elsőként Améliát a felhők fölé. Így emlékezett vissza az élményre 17 év távlatából: „Alig jutottam két- vagy háromszáz lábnyira a föld fölé, éreztem, hogy nekem itt a helyem”.

Édesanyjával védszövetséget alkottak: ő segítette hozzá a lányát az első használt, vakító sárga színű kis monoplán (fixált, egyszárnyú repülőgép) megvásárlásához, Ameila pedig szülei válása után anyjával maradt, és angoltanári, majd szociális munkát vállalt. A pilótaengedélyre a pénzt teherautóvezetésből spórolta össze. Ahogy 1921-ben hétvégenként nagyobb túrákat tett egyedül a nehézkes motorú, fülsiketítő hangú gépével, már azon törte a fejét, hogyan szerezzen pénzt egy újabb gépre, amellyel átutazhatná Amerikát. Abban az időben még komoly tervezőmunkát igényelt, hogy megfelelő mennyiségű üzemanyagot tudjanak szállítani a gépek, legjobb esetben ez 40 mérföld (64,37 km) útszakaszra volt elegendő annál a típusnál, amellyel Amelia rendelkezett.

Az utat végül szárazföldön tette meg édesanyja társaságában. A hosszú távú repülés lehetősége sem sokat váratott magára, bár első alkalommal Amelia csak utasként tehette meg a távolságot, ezért sokáig bírálták is őt.

Ez mit sem változtat a tényen, hogy ő volt az első nő, aki átrepülte a Csendes-óceánt.

Amikor jelentkezett az utazásra, a pilótaengedély mellett sokat nyomott a latban a kiválasztásnál, hogy a hölgy, akit egy tucat férfiember választott ki a megmérettetésre, fiatal, tanult, művelt és csinos úrihölgy legyen. Amelia átment a vizsgán, és útra kelt a Friendship (Barátság) nevű monoplánnal Lou Gordon navigátor-gépész és Bill Stultz pilóta társaságában. Új-Fundlandról indulva az út a Csendes-óceánon át 20 óra 40 percig tartott; Walesben, a Burry-kikötőben értek partot. „Semmiféle ünnepélyes fogadtatás nem volt és egy teljes óra hosszat nem törődött velünk senki. Még ahhoz is idő és kitartás kellett, hogy érdeklődés ébredjen az emberekben az óceánrepülés iránt” – emlékszik könyve lapjain a pilótanő.

Kép

Kép: Picryl

Hullámvasúton a magánéletben, csúcson a repülésben

Innentől felgyorsultak az események Amelia életében. Egymást követték a jobbnál jobb ajánlatok: átrepülni a kontinenst kis géppel, nagy géppel, kipróbálni az új fejlesztésű motorokat, rekordrepüléseket végezni. Az óceánrepülés az élethosszig tartó kapcsolatot is elhozta az életébe: „Azzal az úrral, akinek feladata volt, hogy megkeresse a tökéletes női lényt, és átrepültesse az óceánt, név szerint George Palmer Putnammal, 1931-ben megtartottuk az esküvőnket.” Valószínűsíthető, hogy a Mira Nair által rendezett életrajzi filmben, amelyben a címszerepet Hilary Swank alakítja, van némi igazság a házasságukat illetően. Az „Amelia – Kalandok szárnyán” című 2009-es filmalkotásban nem egy szenvedélyes szerelmet ábrázolnak az alkotók.

Inkább egy odaadó férfi egyoldalú szerelmét egy független, célorientált, erős nő iránt, aki nem röstellte megvallani a nászéjszakán, hogy nem vár középkori módra örök hűséget a férjétől, és ő sem valószínű, hogy tudja ezt biztosítani a férfi számára.

A filmben egy megcsalásnak is tanúi lehetünk, amely szintén nagyon valószínű, de nem bizonyított. Amelia így ír a házasságukról: „A férjem segítsége és bátorítása nélkül nem érhettem volna el, amit sikerült elérnem. Meghitt, megértő barátságban éltünk, neki is megvoltak a maga külön vállalkozásai, és nekem is. De azért együtt dolgoztunk és dolgozunk, és kettőnk közös irányítása mellett folyik az életünk.”

Kép

Earhart és férje – Kép: Picryl

Amelia hivatásának tekintette a repülés népszerűsítését és az asszonyok társadalmi szerepvállalásának ösztönzését. Sokat szerepelt rendezvényeken, előadott iskolákban, forgatásokra, fotózásokra járt, és mivel a férje könyvkiadó volt, több kötet szerzőjévé is vált. 1929-re olyannyira felkeltette az aviatika az amerikai hölgyek érdeklődését, hogy egyre többen szerezték meg a pilótaigazolványukat. Amelia a 99 nevű szervezet egyik alapítótagjaként nagyon büszke volt rá, hogy az akkor pilótaigazolvánnyal rendelkező 117 hölgyből 99 belépett a szervezetbe. Nem konkurenciának tekintette a nőket, többször is a segítségükre sietett a repüléssel kapcsolatos szakmai kérdésekben.

Ebben az évben jutott hozzá Vega Lockhead típusú monoplánjához, amellyel később a hosszú távú repülési rekordokat is megdöntötte. A Vega a pilótán kívül még hat utast tudott szállítani, akiknek a helyét általában hat olajtartály foglalta el. A kezdetleges technológia miatt egyáltalán nem volt kockázatmentes a felszállás, amelyet az első csendes-óceáni átrepülésre tett 1935-ös Mexikó City-beli kísérlet is bizonyít.

„Tudni kell, hogy az olajjal és a benzinnel megterhelt gépnél az elindulás pillanata a legveszedelmesebb, ha ugyan lehet itt valószínűségszámításról beszélni, mert ha akármi nincs rendben, azonnal tűzbe borulhat a repülőgép.”

Ez meg is történt, így az első önálló óceánrepülését elhalasztották, 1932. május 20-án került rá sor, és 15 óráig tartott. Ezután sokszor tett kísérletet a hosszú távú repülésre, női magasság-, és távolságrekordot is felállított. Úgy gondolta, a Fred Noonan navigátorral tervezett Egyenlítő-közeli Föld körüli repülés lesz az utolsó hosszú távú próbálkozása. Tényleg így is lett.

Hullámsír és utolsó üzenet

1937. június 1-jén szálltak fel Miamiból, több pihenőt is beterveztek, ahol feltölthetik az üzemanyag-raktáraikat. A legnagyobb (3500 kilométer hosszúságú) teljesítendő táv az Új-Guineában lévő Lae-től a csendes-óceáni apró szigetig, Howlandig tartott. 1937. július 1-én szálltak fel, július 2-án helyi idő szerint 8:45-kor fogadta az Itasca Rádió Earhart rádiójelét, amelyben alacsony üzemanyagszintről számolt be. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem fognak földet érni a szigeten, az Amerikai Haditengerészet megkezdte a nyomozást. 66 repülőgép és 9 hajó július 18-ig kutatott nyomok vagy maradványok után az óceánon, sikertelenül.

Végül 1939-ben nyilvánították hivatalosan halottá Amelia Earhartot. Több teória is szárnyra kapott a tragédia körül: hogy japán fogságba estek, hogy egy lakatlan szigeten éltek még évekig, vagy hogy Amelia el akart tűnni. Mivel Amelia utazása során csupán két rádiófrekvenciát használt, sok amatőr rádiós rá tudott állni az adásaira, és ebben az időben többen is hallgatták őt. Köztük Betty Klenck Brown rádiós lány is, akinek egy segélykérő üzenetet sikerült fogadnia, amelyben elhangzik, hogy „itt Amelia Earhart”, és amely emelkedő vízszintről, sebesült férfiról és New Yorkról beszél.

A szakadozó rádióadás alapján nem tudták beazonosítani a helyzetüket, de úgy tűnik, sikerült landolniuk valahol az óceánon, és egy ideig még életben voltak.

Amelia Earhart élete nemcsak rekordrepülései miatt méltó az emlékezetünkre, hanem a világlátása, lelkülete is árulkodik arról, milyen sokrétű, izgalmas személyiség volt. Amellett, hogy mindig kíváncsi volt az asszonyokra a landolásai helyszínein (kérdezgette őket arról, mivel töltik az életüket, milyen álmaik, vágyaik vannak), tevékenyen részt is vett a nők jogainak érvényesítésében azzal, hogy életútjával rávilágított arra: elszántsággal és hittel a legtöbb akadály legyőzhető.

Kép

Earhart a Lockheed 10-E Elektra repülőgép előtt – Kép: Picryl

Álljon itt végül egy idézet Améliától, élete meghatározó pillanatáról: „Éjfél után lenyugodott a Hold, egyedül maradtam a csillagokkal. Gyakran mondtam már, hogy a repülés utáni sóvárgás tulajdonképpen a szépség utáni sóvárgást jelenti. Nem kell másra gondolnom, csak erre a tündéri útra, hogy újra meggyőződjek róla, mennyire igaz ez. Akár tudatos a repülőnél ez a vágy, akár nem: a szépség vonzza, mindig a szépség.”

És a válasz a kérdésre, miszerint akkor is elindult volna-e, ha tudja, hogy halállal végződik a vállalkozása, az utolsó levelében szerepel, amelyet a férjének hagyott azzal, hogy csak abban az esetben bontsa fel, ha ő nem térne haza. „Kérlek, értsd meg, hogy én teljesen tisztán látom a kockázatot, de meg akarom tenni, mert érzem, hogy meg kell tennem. Az asszonyoknak éppen úgy meg kell próbálniuk mindent, mint a férfiak teszik. És ha valami nem sikerül, az csak kihívó buzdítás a többiek számára.”