„Áldott vagy te” – Várandós lelki nap, a felkészülés kihagyhatatlan mérföldköve

Nemcsak az újságírói, hanem az anyai kíváncsiság is fűtött, amikor kicsit bizonytalanul, félve az elutasítástól tárcsáztam a főszervező, Lothringer Éva testvér számát, hogy bejelentkezzem az eseményre tudósítóként. Éva nyitottsága, szívélyes fogadása viszont az első percben eloszlatta minden téves feltételezésemet a szerzetesrendek zártságára, merevségére vonatkozóan.

Szikrázóan sütött a nap, amikor leszálltam a villamosról Hűvösvölgyben. Ahogy sétáltam a rendház felé, éreztem, hogy a mai nap sokkal többről fog szólni, mint „csak” munkáról. Csengetésemre Károly nyitott ajtót, az egyik kültag férje, informatikus, öt gyermeke és három unokája van. (Kültagoknak nevezik azokat a civileket, akik önkéntesként segítik a szerzetesek munkáját, küldetését.)

A konyhában nagy a sürgés-forgás, készül a hidegtál, fő a virsli, forr a teavíz; van, aki mosogat, mások kenyeret vagy sajtot szeletelnek. Éva pont olyan, mint amilyennek a telefonbeszélgetésünk alapján képzeltem: kedves, mosolygós és nagyon energikus.

Ő a megálmodója és a motorja a várandós lelki napnak, persze szerényen azt mondja, hogy valójában a Szentlélek volt az ötletgazda.

Miközben kevergeti a franciasalátát, bemutatja segítőit. Zsuzsi kültag, egy biztosítónál dolgozik adminisztrátorként, két nagylány édesanyja. Uborkát szeletel éppen, és elmeséli, hogy férje halála után, a barátnője révén ismerte meg a Szociális Testvéreket. Karcsihoz és Máriához hasonlóan már többedszerre segédkezik, de a mai nap mindenki számára különleges, hiszen jubilálnak, a 2014-es indulás óta ez a tizedik várandós lelki napjuk. Judit, aki hozott gyümölcssalátát és sütött tortát is, művészetpedagógus, korábban szociális munkásként bántalmazott gyerekekkel foglalkozott. A zenetanár Anikóhoz hasonlóan most ő is novícia, szerzetesnövendék.

Kép: Németh Szilvia

Csöngetnek. Érkeznek a várandós szülők szép sorjában, a mai eseményre közel harminc anyuka és tíz kispapa jelentkezett. „Boldogok vagyunk, hogy évről-évre egyre több apukát is meg tudunk szólítani. Idén Győrszemeréről is érkezik egy kispapa. Nagyon fontos, hogy a férfiak is érezzék, hogy ők is főszereplői életük nagy eseményének, nem csak az anyukák. Tőlük is meg kell kérdezni időnként, hogy is vannak, mik a félelmeik.”

Kakukktojásnak éreztem magam, hisz az én pocakom nem gömbölyödik, és csak remélni tudtam, hogy befogadnak, nem zavarja majd őket az elmélyülésben az, hogy én alapvetően újságíróként fogom velük tölteni ezt a mai napot.

Miután mindenki elfoglalta helyét a „bazilikában” – így nevezik a kápolnát –, a figyelmes segítők párnákat tettek a hátak mögé, a harmadik trimesztereseknek pedig a padoknál sokkal kényelmesebb karosszékeket is felkínáltak. Micsoda figyelmesség!

A program egy Szentlélek-hívó énekkel vette kezdetét, amelyet a festőművész Orsi testvér gitárjátéka kísért. A szervezők rövid bemutatkozását követően Éva, aki egyébként az egész napot moderálta, beszélgetésbe kezdett a közönséggel. Kiderült, hogy a többség első gyermekét várja, de a résztvevők között olyan is akadt, aki az ötödiket vagy a hetediket. Hihetetlen, de szinte azonnal megnyíltak a résztvevők egymás előtt: volt, akiknél picit hamarabb jött a baba a tervezettnél, másoknak túl sokáig kellett várniuk. Egy harmincas évei közepén járó kismama elmesélte, hogy szörnyen nehéz, krízisekkel terhelt volt az első várandóssága, más arról számolt be, hogy nagyon könnyedén viselte, és kiderült az is, hogy vannak, akik rettegnek a szüléstől.

Hihetetlenül színes társaság gyűlt össze, különböző családi háttérrel, nagyon eltérő nehézségekkel – a hit az, ami összeköti őket, és az, hogy mindannyian válaszokért és lelki feltöltődésért jöttek.

A délelőtt fő előadója Lothringer Éva testvér volt, aki családterapeuta, a Salkaházi Sára Alapítvány munkatársa, de korábban dolgozott a Kossuth Rádió „Vendég a háznál” című műsorában is, és immáron 32 éve szociális testvér. Éva előadását egy csodálatos szimbólummal nyitotta: „Tegyük fel, hogy a jobb kezem én magam vagyok, az életem, a lelkem, a bal pedig az Isten szeretete, szíve. Imánál a kettő ugye összeér. A mai lelki napon is ez a célunk, hogy a saját valónk érjen össze a jó Isten szívével.”

Kép: Németh Szilvia

A délelőtt során szó esett – az egyes trimeszterekre jellemző hasznos tudnivalókon túl – a családi mítoszok veszélyeiről is. Az olyan teóriák például, hogy „a mi családunkban a nők nehezen szülnek, mert keskeny a csípőnk”, komoly félelmeket tudnak kelteni a kismamákban, ezért fontos, hogy ezeket fenntartásokkal kezeljük. Ahogy a „jó szülőséggel” kapcsolatos elképzeléseket is.

Csakis a baba igényeinek fontos megfelelni, nem az anyósnak, főleg nem a játszótéri anyukáknak, és pláne nem a celebek diktálta hamis szülőképnek.

Ezt követően Miklós osztott meg a jelenlévőkkel néhány „atyai” jó tanácsot, amelyekből öt gyermek és hét unoka mellett bőven akadt a tarsolyában.

Felhívták a kismamák figyelmét arra is, hogy a férfiak teljesen máshogy élik meg ezt az időszakot, mint a nők, és ezért nem szabad őket hibáztatni; majd a kispapákat is türelemre intették, és felvázolták, hogy milyen hormonális és lelki folyamatok zajlanak le egy anyában közvetlenül a szülés után. A legfontosabb –ahogy Éva mondta – a baba érkezése előtt a „mi-tudat” erősítése, és az, hogy a „félelmeiteket – vajon meg tudom-e szülni a babát, el tudom-e tartani majd a családot? – osszátok meg folyamatosan Istennel. És még valami: kérjetek és fogadjatok el annyi segítséget a rokonoktól, barátoktól, amennyit csak lehet”.

Ezt követően mély, érzelmeket felkavaró szimbólum-meditáció következett.

Az „út” a kereszténység ősi szimbóluma, ezért a testvérek különféle utakat és ösvényeket ábrázoló képeket akasztgattak a kápolna falára és ajtajára, hogy ki-ki választani tudjon közülük aszerint, melyik tükrözi legjobban az éppen aktuális lelki állapotát. A legbátrabbak el is mesélték, miért esett a választásuk az adott fotóra. Az egyik apuka egy nagyon meredek kőszikla oldalába vájt szerpentines utat érzett a magáénak. Kiderült, hogy hegyi kerékpározó, és jelenlegi élethelyzetét is úgy éli meg, mintha épp egy nagyon kemény biciklitúrán venne részt – viszont tudja, hogy ha felér a célba, a hegytetőn csodálatos dolog fogja várni.

Kép: Németh Szilvia

Az ebédszünet előtt kisebb csoportokban is lehetőségünk volt tovább gondolni a délelőtt hallottakat. A kispapák külön csapatot alkottak, Miklós segítette a beszélgetésüket. A mi vezetőnk a háziorvos Gyöngyi volt.

A tapasztalt, többgyermekes anyukák igyekeztek eloszlatni az első szülésük előtt állók félelmeit, és mindenki figyelemmel, empátiával kísérte a másik mondandóját.

Volt, aki elmesélte, hogy anyai ösztönei csak jóval a szülés után indultak be, és sokat ostorozta magát emiatt; más a férjével kapcsolatos nehézségeit osztotta meg a többiekkel. Együtt sírtunk, együtt nevettünk azokon a közös történeteken, amelyek révén láthatatlan kötelékkel kapcsolódtunk egymáshoz.