Akarod tudni, ha a lányod intim képeket oszt meg magáról, vagy a férjednek másik családja van?
Elhallgatások, kegyes hazugságok, kíméletes igazságok sokunkat körülvesznek. Akarjuk-e hallani a rólunk terjedő pletykákat? Milyen belső folyamatokat indít el bennünk, amikor kiderül egy fájdalmas igazság, és miért hazudunk őszinteség helyett? Dr. Belső Nóra segít eligazodni a kényes kérdésekben.
„Manapság szeretnénk azt hinni, hogy a szüleink, nagyszüleink generációihoz képest nekünk sokkal jobb és őszintébb a kapcsolatunk a gyermekeinkkel, hiszen nyitottak vagyunk, számos pszichológiai könyvből, előadásból tájékozódunk a kérdésben. Az igazság azonban az, hogy a gyerekeink ezt nem tudják, és kamaszként épp úgy viselkednek, mint a korábbi generációk: sok mindent elhallgatnak a szülők elől, nem feltétlenül velük osztják meg az élményeiket. 12-14 évesen már élénken érdeklődnek a nemiség iránt. Ami változott, az az, hogy a technikai környezet számos olyan lehetőséget teremtett, amellyel élve már súlyosabb tettek lehetnek az amúgy teljesen egészséges kíváncsiság, a szexus iránti érdeklődés következményei” – kezdi szakértőnk, amikor felvázolom neki az első történetünket.
Meztelen szelfik az osztályban
Ancsa szeret a kamasz fia telefonjában kutakodni. Az egyik este szexuális tartalmú képeket talált rajta az egyik lányról az osztályukban. A lány maga küldte a képet a meztelen testéről, felismerhetően ő szerepelt a fotón. Ancsa émelyegni kezdett, ugyanis a 16 éves fiú mellett volt egy 14 éves lánya is, akiről bár nem tudta elképzelni, hogy ilyet tesz, mégis valami azt súgta neki, hogy nem ismeri elég jól a gyerekeit, és nem tudhatja, mi jár egy kamasz fejében. Amikor a fiát kérdőre vonta, természetesen az első reakció a felháborodás volt, hogy miért turkált az anyja a telefonjában. Ancsa magyarázta, hogy ez megalázó dolog és bűncselekmény, következményei lehetnek, főleg, ha másnak is továbbküldte, de a fiú egyáltalán nem vette komolyan a dolgot.
Azt állította, hogy az osztályban teljesen természetes jelenség, hogy meztelen képeket küldözgetnek a gyerekek magukról, és aki kap, az továbbítja a többieknek.
Másnap találkozott a lány édesanyjával, meg is szólította, de végül nem mesélte el, hogy mit tud. Arra gondolt, neki is összetörne a szíve, ha a lánya hasonló dologba keveredne.
„Ancsa kutakodása eléggé elítélendő. Neki már sokkal régebben kellett volna nyíltan beszélnie ilyesmikről a gyermekeivel, biztosítva őket arról, hogy tudja: a kamaszkor egy izgalmas, sok újdonságot hozó életszakasz, amelyben a nagyszerű dolgok mellett hibákat is követ el az ember, amiknek akár súlyos következményei is lehetnek, akár lelkileg, akár jogilag. Ezt ők nem tudják, ha nem mondják el nekik érthető módon. Sajnos úgy tűnik, általános jelenségről van szó, ami több szempontból is káros.
Míg régen a modellekről voltak csak képek, addig ma a fiatalok magukról osztanak meg szexuális tartalmakat. Kevesebb jut a fantáziának, elmarad a vágyakozás, ami a kamaszkori kapcsolatok megváltozásához is vezet. Emellett a jogi aspektusok sem elhanyagolhatók.
A szülőknek érdemes felkészülniük arra, hogy az internethasználat, a közösségi média és az okostelefon számos előnye mellett képesek legyenek a hátrányokról, a veszélyekről is beszélgetni a gyerekekkel, méghozzá elég korán. Ne legyenek tabutémák, ne legyen fenyegetés, hanem a gyerekek érdekében egy velük együtt zajló beszélgetés, amelyben a kérdésekre őszinte válaszok hangzanak el. Nem tapintatra, hanem nyíltságra van szükség ahhoz, hogy a valós veszéllyel szembesítsük a gyermekeinket. A másik szülő bevonása időnként elkerülhetetlen, és nem az ő szíve megszakadásától kellene félni, hanem a gyereke bajba kerülésétől. Ehhez azonban megfelelő kommunikációra van szükség, aminek persze nincs mindenki a birtokában” – magyarázza dr. Belső Nóra.
Vannak helyzetek, amikor – bármennyire szeretnénk is – nem kerülhetjük el a konfliktust. A szülőtársunkat figyelmeztetni a lánya meztelen képeire bizony kínos dolog, és valószínűsíthetően az első reakció részéről a tagadás és az agresszív válasz lesz. Érdemes tapintatosnak és higgadtnak maradnunk hasonló helyzetben, mert abban biztosak lehetünk, hogy ha „beletettük a bogarat” a másik fülébe, az vélhetően előbb vagy utóbb, de utána fog járni a dolognak. De mi történik, ha mi kapunk hasonló híreket? Érdemes figyelembe venni, kitől és milyen körülmények között jön az információ. Ha elvonulva, diszkréten, jó szándékkal közlik a hírt, esetleg szakember társaságában, akkor emlékeztessük magunkat, hogy minden bennünk felmerülő érzés természetes – a düh, a szégyen és a tehetetlenség is –, de nem mindnek kell hangot adni az adott pillanatban.
Érdemes magunkban vagy a párunkkal kezelni az első indulatokat, és a gyermekünkkel már hideg fejjel beszélni a témáról. Ha tapintatlan, fennhangon közölt, megszégyenítő megjegyzésekkel találkozunk, hívjuk félre az illetőt, és vonjuk kérdőre: miért mondod ezt?
Nagyon nagy tudatosságot kíván egy kamasz gyermek nevelése és a kölcsönös bizalmi kapcsolat kialakítása, ahol kínos témákról is szabad beszélni. Ez nem mindenkinek következik a természetéből, zavarba jövünk, mismásolunk, ha például szexről van szó. Hajlamosak vagyunk szőnyeg alá söpörni életünk kínos, zavarba ejtő epizódjait, mert azt gondoljuk, akkor nem kell átélnünk őket. De sajnos a film mindenképp forog, csak épp a rejtett zónában. Azon a területen, amelyet sokszor pont mi rejtünk el magunk elől, akárcsak következő esetünk főszereplője, Marina tette.
A férj másik családja
Marina pedáns asszony, két fiatal felnőtt gyermekéből egy még otthon lakik, mindketten diplomások. A férje orvosdinasztia sarja, impozáns férfi, aki a munkahelyén igazgatja a neurológiai osztályt, otthon pedig a legfőbb döntéshozó és megmondóember szerepét tölti be. Beszédéből mindig kihallatszik, hogy amit ő megmond, az „meg van mondva”. A gyermekvállalás és a ház körüli teendők kérdései mellett eldöntötte, hogy a feleségének nincs szüksége munkára, maradjon otthon, ne idegeskedjen feleslegesen. És Marina mindenben szót fogadott, sosem kérdezett.
Észrevette, hogy a férje évek óta napi 15 órákat dolgozik, de a főorvos elmagyarázta neki, hogy ilyen az élet a kórházakban. Azt is megfigyelte, hogy a férje mindig hideg vele, nem kedveskedik, nem kérdezi, hogyan telt a napja.
Marina megtanult egyedül lenni, és inkább a baráti kapcsolatait ápolta. A barátnői többször mondták neki, hogy nézzen utána a férjének, mert valószínűleg szeretőt tart, de Marina nem akarta meghallani az óvó figyelmeztetéseket. Feltűnt neki, hogy a férje nagyon ideges lett, amikor egyszer felvette a telefonját. Próbálta megnyugtatni, bocsánatot kért, de a férfi nagyon nehezen nyugodott le. És feltűntek a sanda mosolyok is, amelyeket csakis a telefon kijelzőjének tartogatott. A barátnői szóltak, hogy látták a férjét a szeretőjével étteremben, szállodában, de Marina nem hitte el.
Egy nap, amikor vásárolgatott a drogériában, a boltból kilépve megpillantotta a férjét az utca másik oldalán. Már integetett volna, amikor észrevette, hogy egy ötéves forma gyerek odaszalad hozzá, és átöleli a lábát.
Egy jól öltözött nő tartott utána, és karöltve befordultak az utcasarkon. Marina még félórán át állt az úttest mellett, mire meg tudta tenni az első lépést. Sokáig győzködte magát, hogy ezzel semmi sem változik, az életük haladhat tovább a maga medrében. Ezek után még órákig tartott felvennie azt az arcot, amelyet a környezete megszokott tőle. Hatalmas erőket mozgósított magában, de úgy érezte, ez még mindig kevesebb, mint amit az egzisztenciális bizonytalanság és a szégyen elviseléséhez kellene hadba állítania.
„Marina esete nem ritkaság. Ő már a házassága elején »engedélyezte« a férjének a külön utakat. Nevezhetjük ezt elvakult szeretetnek, bizalomnak, naivitásnak is, ami a »kiváló« férje iránti tiszteletből fakadt. Ez a házasság, noha kifelé mintaértékűnek tűnhet, híján van a bensőségességnek, a kölcsönösségnek, az őszinteségnek. Ehhez persze kell egy pszichopátiásnak tűnő, önelégült férj is, aki önző módon használja ki az embereket maga körül, és kiszolgáltatottságban tartja a saját feleségét, aki viszont hagyja ezt.
Sajnos sok ilyen helyzetet látok, ahol az egyik fél – legtöbbször a feleség – valamilyen előny érdekében (egzisztenciális biztonság, társadalmi státusz, mások elismerése), vagy esetleg kényelemből képes belehelyezkedni egy ilyen helyzetbe, és a saját nyugalma érdekében nem keresi a konfliktust, nem veszi észre a jeleket.
Amiről nem tudunk, az nincs alapon őrizgeti az ideálképet a saját életéről. Ez a látszólagos nyugalom és az érdeklődés hiánya korántsem vonzó az amúgy is folyamatosan a figyelmet igénylő partner számára, tehát részéről borítékolható a külső figyelem keresése, akár egy párhuzamos élet felépítése. A praxisomban számos hasonló esettel találkoztam, sajnos már többnyire abban a szakaszban, amikor a megalázottság, a bántások lelki hatásai mutatkoztak. A megoldás sajnos mindenhol a válás volt, ami után az önismeret és a személyiség fejlesztése volt a következő lépés, hiszen csak így vált lehetővé, hogy egy teljesen új alapokon nyugvó, másképpen működtetett kapcsolatot alakítson ki magának a kliens. Annak belátása, hogy ő is hibás volt, senkinek nem volt egyszerű, és bár a hibáztatás nem cél, a hibák felismerése az. A belső erőforrások mindenkiben megvannak, aki le akarja győzni a lustaságát, fel tudja adni a látszólagos kényelmét, és el tudja fogadni, hogy maga is hibázott. Persze a külső segítség, főleg egy szakembertől, nagyon sokat számít, és segíthet elérni a célokat” – véli dr. Belső Nóra.
Ugyan Marinát a barátai szemtől szemben próbálták tájékoztatni a férje párhuzamos életéről, mégis szárnyra kaptak a személyét övező pletykák is. Szorongott miattuk, ám sosem vette a bátorságot, hogy a szemébe nézzen a pletykálkodóknak. Érezte, hogy van az a fajta szóbeszéd, amelyre nem érdemes figyelni, szájról szájra terjedhetnek destruktív tartalmak is, amelyek valósággal fojtogatják az alanyukat.
Üzenet a rossz nyelveknek
Mit tegyünk, ha mi magunk kerülünk a pletykálkodás középpontjába? „Szerintem mindenképp foglalkozni kell vele, de nem mindegy, hogyan. Először is arra kell rájönni, mi a legfőbb ok: irigység, féltékenység, félelem, rivalizálás, vagy akár egy konkrét történés.
Az is lehet, hogy a dolognak van igazságalapja, azaz jogos a kritika, csak nem megfelelő köntösben érkezik. Az első lépés tehát az önvizsgálat.
Ha képesek vagyunk az őszinte önkritikára, rájöhetünk a hibánkra, amikkel az áskálódó is foglalkozik. Ilyenkor nyugodtan szembe is állhatunk vele, és elmondhatjuk: »a hátam mögött kritizáltál, de rájöttem, hogy van benne igazság, szóval próbálok változtatni, te pedig fejezd be!«. Ha nincs ilyen ok, akkor pedig bátran odaállhatunk ezzel is: »szeretném, ha elgondolkodnál, mi késztet téged az alaptalan vádaskodásra, mert nagyon igazságtalannak érzem, és te is tudod, hogy ártasz vele nekem«. Véleményem szerint ezt mielőbb meg kell tenni, mert az idő haladása a többi ember elbizonytalanodásához, a nem zörög a haraszt alapú ítélkezéshez is vezethet. Az ilyen helyzeteket jobb hamar, határozott módon kezelni és lezárni. Fontosnak tartom, hogy a kommunikációnk végig legyen nyílt, egyenes és érzelmektől mentes, mert ilyen helyzetben nem segít a düh, az indulat vagy más érzelmek kifejezése” – hívja fel a figyelmet a szakértő.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>