Adventi gondolatok - „Egy dugóban ültem órákig"
Egy régi adventi történet jut az eszembe. Akkor még a Rádióban dolgoztam, egy faluban volt dolgom. Sietnem kellett, mint ahogy mindenki ezt teszi manapság. Az ember úgy beosztja az idejét, hogy abban lyuk vagy hézag nem szerepel. Beültem az autóba, bevágtam az ajtót, és mentem riportot készíteni. Haza kellett jönnöm hamar, mert a gyerekeimet is vártam. Igyekeztem mindenütt megtenni minden lehetségest, amit csak tudok. Miért is? Hogy jónak tartsanak, hogy rendben legyenek a dolgok, hogy ne szenvedjen senki hiányt.
Ebben a lüktetésben döngettem az autóval az autópályán, amíg egyszer csak szinte az orrom előtt tíz autó össze nem ütközött. Akkor megálljra szólított az élet. Az ember első gondolata ilyenkor az, hogy milyen jó, nem én voltam ott. Ha valaki, én a tíz autóban simán benne lehettem volna. De a Jó Isten úgy időzített mindent, hogy nem én voltam ott: köszönöm, Uram! Persze van némi önzés ezekben az imákban. Mégis, még azok az emberek is Istenhez kiáltanak ilyenkor, akik ritkán imádkoznak. Fel-felsóhajt az ember az égbe: hála legyen! Aztán ott álltam tovább.
Ahogy ez lenni szokott, elpárolgott a hála belőlem, és helyére beömlött a türelmetlenség. Jó, rendben van, hogy nem én voltam, köszönöm, de most már menjünk, mert idő van!
Azonban a rendőrök manapság szeretik igen hosszan leállítani a forgalmat, amíg szép komótosan a maguk munkáját el nem végzik. Nem serénykednek abban, hogy mindenki dolgára mehessen. Ezért aztán én is ott álltam, és álltam, és álltam.
Mit tesz ilyenkor az ember? Megpróbálja kihasználni az időt. Először telefonáltam. Mindig vannak elmaradt dolgok. Elővettem a laptopomat, el akartam kezdeni írni. Hiszen az idő, mint valami rossz konyhai eszköz, mindig megmutatja tekerőjét, mi pedig rátesszük a kezünket, és daráljuk. Én is ezt tettem. Aztán hamar lemerült a laptopom, és még másfél órát ültem a kocsiban. Akkor már muszáj volt megértenem, Valaki most azt szeretné, hogy nyugton legyek. Inkább most tényleg várjak, hiszen advent van! A teljes ráhagyatkozás jött el az életembe egy egyszerű dugó miatt.
Két óra után egyszer csak intett a rendőr, hogy menjünk. De akkor szinte már nem is érdekelt semmi. Teljesen mindegy volt, hogy elkésem-e, hogy a napomat át kell-e még rendezni, hogy nem tudok semmit megcsinálni, amit terveztem. Csak mentem, mint aki repül, de nem gyorsan: csak emelgeti a szárnyát, mint a sasmadár. Haladtam egy olyan úton, amely már nem az enyém, ami nem az én dolgom – igazi adventi utam lett ez.
Várok valakire, aki a jövőből rendezi a jelenemet. Nem fájdalom, nem a bukás volt az, ami történt, hanem egy olyan veszteség, amivel többet kaptam.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
