A szobrász és a Teremtés dicsérete

Reggelente, amikor felnyitom a laptopomat, még munka előtt (helyett…?) gyakran nézegetem az interneten ezeket a csodálatos szobrokat. Így könnyebb elkezdeni a napot, az írást. Sajnos még nem jutottam el kiállítására, pedig már jó ideje közelebb költözött, Londonban él az ausztrál származású Ron Mueck, hiperrealista szobrászművész – egyik nagy példaképem.

Profimedia-Red Dot

Művészeti szempontból érdekes utat járt be: nem klasszikus képzőművészként indult a pályafutása, hanem a bábok, és főleg a film felől jött. Mueck szülei báb- és babakészítéssel foglalkoztak, ő maga pedig sokáig maszkmesterként dolgozott filmekben, reklámfilmekben. Ebben a szakmában is megtanulta ugyanazt, amit egy klasszikus szobrásznak anatómiából tudni kell, csak ő eredendően egészen más anyagokat használt az élethű hatás érdekében: gyantát, üvegszálat, szilikont.

Izgalmas tény, hogy a tömegkultúra felől érkezett el a művészethez – a reklámfilmes maszkmesterből lett korunk egyik legnagyobb szobrásza.

Mueck egyik első valódi műalkotása, amivel kiállításon szerepelt, nagyon személyes témájú volt: nem sokkal azelőtt meghalt édesapja holttestét formázta meg. Ezután kezdett saját szobrokat készíteni.   

Rendkívüli módon érdekli a hétköznapiság. Szobrai hihetetlen aprólékossággal – még a szőrszálak is egyenként vannak elhelyezve a figura karján, lábán! - és szeretettel utánozzák le a teremtett világot, azon belül is az Embert. Témái között alig van valami magasztos: bevásárló anyuka kisbabával, strandoló idős házaspár, két sutyorgó nénike, földön guggoló kamaszfiú. És mind olyan, mintha ott lennének előttünk. Szinte lélegeznek.

Strandolók – Kép: Profimedia - Red Dot

 

Bevásárló nő – Kép: Profimedia - Red Dot

 

Két nő – Fernando de Sousa

 

Mueck szívesen játszik viszont a szobrok méretével. A döbbenetesen reális kidolgozást azzal emeli el mégis a valóságtól, hogy meglepő méretben mutatja be. Sokkoló látvány a több méter hosszú újszülött a maga nyers fizikai valóságában, és piciségében nagyon szívszorító a takaró alatt kucorgó haldokló férfi.

Lány – Kép: Profimedia - Red Dot

 

Haldokló – Kép: Fernando de Sousa

 

Két nagy kedvencem tőle két olyan alak, akik mintha reagálnának is a környezetükre: a széken meztelenül ücsörgő, körülbelül négy méter magas „Vadember”, aki mintha kínosan érezné magát a látogatók gyűrűjében (van egy kép, ahol fiatal, egyenruhás iskoláslányok sétálják körül szegényt...), és az ágyban fekvő, szintén hatalmas nőalak, aki nyugodtan ábrándozik, míg körülötte járnak-kelnek az emberek.

Vadember – Kép: Profimedia - Red Dot

 

Ágyban – Kép: Profimedia - Red Dot

Ha hiperrealizmusnak nevezzük azt az irányzatot, amihez Ron Mueck tartozik (ha már muszáj elneveznünk valahogy), akkor a teremtett világ, az Ember iránti rajongást kell értenünk ezalatt.

Ezzel a gesztussal a Teremtőt utánozza végül is, tulajdonképpen kicsit szemtelen módon, de rengeteg humorral és szeretettel. Milyen érdekes lenne, ha csak egy percre mi is így tudnánk egymásra nézni, az ő szemével!

Ez persze nem könnyű dolog, ki tudja ezt megcsinálni?

Sok évvel ezelőtt pár hónapos kisbabámmal utaztam a Budapest-Győr vasútvonalon. Az emberek, ahogy megpillantották a cuki jelenséget a babakocsiban, ellágyult arccal körbevettek minket.

- Jaj, de aranyos, mennyi idős? - kérdezgették – De szép kis göndör a hajacskája! Mindjárt megeszem, hamm, hamm! Hány fogacskája van? Bilizik már a kis tündér?, stb.

Én büszkén válaszolgattam a kérdésekre, mintha az én érdemem lenne az egész, a hajacska meg a fogacska és minden más, de közben félszemmel észrevettem egy hatvanas, magányosan ücsörgő urat az ablak mellett.

Így szóltam a rajongóinkhoz:

- Tudom, hogy aranyos ez a baba, de nem lehet, hogy tulajdonképpen minden ember aranyos, ha közelebbről megnézzük?

Ezután felszólítottam a vonat népét, hogy most rögtön menjenek oda ahhoz a hatvanas, magányos úrhoz, és tegyék fel neki ugyanezeket a kedves kérdéseket. (Talán a bilizés és a fogacskák kivételével.) Szeressék őt is ugyanannyira! Rajongják körül, akarják megenni, hamm, hamm! Ő is ember, és csodálatos, mint bárki más!

Lehervadt ajkukról a mosoly, most már tudták, hogy őrülttel állnak szemben (szegény gyerek! pedig milyen aranyos, megérdemelt volna egy normális anyát!). Szétrebbentek. És senki sem ment oda szeretni azt a magányos urat.

Ron Mueck biztos odament volna. És én is vele, ha együtt utazunk akkor a vonaton. 

Ron Mueck - Making-of - 2013 – Fondation Cartier pour l'art contemporain

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti